#KORONAVÍRUS

Az Országos Kardiológiai Intézet tájékoztatója a koronavírus kapcsán

Szoftverfejlesztők és fiatal programozók segítik a mentők munkáját

Mivel töltenénk az időt az önkéntes otthoni karantén alatt?

Hajós András a vér látványától leblokkol

2011. 12. 02.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Szerző: Kalmár András
Hivatásszerűen, 33 évesen, már kétgyerekes apaként állt először színpadon az Emil Rulezzel. Volt igazgató, járt nagy autóval, volt pincér, rakodómunkás. Ma biciklivel jár, szeret kiállni az emberek elé és beszélni. Hajós Andrással beszélgettünk 2011 novemberében.

Orvos családból származol, édesapád anatómus; téged soha nem vonzott ez a pálya?

Anatómiával, szövettannal és élettannal foglalkozik, de egy-két év gyakorlattól eltekintve ő leginkább egyetemi tanár volt. Nagyon sokáig a SOTE-n dolgozott, a ’80-as évek vége felé az Állatorvosira ment át. Különbözeti vizsgákat tett, majd sokáig tanszékvezető volt, és még most is ott dolgozik. Amire talán a legbüszkébb, az idegen nyelvű oktatás. Édesapám a mai napig németül, angolul és magyarul adja le heti egy nap az anatómiát.

Ő nem volt a „család orvosa”, sőt, inkább különválasztotta a munkát a családtól, nagyon ódivatú volt ilyen szempontból. Volt olyan, hogy feljöttem a térről, csontig lelógott a bőr a lábamról, és salakkal volt tele a sebem. Felnézett az újságból, és azt mondta, hogy nem kell hisztizni. Emlékszem, egyszer valamivel rettenetesen átvert, mert C-vitamint adott, pedig én azt hittem, orvosságot kapok. Mindig azt hallgattam gyerekkoromban, tanulj, különben orvos leszel, mert neki egyedül oda volt protekciója, amivel kapcsolatban rögtön elmondta, hogy soha senkit nem nyomott be sehova. De az orvosi pályától az első pillanattól kezdve irtóztam, félek a tűtől, a vértől, öregségemre már kicsit hipochonder is lettem.

Kétgyermekes apaként hogy tudod megúszni a vér látványát?

 

Összeszorítom a fogam és kibírom, de nem vagyok jó benne. Amikor a kislányomat biciklizni tanítottam, nekiment egy oszlopnak és felszakadt az álla. Annyira rosszul lettem, hogy nem tudtam a mentőket felhívni. Emlékszem, hogy mentem a parkban, és anyukákat kértem remegő kézzel, hogy mondják meg a mentők számát, mert én tudom, hogy tudom, de most nem tudom. A fogorvosról is letiltottak, pedig azt hittem, hogy ott jól teljesítettem, de az a visszajelzés érkezett, hogy ne jöjjön az apuka többet, mert lehet látni, hogy rosszul van, és ezt még átragasztja a gyerekre is. Nem szeretem az ilyesmit, félős vagyok. Fiatal felnőtt koromig zajos életet éltem sok sebesüléssel és sok vérrel, de akkor semmi problémám nem volt. Amikor a zenekari busz kettévágta a fülemet, a sebet szalvétával láttam el. Másnap kérdezte az orvos, hogy milyen krémet tettem rá – kiderült, hogy előzőleg egy majonézes szendvics volt a szalvétában.

 

Akik csak a tévében látnak, talán nem is tudják, milyen profi zenész vagy: gitáron és zongorán is kiválóan játszol. Mikor kezdted az aktív zenélést?

Hivatásszerűen 33 évesen, már kétgyerekes apaként álltam először színpadon az Emil Rulezzel. Egyébként szerintem jobban zongorázom, mint gitározom. De igazából egyiket se csinálom olyan jól, mert autodidakta vagyok, és nem fektettem éveket a tanulásba. Nem képezem, fejlesztem magam úgy, mint egy profi zenész. Egy ilyen típusú autodidaktának, mint én, ennyi figyelem bőven elég. Az, hogy rólam mit tudnak, és mit nem tudnak, az többnyire rajtam múlik. Ha reklámoznám, hogy zongorista vagyok, akkor keresném a helyzeteket, ahol ezt meg tudom mutatni, de leszoktam arról, hogy érdekeljen, mit tudnak arról, amit csinálok. Ez egy hosszú folyamat volt. Ha ez egy nagyobb ország lenne egy értelmezhetőbb piaccal, akkor elismerném, hogy fontos, hogy az ember a managementjével felépítsen egy előadót, de jelen körülmények között szerintem ennek semmi értelme.

Sose fordult meg a fejedben, hogy a nemzetközi piac felé kellene nyitni?

 

Persze, álmodoztam róla. A zenében, előadó-művészetben van egy-két olyan irány, ahol el lehetne indulni a világ felé, ilyen pl. a jazz, a klasszikus zene. De nem vagyok se jazz-, se klasszikus zenész. Amire esetleg képes lennék, arra nem biztos, hogy hajlandó lennék. Amit most tervezünk a zenekarral, az lehet, hogy majd nemzetközi lesz, de nemzetközi szinten is kicsi. Kitaláltunk egy olyan formátumot, ami megoldja a nyelvi kérdéseket, mert nem hiszem, hogy nekem angolul kéne énekelni – noha jól tudok angolul.


Sosem tanultál zenét?

Másfél évig jártam Edit nénihez, de Edit néni nem vette észre, hogy annak ellenére, hogy nem gyakorolok, és nem csinálom meg a házi feladatot, és úgy nézek ki, mint a gyerek, aki nem tehetséges, nagyjából hat-hét órát ülök naponta a zongora előtt, tehát nekem nem a zongorával vagy a zenével volt bajom, hanem Edit nénivel. Apám meg nem akart erőszakoskodni. Ő amúgy karvezetés és zeneszerzés szakon konzit végzett, tehát nálunk otthon mindig nagy zenei élet volt. Mindenki zongorázott, koncertre jártunk meg az Operába, az volt a természetes, hogy apám megkérdezte az előadás alatt, hogy melyik brácsa hamis? Büszke voltam magamra, ha meg tudtam mondani, hogy melyik. Nagyon sok minden a zene körül forgott nálunk, de lemondtak rólam, amikor elmentem a jazz és a könnyű műfajok irányába. Apám nem tudott ezzel mit kezdeni, de nem tiltott el, és nem tett rá soha megjegyzést.

Az Emil Rulezhez mit szólt?

 

Valahogy kibukott, hogy ez nem az ő zenéje, de ettől függetlenül nagyon büszke volt rám. Amikor az első lemezünk megjelent, és a szüleim látták, hogy én ezt komolyan veszem, ez egy hivatás a részemről, akkor nagyon megdicsértek, és azt mondták, hogy büszkék rám, amiért nem adtam fel. Volt, amikor majdnem feladtuk, amikor már a sokadik helyről küldték vissza a kazettánkat. Egyébként akkor lettünk igazán jók, amikor feladtuk. Akkor még persze volt zeneipar, de nem volt internet, YouTube.

 

A klasszikus öltönyös állásod a zenekar miatt adtad fel?

 

Ha őszinte akarok lenni, valahogy kikoptam belőle, egyre többször volt, hogy délután zenéltünk, aztán este egy meetingre kellett mennem, és a kettő nem működött együtt. Mindenhol addig maradtam, amíg négyes-ötös osztályzaton teljesítettem. Nagybátyám mondta, hogy az ember olyan helyen dolgozzon, ahol az egésznek egyszer a főnöke akar majd lenni – akkor van jó helyen. Voltam igazgató, kerestem sokat, jártam nagy autóval, voltam pincér, voltam rakodómunkás. Nekem muszáj előbb győznöm valamiben, hogy utána azt mondjam, hogy azt nem becsülöm sokra.

 

Volna kedved még egyszer saját tévéműsort csinálni?

 

Csinálnék, de jó ideje félreálltam, lehet, hogy nem is veszem észre, de már eljátszottam az esélyeimet. Ez nem azt jelenti, hogy nekem ne lenne megfelelő az egóm. Vannak olyan szegmensei a magyar szórakoztatóiparnak, amiben, azt gondolom, mostanra én lettem a legjobb. Kicsit olyan ez, mint a bokszolók élete. Van egy olyan életszakaszuk, amikor topon vannak, iszonyú keményen meg kell küzdeni azért, hogy időnként látványosan megüttessék magukat, és akkor győzni kell – mindig van benne kockázat. Egy darabig fent maradnak csúcson, aztán eljön az a pillanat, amikor le kell jönni, ezt is sokféleképpen lehet csinálni. Az előadó-művészet nagyon hasonló ehhez, belsőleg, mentálisan, következményeit tekintve más típusú, de ugyanakkora sebeket lehet szerezni. Én egy olyan szakaszban vagyok, hogy nem futottam ki a formámat, ezért néha elvállalok olyasmit, amiben megnézhetem, megmérhetem, megmutathatom magamat. Most pedig lehet, hogy könyvet fogok írni, zenélek és egy gyerekelőadást is csinálok. Volt egy időszak, amit a frontvonalban töltöttem, és ki kell, hogy mondjam, ezt én nem kezelem jól.

 

A „híresemberséget”?

 

Nem szeretem az újságot, nem szeretem a műtapsot, a talpnyaló stábot, a tolvaj producereket... Azt szeretem, hogy kiállok az emberek elé és beszélek, ha elhívnak a Dumaszínházba vagy rendezek egy önálló estet. Persze bennem van ez a „megmutatnám”. Szerintem nem lehet eldönteni, hogy félreálltam, vagy már lemaradtam.

 

Apropó félreállás: azon kevés, ismert magyar ember közé tartozol, akit éjjel-nappal bringával látni. Egyszerűen csak könnyebben tudsz így közlekedni, vagy van ebben valamilyen küldetéstudat is?

Nagyon sok minden találkozik ebben. Egyszer nagyon rosszul voltam, és ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy mit kell másképp csinálnom. Nagyon nem találtam a helyemet, és egyszer letámadott László János, a Magyar Kerékpárosklub elnöke, és azt mondta: te biciklizni fogsz. Óvatosan belekóstoltam, és amikor először a rakparton végigbicikliztem a bringaúton, éreztem a szagokat, láttam az embereket, a mozgást, a sebességet, akkor határoztam el, hogy én – már ha lehet – bringázni fogok.