#KORONAVÍRUS

Az Országos Kardiológiai Intézet tájékoztatója a koronavírus kapcsán

Szoftverfejlesztők és fiatal programozók segítik a mentők munkáját

Mivel töltenénk az időt az önkéntes otthoni karantén alatt?

Ország? Alma!

2011. 05. 27.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Címkék: Üzenet a Földről 
Szerző: Novák Péter
Nézze, ez egy ilyen ország! Hangzik el az utolsó, és egyben megdönthetetlennek hangzó észérv a „megfejtők gyűlésén”, hogy formabontó, mi több, a penge élén táncoló, de esetleg némi finomítás után a nyilvánosság számára is értelmezhető kreatív ötletem végül a szőnyeg alatt végezze... Magam is hosszasan osztom a döntnökök véleményét, hogy aztán órákkal később, hazafelé hasítson belém az érzésekben gazdag kérdés: Miért, milyen ez az ország?
Hány és hány alkalommal legalizáljuk így a provincializmust, a periférikus létezést, hitelesítjük hosszú távon az úgynevezett közép-kelet-európai fejlődési modellt? Lehet-e, kell-e az utolsó évszázad(ok) valóban tragikus örökségét mindennapjainkba örökíteni permanensen, keresve felelőst közel s távol? Nyilván vannak. És ha meglesznek? Élők és holtak? Majd önmérsékletet gyakorlunk, s lezárva Pandora szelencéjét, bent marad szívünk alatt a remény?

Népek sorának sorsa bizonyítja: a múlttal történő szembenézés önmagában nem a jövő záloga. Annak egy része. Mint ahogyan a remény sem erény önmagában... Főleg, ha nincs, ki a jövőbe pislogjon! Pedig itt az idő, az orrom előtt, reggel kávét főz, hogy berántsa a motort, délben korgó gyomorral jelzi az elmaradt reggelit, este bort bont, hogy oldja a feszültséget. De az csak nem akar szűnni, mint a fájdalom.
Nyilván aznap is, valahol ismét visszaéltek a bizalmammal, újfent minősíthetetlen volt a pénzemen vett szolgáltatás, megint lábbal tiporták jogaimat. Amelyekről amúgy csak sejtem, hogy vannak – hiszen demokráciában élünk, vagy mi a fene – de utánajárni időm, így élni velük lehetőségem, nem sok vagyon. Inkább egy vagyon vész el belőlem. Fogható és foghatatlan. Ez egy ilyen ország...
Miért, milyen ország ez? – kérdezem még egyszer. A kimagasló tudományos-, művészeti-, és sportteljesítmények hazája? Vagy a valóság mégis a valóságshow délutáni különkiadása, hol a kitörés lehetőségének ábrándjában öntudatlan foglyul ejtett fogatlan szerencsétlenek vívják élettelen-haláltalan csatáikat? Vagy mindkettő? Régi, közhelyes fordulat, hogy a nemzetet lecserélni nem lehet. Kiváltképp azért, mert nagyon igaz. Így aztán élni és visszaélni vele, hivatkozni rá vagy elbújni mögé súlyos bűn annak, aki tehetne is érte valamit... Az embereket leginkább magukra hagyni nem lehet, hátat fordítani, megváltoztathatatlannak kinyilatkoztatni rendszereket.
Mondom, írom ezt én, kinek ne fordulna meg fejében nap mint nap egy másik élet reménye, természetesen egy másik topográfiával, egzisztenciával. A sors szól mindig közbe, hogy arcom pirulásával tudatosítsam: van felelősség, és annak vállalása.
Mezőcsát település és környéke sokak számára tán nincs is a térképen. Engem is csak a véletlen sodort arra, vagy fennemlített jó sorsom, hogy a saját szememmel láthassam egy cigány származású pedagógus munkáját, ki az általunk szervezett „Ki mit tud?” vetélkedőn terelgette nebulóit, akár jó lelkipásztor a nyájat. A tehetségesebbnél tehetségesebb táncos, énekes, versmondó fiatalokat felvonultató verseny végeztével, és a nagy örömmel kiosztott, átvett díjak felett érzett öröm ködén át hallottam meg ezúttal szigorúbb mondatait, miszerint a részvétel volt a fontos, és annak ellenére, hogy péntek van, most mindenki hazamegy, és megoldja az iskolai feladatait, mert holnap személyesen ellenőrzi azokat! Mert ez egy ilyen ország.
A változás lehetőségének napi, kőkemény gyakorlataival, nem csak ígéretével. És így talán a hitelesség sem lesz csak alma.
A kisvakondot felviszi a felszínre papája vendégségbe a falusi egérrokonokhoz. Áll a kisvakond egy kupac gabona tetején, körülöttük a zöld fű, friss levegő, ragyog rájuk a lemenő nap, a kisvakond csak ámul-bámul, mert ilyen szépet még sose látott. A vendégség után a kisvakond megkérdezi a papáját:
- Apa miért jöttünk vissza ide a dohos levegőjű sötét föld alá, ahol minden egyes falatért keményen meg kell dolgozni és folyton csak ásni?
- Azért, fiam - feleli az öreg vakond -, mert ez a Hazánk.