Akin egyszer reverenda volt

2011. 03. 29.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Zsille Gábor élő példa rá, hogy az aszkéta és az életművész milyen jól megfér egyetlen emberben. Látom benne a fűtetlen cellával beérő, csak fölfelé és befelé figyelő szerzetest és a fejét örökké valami huncutságon törő, Karinthy-féle tréfacsinálót. Olyan pálya adatott neki, ahol bátran lehet mindkettő. Munkája a szenvedélye: költő, publicista; műfordítóként az angol és lengyel irodalom értő közvetítője, sőt 39 évesen elmondhatja, hogy Nobel-díjas költők vagy II. János Pál pápa műveinek magyar tolmácsolója. Önmagáról csak versben vall szívesen. Ezért is vagyok hálás, hogy bepillantást engedett előző, papi hivatásra készülő életébe – s vele a Papnevelő Intézet kívülről titokzatosnak tűnő, zárt világába.
Miért döntött úgy, hogy pap lesz?

Mi most abban élünk, hogy mindenre van rövid, konyhakész magyarázat – de nincs. Jómagam 1991 és ’97 között voltam kispap, és e hat év alatt egy papnövendékkel sem találkoztam, aki pontosan meg tudta volna indokolni a döntését. Ám mivel a „civilek” úton-útfélen ezt kérdezték, kialakítottuk a magunk jól nevelt válaszait: „hogy továbbadhassam Isten szeretetét”, és hasonlók. Ezek persze igazak, csak éppen mögöttük húzódik valami megfogalmazhatatlan. Én gyerekként nem kaptam vallásos nevelést, de megkereszteltek, főként, mert ez a politikai szembenállás kifejezése volt. Elsőáldozásra is elküldtek, mondván, „nem árt az a gyereknek”… E ponttól már kevésbé szokványos a történet. Budapesten, a gimnáziumból hazafelé, naponta elbuszoztam a csúnyácska farkasréti templom előtt. Tizenöt évesen egy nap becsöngettem a plébániára; megkérdeztem, mikor tartják a hittanórát. Attól fogva hittanra jártam, megismertem a káplánokat, és belenőttem a környezetbe. Természetesnek tűnt, hogy érettségi után a Budapesti Hittudományi Főiskolára jelentkezem, civil teológus szakra. (Apám jogra küldött volna, félt, hogy „a papok majd behülyítenek”.) Az első félév után megismerkedtem a visegrádi plébánossal. Nagyszerű, idős pap volt, és én háborogva ecseteltem neki, milyen visszásságokat látok a katolikus egyházban. Ez rossz, az rossz, az egyik gyarló, a másik meg hülye… Derűsen azt felelte: „Kedves Gábor, ha ön ennyire szívén viseli az egyház sorsát, akkor biztosan jó pap lenne.” Fél évvel később kispap voltam.

Mennyire volt könnyű elfogadnia a cölibátust, tehát, hogy sosem lehet nő az életében?

Az akkori gondjaim között messze nem ez volt a legfontosabb, egész más dolgok foglalkoztattak. A kívülálló aligha hiszi el… Egy pap kilépésének, meghasonulásának seregnyi oka lehet, ám az egészből mindig csak a tünetet látni, hogy „”na, ez a pap is megnősült”. A papneveldében nemileg érett, egészséges férfiak élnek, hiszen az önmegtartóztatás lényege a lemondás. Ezért az impotencia szentelési akadály. Akárcsak a homoszexualitás. Sokszor nekem szegezték azt a képtelen vádat, miszerint „mindenki tudja, hogy a kolostorokban hatalmas szexelés folyik”. Nem folyik. Persze, ott motoszkál az emberben, hogy soha nem lehet párkapcsolata – de ezt a kérdést az dönti el, hogy a lemondást sikerül-e átlényegítenünk, a szolgálat eszközévé tennünk. Ha ránk parancsolnak, hogy imádkozva gyalogoljunk nyolcszáz kilométert a lakásban, az maga a pokol. Ha önszántunkból végigjárjuk az El Camino zarándokutat, az életre szóló élmény.

Nehéz a „civilekkel”, pláne a nem hívőkkel megértetni ezt? Egyáltalán, az egyház gondolkodását-logikáját?

Fontos lenne a fogalmak tisztázása. Naponta tapasztalom, hogy a vallási témájú beszélgetésekben ugyanaz a szó egészen mást jelent az egyik vitapartnernek, mint a másiknak. Gyakran hallok egyházzal kapcsolatos kritikát, ám rendszerint kiderül, hogy egyes papok hibáira, disznóságaira gondolnak. A papság nem egyenlő az egyházzal. A klérust lehet szidni (én is szoktam), az egyházat viszont nincs értelme, mert az mi vagyunk: a zöldséges bácsi a szomszédból, Kovács néni a harmadikról, minden megkeresztelt ember. Ha az egyházat utáljuk, akkor az embereket utáljuk. Akinek pedig mindenkivel baja van, annak rendszerint magával van baja. Az egyház számomra kétarcú: emberi is, tehát esendő, de ez nem takarhatja el az isteni arcát. Milyen volt bekerülni az esztergomi szemináriumba a civil-lét után? Én alapvetően élveztem. A tanulmányaink sokrétűek, érdekesek voltak, és persze sok „privát” bölcsesség is ránk ragadt – pl. „nem csak, hanem is”, vagy „Őrizd a rendet, és a rend megőriz téged.”. A bezártságnak köszönhetően nagyon rendszeres életet éltem, és tényleg mindenre jutott időm. Ez ma már nincs így. Akadt néhány egészen kiváló tanárunk. Ladocsi Gáspár püspök negyvenévesen öt különböző tárgyat adott elő, fél tucat nyelvet beszélt, hajnalonként pedig, saját örömére, egyiptomi hieroglifákat fordított. A már elhunyt püspököt, a szerény, szelíd Dékány Vilmost is nagyon szerettem. Egyszer civilben sétált, amikor leszólította egy jehovista térítő. „Szokta maga olvasni a Bibliát?” – kérdezte. „Néha szoktam” – felelte a szentírástudomány doktora, majd türelmesen végighallgatta a jehovista húszperces előadását.

Hogyan zajlottak a mindennapok? Azért a szeminárium fiúkollégium is.

Rengeteget hülyéskedtünk. Másodévesen a Mikulás-műsorhoz (melyen a bíboros is jelen volt) rövidfilmeket forgattunk. Például az esztergomi postán megrendeztünk egy rablást. Ketten női harisnyanadrágot húztunk a fejünkre: a bal lábat az enyémre, a jobbot a társaméra, úgyhogy meneküléskor a fenékrész közöttünk lebegett. A következő hétvégén az egyik kispaptársam munkásőr- egyenruhában arról nyilatkozott a buszpályaudvaron, hogy ő egyáltalán nem vallásos, sőt utálja a papokat. A felvételt az szakította félbe, hogy az édesanyja megérkezett a pesti busszal: jött, meglepni az ő papnövendék fiát, akire nagyon büszke volt…


A gyakorlati oktatás hogyan történt?

Mindenkinek fél év lelkipásztori gyakorlatot kell végeznie a felszentelése előtt. Én Kiskunhalason lettem afféle szárazkáplán: a misézést és a gyóntatást leszámítva minden papi feladatot végeztem. A legmélyebb élményt a temetési szertartások jelentették: hatvanhat embert temettem el, közülük az utolsó a saját édesapám volt. Szép, ha egy fiú eltemeti a saját apját.

Nem szentelték fel. Muszáj megkérdeznem: miért?

Lelki történések, külső okok és elöljárói butaságok vezettek ide. 1997 elején (már nem Esztergomban) beadtam az írásos szentelési kérelmem a főpásztoromnak. Előtte megkérdeztem a rektortól, van-e kifogása ellene. Azt felelte, semmi, ő nem kíván beleszólni az ügyembe, még jellemzést sem ír rólam. A kérelem beadásának másnapján közölte: „Eddig minden rendben volt, de most már olyan dolgok történnek, hogy ez így nem mehet tovább. Igaz-e, hogy fél évvel korábban, a kápolnában Babits és Pilinszky verseit olvastad?” Azt feleltem: „Babitsot nem, de Pilinszkyt igen. Miért?” „A költészetnek nincs helye a templomban.” A poén az volt, hogy a nélkülem lezajlott szentelési mise másnapján hívatott a főpásztorom, és elém rakta – na, mit? A rektor által írt jellemzést rólam… Az első pontja szerint én közösségellenes vagyok, a negyedik pont szerint viszont „kiterjedt baráti köröm van, és ez gyanús”. A köztes pontok hazugságai szerint plébánián sem tudok élni, és Szűz Mária-gyalázó eretnek vagyok. Lehiggadva kérdőre vontam a rektort. A jellemzést ő csak aláírta – felelte –, a prefektus fogalmazta. A prefektus azt mondta: a jellemzést ő csak fogalmazta, a rektor írta alá… Amúgy pedig „nekem ehhez semmi közöm”. Az első vonattal hazautaztam; civilként. Hetekig lelki-testi mélyponton voltam, de sokat segített, hogy már végignéztem jó pár társam távozását – összezuhanását és vargabetűit. A más kárán tanultam.

Ma hogy érez ezzel kapcsolatban?

Nincsenek véletlenek, és a látszólag rossz dolgokból sok jó fakadhat. Ha engem felszentelnek, most vidéki plébánosként végezném a magam röghöz kötött teendőit – nem élhettem volna négy csodás évig Krakkóban, nem beszélnék lengyelül, nem jelent volna meg tizenöt kötet műfordításom... Szegényebb lettem egy életúttal – de kaptam helyette másikat. Amúgy azt mondják, akin egyszer reverenda volt, azon élete végéig rajta marad, ha leveti, akkor is. Három évvel a kispapságom után, egy nyári éjjel hazafelé tartottam Pesten. A Thököly út sarkán fiatal örömlány álldogált. Amikor bermudagatyásan, fehér pólósan mellé értem, bármiféle előzmény nélkül megszólított: „Kérdezhetek valamit? Maga pap?”