Orsi Ghánában

2011. 05. 24.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A legkisebb lány a meséből elindult szerencsét próbálni. A Jólét Földje nem próbálta meg eléggé a szerencséjét, ezért átkelt az Óperenciás-tengeren, hogy megnézze, milyen a világ másik arca, s meg sem állt addig az országig, ahol megtanulhatta mindazt, amiért útra kelt. Ahogy egy ismertebb mese lánya megrázta a roskadozó almafát, kivette a kemencéből a kiabáló sült cipókat, ő is tette a saját dolgát. A saját történetében, amely valóságos ugyan, mégis megvan benne minden, ami az igazi mesék sajátja: ártatlanság, bölcsesség, báj.
Hogy kerül egy magyar egyetemista Afrikába?
Mikor építészetet kezdtem tanulni, hamar kiderült, hogy Magyarországon nagyon messze van egymástól az elmélet, és ami megvalósítható. Már másodévtől gyakornokként dolgoztam, azután tavaly jelentkeztem egy nemzetközi mérnökhallgatói csereprogramra. Így kerültem Svájcba fél évre, nyáron pedig Ghánába két és fél hónapra. Önkéntesként, ami azt jelenti, hogy annyi pénzt kaptam, amiből éppen megéltem. 24 évesen az embernek nincsenek nagy igényei. Svájcban megtanultam, milyen fontos a világlátás, tapasztalatszerzés. Ott a korombeliek már több országban éltek. Afrikát itthon ijesztőnek tartják, ahol betegségeket kapni, de Svájcban nem félnek tőle, sokan jártak ott. Két afrikai ország volt a munkahely-listán: Ghána érdekelt, ahol szinte nincs is fehér ember.

Hatalmas váltás Svájc után.
Svájc – bár sok jó ember vett körül – összességében taszított: nagyon hideg, anyagias világ. A kényelem és a szerzés áll a középpontban, csak arról beszélnek, hogy lehet a legolcsóbban hozzájutni valamihez; holott kivételes gazdagságban élnek. Ez a szemlélet lassan rám is hatni kezdett, pedig nem akartam. Arra gondoltam, hogy a világ nem ilyen, és szerettem volna valami nagyon mást is látni. Persze, bátorságot adott, hogy Svájcban könnyen boldogultam; ott minden flottul működik. De a svájciak jól megvannak nélkülem, nekem pedig fontos, hogy úgy érezzem, én is adhatok.

Ghánában nem megy minden flottul. Nem. De szerencsém volt, mert családba kerültem. A kint dolgozó külföldiek zöme kollégiumban lakott, és nem tudott úgy beleolvadni az afrikai miliőbe, mint én, akit a főnököm családja fogadott be. Hatodik gyerekként laktam velük. A kollégisták egymásban erősítették a negatív hangokat: ez rossz, az nincs. Néha tényleg két hétig nincs víz, de nem mindegy, kívülállóként éled-e át; nekem az öt „kistestvérem” megmondta, hogyan kell megoldani a fürdést. Ghánában semmi nem úgy történik, ahogy eltervezed. Semmi. Ők erre rendezkedtek be. Amikor megkértek, főzzek valami magyar kaját, hozzátették: „ha Isten engedi”. Svájcban az „ember tervez, Isten végez” mondás értelmetlen, mert az ember végez. Afrikában nem az életemet kormányzó felnőtt voltam, hanem egy 6 éves. Még enni sem tudtam volna, ha nem mondják meg, mi ehető, mi nem. A banánon kívül egyetlen ételt sem ismertem föl.

Mik voltak az első benyomásaid?
Amikor megtudtam, hogy mehetek Ghánába, írtam egy hosszú, kérdésekkel teli levelet. Erre egysoros választ kaptam: „Drágám, várunk a reptéren”. Megérkezve a lerobbant fővárosi repülőtérre, nem tudtam, ki vár rám – ugye, mindenki fekete volt, egy személyleírás se segített volna. Öt taxis akart meggyőzni, hogy hozzá szálljak be. Aztán előkerült egy legújabb generációs telefon, benne az e-mailemmel, bizonyítva, hogy ki jött valóban értem. Másnap utaztam tovább Kumasiba egy brokátüléses, plazmatévés VIP mercédesz busszal – az épülő autópálya mellett, a földúton. De igazából még Brüsszelben ért a sokk: akkor fogtam föl igazán, hogy Afrikába megyek, amikor az átszállásra vártam 300 feketével. Elvesztettem a biztonságérzetem. Pedig a feketék tüntetően nem foglalkoznak velünk. Azt gondolják, lenézzük őket.

Van egy mély elnyomottsági tapasztalatuk.
Igen. Még a repkedő jómódúaknak is. Mennek a tévéjükben az amerikai és brazil szappanoperák, és azt látják, hogy mi, gazdag fehérek csak dőzsölünk. Sokféle negatív hatással vagyunk ám Afrikára. Mondok példát. Láttam egy gyönyörű krátertavat, amely körül 22 halászfalu a megélhetéséért küzd. Az egyetlen aszfaltútján mindig akad turista, a gyerekek pedig nem akarnak iskolába járni, inkább ott sündörögnek: a turistáknak tett kisebb szolgálataikkal a szüleik fizetésének a sokszorosát keresik meg. Nagyon romboló. Ez adta a diplomamunkám ötletét. Az első faluban, ahova már nem jut el a fehér ember (mert 10 percet kellene gyalogolnia a sárban), olyan tanulóközpontot tervezek, amely vonzóbb, mint a fehérek adakozására várni.

Hogyan sikerült beilleszkedned?
Nyelvi akadály nem volt, mert mindenki beszél angolul, aki járt iskolába. De én is tanulgattam a „családom” nyelvén, twiül. Értékelték, hogy hajlandó vagyok idomulni hozzájuk, mert a fehérektől azt szokták meg, hogy elfalazzák magukat, nem eszik az ő fűszeres ételeiket, és csak drága európai boltokban vásárolnak. Amikor megérkeztem, a család kukoricapehellyel és tejjel várt, pedig náluk nincs tej, a cornflakest pedig aranyárban adják. Ez az amerikai álomból jövő termék, mint a pizza; ezekért, aki teheti, képes kifizetni rengeteg pénzt, csak az életérzés kedvéért. Megdöbbentek, hogy én tényleg azt szeretném megtapasztalni, ahogy ők élnek. Mikor látták, hogy nem félek az ételüktől, vagy felszállni a buszaikra, teljesen elfogadtak.

A családban a gyerekek biztos csodálkozva nézegettek: fehér bőr, kék szem…
Igen, és a hajamat fogdosták, mert az övék teljesen más minőségű. Eleinte nem mertek a közelembe jönni, mert ott a hierarchiában ők vannak legalul. Mikor megérkeztem, a család az európai luxussal berendezett nappaliban fogadott, és nem számítottak rá, hogy én egyáltalán bemegyek a nedves falú konyhába, de arra sem, hogy emberszámba veszem a gyerekeket, akik ott tüsténkedtek, mosogattak. Éreztem, hogy át kell lépnem ezeket a korlátokat ahhoz, hogy befogadjanak. Gondoltam, játsszunk Ki nevet a végén?-t. Rajzoltam hozzá táblát, kerültek figurák botocskából. Türelmesen végigvárták, hogy elmondjam a szabályokat, és akkor az egyik kislány mondta, hogy nekik ez a játék megvan, kihozhatja-e.

Ők jómódúnak számítottak?
Egyszerűen éltek, és a ház eléggé leromlott a sok esőtől. Egyszer megrázott a vizes fal, mert áram alá került. Pedig a főnökömé a Budapest nagyságú város négy építészirodájának egyike. Viszont sok gyereke van, és az ő taníttatásuk rettentő drága. A tradíció szerint a leggazdagabbak több feleséggel több gyereket tudnak felnevelni, taníttatni. Mivel 90%-ban keresztény ország, ez nagy ellentmondás, amit ők is látnak, de a tradíció erősebb. A mi családfőnk két feleséget tart el, két külön háztartásban. Volt felesége, aki meghalt, volt, akitől elvált. Úgy harminc gyereke lehet, én kb. tízzel találkoztam. De közben a szegényebb nővérének a gyerekeit is neveli, az ott lakó öt gyerekből kettőt. Ez az egész téma nehéz nekem, mert nem látom át. Semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. De éreztem a nők szomorúságát. A családfő király... Annak minden felelősségével, amit ténylegesen visel. Én azt választottam, hogy alárendelem magam neki. Helyezkedhettem volna kívül, de akkor nem is hívhattam volna fel bármikor segítségért – amikor pl. eltévedtem (ami gyakran megtörtént, mivel nincsenek utcanevek). Egyik lánya lettem a sokból, akire vigyázott.

A ghánai munkanap megfeleltethető egy itthoni munkanapnak?
Kevésbé intenzíven lehet dolgozni, mert 25–35 fok van egész évben, nagyon magas páratartalommal. A légkondi ritka, és úgy örülnek, ha van, hogy maximumon járatják; sokat fáztam. Furcsa, hogy amiről itthon nem beszélnek a munkahelyen – politika, magánélet, vallás –, ott azok a legfőbb témák. A munkába járás körülményes volt, de engem lenyűgözött az alulról szerveződő tömegközlekedés. Valaki vesz egy régi német buszt, és vezeti, a segédje pedig kiabálja, merre mennek. Le kell inteni, mint az iránytaxit. Nincs menetrend, gyakran órákkal később érsz valahova, beáll a dugó, mert pl. a mahagónifákat szállító autók belesüllyednek a sárba. Mindez senkit nem zavar. Nem veszélyes az utca. Ebbe belejátszik, hogy még nincsenek megrontva az erőszakkal és szexszel operáló marketingtől. Pl. a fogkrémreklám úgy néz ki, hogy egy férfi elveszti a fogait, és szomorkodik, hogy nem mosott fogat. A kereszténységük is védi őket. Egyszer hajnali 5-kor üvöltésre ébredtem. Félelmetes volt. Azután rájöttem, hogy valaki épp evangelizál.

Mi volt a legkülönösebb élményed?
A főnököm elvitt a szülővárosába hétvégére. Végül napokig maradtunk. Részt vettünk egy temetésen, ami náluk a legnagyobb ünnep. Zenélnek, adakoznak a hozzátartozóknak. Előtte az egész városban színes plakátok tudatják, hogy meghalt valaki. Nincs sírás. Soha, sehol. A gyerekre is rászólnak, ha sírni kezd. Ha megengednék maguknak, talán gátszakadás következne, mert nagyon kemény az életük. A gyerekek nem lehetnek igazán gyerekek, háromévesen már a saját ruháikat mossák. De a munka mindenki számára természetes, nem szenvedés.

Mire emlékszel vissza legszívesebben?
Azokra a pillanatok, amikor a sztereotípiákból sikerült kitörni. Egyszer a piacon véletlenül nekimentem egy bácsinak, aki kaszavát (krumpliszerű zöldséget) vitt a fején egy kosárban: mind szétgurult, összetört. Körülöttem kiabáltak az emberek, semmit nem értettem. Miután segítettem felszedni a kaszavát, a velem lévő „kistestvéremtől” megtudtam, miket mondtak: győzködték a bácsit, vetessen velem új kaszavákat – „biztos sok pénze van az amerikai nőnek”. Ő meg azt felelte: „Miért gondoljátok, hogy gazdag? Látjátok, milyen kedvesen segít.” A legszebb emlékem mégis talán a második este, amikor hazamentem a családhoz, és a gyerekek olyan lelkesen vártak, hogy a fiúk dobolni, a lányok meg táncolni kezdtek.

Változtatott rajtad a ghánai nyár?
Igen. Itthon sosem éreztem, hogy kiváltságos vagyok, inkább, hogy nekem kevesebb jut, mert mi hárman vagyunk testvérek. Most úgy látom, hogy különleges lehetőséghez jutottam azzal a tudással, amelyet ingyen kaptam, és ez felelősség. A ghánaiak nagyon megbecsülik, ha tanulhatnak, és sokaktól hallottam, hogy másokat akarnak szolgálni a tudásukkal. Már nem dolgoznék pl. multicégnél, fontos, hogy a munkámnak mások számára is értelme és célja legyen. A diplomatervemmel is erre készülök. Egy kis ghánai faluban sok változást lehet elérni, akár egyetlen közösségi épülettel. Találtam is olyan kezdeményezéseket, hogy a szegényeknek építsünk, figyelembe véve a helyi sajátosságokat.

Visszamennél?
Igen. Néha egyszerűbbnek tűnik Ghánában segíteni, mint a saját hazánkban prófétának lenni. De ha visszatérek, ha nem, amit kint kaptam, gazdagítja az életem. Megtanultam várni, nyugodtan fogadni a változásokat; rájöttem, hogy az ember sokkal több, mint a környezete, és hogy érdemes a nehézségeken vagy kudarcokon nevetve túllépni. Mindezen túl valami határtalan derűlátást is hazahoztam.