#KORONAVÍRUS

Az Országos Kardiológiai Intézet tájékoztatója a koronavírus kapcsán

Szoftverfejlesztők és fiatal programozók segítik a mentők munkáját

Mivel töltenénk az időt az önkéntes otthoni karantén alatt?

Novák Péter (ap)utópiája

2011. 07. 26.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Címkék: Üzenet a Földről 
Szerző: Novák Péter
Elképzelni a jövőt? Szinte lehetetlen. Életünk folyamatos jelen, a felelősségvállalás valódi kényszere nélkül. Bár szépen mennek fel az árak, el még nem fogyott semmi, s hát a remény hal meg utoljára. Velünk együtt. Ugyanis a népesség, a fogyasztás, a technológia összefüggései új lehetőségeit tárják fel az eljövendőnek, hol a fiúk már együtt szenvedhetnek apáikkal, azok bűneiért! Nem csodálatos?
Nyolcvanadik születésnapomra feleségem egy utazással lepett meg Európába, vagy inkább oda, ami megmaradt belőle; az uniót váltó föderáció határai elmosódtak, gazdasági, kulturális értelemben egyaránt. Akár az egész planétán. A globális megállapodások égisze alatt menekültek milliói vándorolnak a még lakható földrészek között, nem egy esetben az életben maradás forrásait kutatva. Korom ellenére örömmel adtam be derekam a szíves invitálásnak, hiszen minden pillanat, amit nem Budapesten – Vienna metropolisz élhetetlen, periférikus kerületében – kellett eltöltenem, érezhetően javított dühödt szomorúságba hajló vitalitásomon. Hogy honnét ez a depresszív indulat? Hát, a jelen ugye, olyan, amilyen.


Megtakarításainkból egy apartmanra futotta végül, a közepesen légszennyezett közigazgatási egységben, ami csak papíron az, ami. Mesterséges légfolyosók árnyékolt plexiégboltja alatt teremtett pszeudovalóság, és nem a luxus fajtából. Fiaim? Felnőtt, meglett emberként a bolygó égtájait ostromolják. Ez a dolguk. Ki tudja, honnét jelentkeznek – jó, ha negyedévente, a holografikus üzenetközvetítőn –, sosem takargatva azt a különös szomorúságot és sajnálatot szemükben, amit tizenéves korukban fedeztem fel először. Állítólag akkor esett le nekik a digitális tantusz: örökségük maga az örök küzdelem… Miért is? Tisztes középosztály, bérből és fizetésből finanszírozott életszínvonal. Ezt biztosítottam kedves mindannyiunknak, értelemszerűen követve a fejlődés markáns irányát: életteret mindenkinek, minden értelemben! Ha nem mindenkinek, legalább nekünk! Fogyasztottunk, mert fogyasztani kellett, a status quo, no meg a vágyott státusz végett. Hát ki ne akarna sikeresebb lenni, a jó isten szerelmére? Az Úr a megmondhatója, szüntelen termelésem mellett csak annyi hordalékot teremtettem, amennyit muszáj volt! Jó, nem gyűjtöttem szelektíven a szemetet, mert a propagandát nem „vettem be”, azt vettem le, és vettem meg, amihez kedvem volt, hiszen (kezdetben még) ki tudtam fizetni, és valóban, azokra az izékre, a civilekre is már csak akkor adtam volna voksomat, amikor betiltották őket. Én tehetek róla? Ezért vagyok fejükben múlt idő, felelőse mindennek? Nahiszen! Marad a magány, a csendes hétköznapok. Kerülve a digitális házhozszállítás felhajtását és a költségeket, én, kérem, a mai napig magam vásárolok, szívem s pénztárcám szerint, mindig örvendve a jó szónak, figyelmességnek. Kedvenceim a kis, színes, ingyenes reklámszatyrok, amelyeket több mint negyven éve gyűjtögetünk odahaza! Csinos kis kollekció, annyit mondhatok… kell az élethez egy csipetnyi bolondság, nem?