„Megélni az irodalomból itteni szocialista találmány”

2010. 10. 27.
Milyen lehet háromszor elvenni ugyanazt a nőt? És negyven könyvet írni? Mindezt három nyelven? Ferdinandy György tudja.
Ferdinandy György író négy különböző országban élt. Mindnek a nyelvét jól beszéli, és (szemben azokkal, akik már néhány idegenben töltött év után törik a magyart, de sosem tanulnak meg igazán más nyelven) anyanyelvét is csak tovább gazdagította külföldön. Sas-hegyi otthonában találkozunk, nappalija abból a kertből nyílik, amelyhez gyerekkora köti.

Kellemes hangja van – ez az első benyomásom; és nem kell sok idő, hogy hozzátegyem magamban: inspiráló személyiség. Pózoktól mentes, nyitott, közvetlen, és úgy tud nevetni, amiből egy (gyanakvó) magyar egyből gyanakodni kezd: nem Magyarországon töltötte élete nagy részét.

Pedig sok mindent megélt Párizstól Puerto Ricón át Miamiig, két nővel négy házasságban, kifogyhatatlan anyagot gyűjtve novelláihoz. 75 éves múlt, de nem hasonlít „bácsira". Az ember kedvet kap tőle írni, élni.

Csak a 80-as évek vége óta járok haza Magyarországra, de ebbe a házba tényleg haza jövök. Rengeteg emlék fűz ehhez az utcához, és máig itt él a családom. A nagyszüleim háza is ezen a telken áll. Márciustól szeptemberig vagyok Budapesten, azután visszautazom Floridába a feleségemhez, akinek kezdődnek az egyetemi órái. Én úgy érzem, hazaköltöztem, épp csak a hideget bekkelem ki Miamiban.

Amikor '56-ban kivándorolt, muszáj volt mennie? Aki írónak készül, annak nyelvi közeget váltani is rizikós.

Én tanulmányútnak fogtam fel, mert éppen akkor kezdtem az egyetemet. '56 nekem jól indult: buszsofőrként dolgoztam, így volt keresetem, és végre felvettek a magyar-francia szakra (értelmiségi szülők gyerekeként több év késéssel). Nem lehetett tudni, mi lesz itthon, azt sem, hogy visszajönni nehezebb, mint elmenni. Ez a házasságokkal is így van.


Húsz évesen, franciásként azt gondoltam, nincs is jobb, mint Párizsban járni egyetemre. Hirtelen döntés volt: egy buszvezető kollégámmal vágtunk bele az utazásba. Édesanyám noszogatott, hogy menjek, nézzek körül a nagyvilágban. Adott egy listát – úgy mondta – „22 kislány" nevével, címével, akik nyugaton éltek, látogassam végig őket. Nekem akkor eszembe se jutott, hogy azok a kislányok már mind 50 fölöttiek. Így mentem ki Párizsba, azután ott végeztem el az egyetemet.

Már itthon, Budapesten is írt?

Igen, de az első könyvem franciául jelent meg. Az egyik nyomdász játékostársam nyomtatta ki a füzetecskémet száz példányban. (Röplabdáztam. Itthon egyébként Lóci volt az edzőm, Szabó Lőrinc fia, akiből „óriás lett".) Szóval a kis füzet nyert egy nagy irodalmi díjat. Onnan kezdve kerestek a kiadók. Természetes volt, hogy franciául írok, benne éltem a nyelvben. És nagyon hamar, már '58-ban lett francia feleségem, ő javítgatta a kézirataimat.

Nem hiányoztak az itteni barátok, rokonok?

Nem volt időm ezen gondolkozni: megnősültem, születtek a gyerekeink, sürgettek a kiadók, és az írás mellett dolgoznom kellett, hogy eltartsam a családot. Megélni az irodalomból itteni szocialista találmány. Karinthyék idejében fel sem merült. Dolgoztam bankban, voltam kőműves, töltögettem savat akkumulátorokba. Egyik állásból estem át a másikba.

Hogy egy francia lány magyar fiúhoz ment férjhez, aki ráadásul nem is biztos egzisztenciájú, az nem számított különösnek?

Különös lehetett, de ismerek pár hasonló házasságot. A lányok így menekültek a nyomasztónak megélt kispolgári környezetből, és azt képzelték, hogy az élet más lesz egy messziről jött férfi oldalán. Más is lett: sokkal nehezebb. Mikor ledoktoráltam, azt hittem, végre lesz rendes állásom, de rá kellett jönnöm, hogy a franciák azoknak adnak ösztöndíjat, akiket a francia kultúra nagyköveteiként hazaküldhetnek. Azt is azért szeretik, ha egy idegen franciául ír, mert ebben a francia kultúra diadalát látják.

Tehát hogy az író belátta: a francia a legmegfelelőbb nyelv az íráshoz.

Belátta, igen. Mivel én nem akartam hazamenni, elkezdtem kísérletezni a legkülönfélébb állásokkal. Amikor azonban nyolc párizsi év után találtam egy hirdetést, hogy Puerto Ricóban az egyetemen tanerőt keresnek, nem sokat gondolkodtam. Januárban megkaptam a szerződést, május végén, a két gyerekkel kiutaztunk. Szeptemberig meg kellett tanulnom annyira spanyolul, hogy elkezdhessek tanítani.

Az előadásaim eleinte hosszas rákészülést igényeltek: megírtam, majd többé-kevésbé felolvastam őket, végül, óra után írásban kértem a kérdéseket, amelyeket otthon lefordítottam, és legközelebb megválaszoltam. A spanyol nagyon könnyű, majdnem fonetikus nyelv. Könnyű spanyolul élni is. Azt már a levelezésben megbeszéltük, hogy délután tartok órát, és nekem csak ennyi kellett, mert délelőtt dolgozó ember vagyok. Délután tanítottam, este társas életet éltünk. Szépen teltek a napok. Én 37 évig maradtam.

Ma is megvan a napi rutin?

Igen, ugyanúgy. Fél 6-kor kelek, 6-tól délig dolgozom. Ez azért is jó, mert annyira gyógyszereznek, hogy délutánra nem vagyok teljesen magamnál. Mindig igyekeztem a lehető legkevesebb gyógyszert szedni, de már így is sok. Először prosztatarákom lett, abból szerencsésen kigyógyítottak. Később kezdődött a neuropátia, a lábaim bénulása, amivel nem lehet mit kezdeni, viszont lassan halad fölfelé. Nem várom meg, míg teljesen megbénít. Délelőtt rendesen, délután lassan járok, este már sehogy. Fájdalmas, de nem szedek fájdalomcsillapítót. Szörnyű, ha egy írónak nem fáj semmi.

Ad magának szabadnapot: amikor nem ír?

Szabad időszakok vannak. A karibi feleségem mindig júniusban jön utánam két hónapra, és az alatt nem írok. Ő itt doktorált, itt is tanult meg magyarul az ELTE-n.

Én még a francia feleségénél, és Puerto Ricónál tartok...

Háromszor házasodtunk össze és ugyanannyiszor váltunk el. Nem tudtunk elszakadni egymástól húsz évig. Én hűséges természetű voltam, mindig a feleségem intézte a válásokat, én a házasságokat, és mindketten jól csináltuk. Nagyon szerettük egymást, de sok szempontból nem illettünk össze.

A 70-es évek végén váltunk el harmadszor, és persze megkísértett, hogy negyedszer is elvegyem, de akkor ő már nem akarta. Visszament Franciaországba mindhárom gyerekkel. '81-ben vettem el a második feleségem, aki egyformán jól beszél spanyolul, angolul, franciául, és most már magyarul is. Kubai születésű, de Puerto Ricóban nevelkedett, így karibi az identitása. Tőle született a harmadik fiam. Egyébként a másik két fiam is velem van minden nyáron és karácsonykor, csak a lányom nem, ő Kuvaitban él.

Nem tudom, milyen lehet idegen nyelven házasodni vagy irodalmat művelni. Már a legegyszerűbb beszélgetésben sem ugyanaz, amit pl. angolul mondok, mert a szó teljes asszociációs köre más.

Igen, az ember az anyanyelve nélkül mindig nyomorék marad. Perfekt nyelvtudás nem létezik. A feleségem volt az első francia lány, akit megismertem, és évekbe került, míg rájöttem, hogy a szerelmi szókincsem milyen hiányos. Egyszer hazajött a fogorvostól, elmesélte, miről beszéltek, és hirtelen elsírta magát, mert azt mondta neki a fogorvos, amit én sosem: hogy „nyuszikám". Akkor döbbentem rá, hogy ez a szegény lány félemberrel él együtt.

Miben más franciául, spanyolul vagy magyarul írni?

Én mindig a körülöttem zajló életet írtam, így minden azon a nyelven jut eszembe, amilyen nyelvi közegben átéltem. A spanyol földszagú nyelv, szerintem közel áll a magyarhoz. Rövid, kemény, feszes mondatokból gyönyörű, költői szövegek állnak össze. Franciául nem, ugyanez vázlatnak tűnne. Egy bizonyos nyelvi szint felett már minden nyelven gyönyörűség, és egyformán verejtékes az írás.

Szerettem franciául is írni, de mikor spanyol közegbe kerültem, éreztem, hogy halványul a franciám. Fülemben csengett a Márai-vers jóslata is, hogy megkopik az anyanyelvem, leesik nevemről az ékezet, és azt mondtam, az enyémről nem fog – nincs is rajta –, és visszatértem a magyar íráshoz. Elkezdtem szisztematikusan magyarul tanulni: előfizettem olyan szakkönyvekre, mint pl. a libatömés, és megtanultam a számomra ismeretlen magyar szavakat. Meg is írtam Márainak, hogy az én nyelvem mit gazdagodott Puerto Ricóban.

Hogyan került 37 év Karib-szigetek után Miamiba?

Floridában kaptam utókezelést miután a rákkal megoperáltak, azután a feleségem talált ott egy sokkal jobban fizető egyetemi állást, és maradni akart. Puero Ricóban kidobták a fölösleges részeimet, de nem szereltek be semmit a helyükre; másfél évig pelenkáztam, félóránál tovább nem mehettem el. Amerikában meg beszerelik ezeket a csapokat. Így lett belőlem megint aránylag normálisan élő ember.

Rengeteg mindent elengedett, nagyon könnyen. Miamiban otthon tudja érezni magát? És itthon, magyar íróként, nincs hiányérzete?

Ha írhatok, mindegy, hol. A munkám, a családom megvan, a többi nem fontos. Magyarországon kívül. Az kicsit bánt, hogy a számomra kieső 30 év alatt az itthoni írótársaim mindenen nélkülem estek át. Nem is tudnak hová tenni, mert nem álltam be egy szekértáborba, gittegyletbe sem. A könyveim kiadása szerencsére sosem volt probléma. Rengeteg helyre hívnak is, és bár hullafáradt leszek ezektől a körutaktól, nagyon fontosak.

Nem a szereplés miatt, 37 év tanítás alatt épp eleget szerepeltem. Hanem mert percek alatt ki tudok alakítani kapcsolatokat. Jó, ha az emberben ez vénségére is megmarad. Jártam vidéki középiskolákban, köztük többségükben cigány osztályokban – amikor látom, hogy megfogom a gyerekeket, és az életem után a könyveimről kérdeznek, majd lassan elhiszik, hogy a semmiből is lehet újrakezdeni, az igazi öröm.


Ferdinandy György hat irodalmi díj, köztük a Saint-Exupéry- és József Attila-díj birtokosa, negyvennél több könyv szerzője. Legújabb elbeszéléskötete idén jelent meg Egy sima, egy fordított címmel.