Anya beteg – apaszemmel

2009. 03. 16.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Szerző: Apa
Hálistennek túl vagyunk rajta. Ezt azért írom, mert a február olyan volt, mintha az Aggteleki Nemzeti Parkban talált medvékkel együtt aludtunk volna téli álmot, a konyhában és a gyerekszobában történtek pedig semmiben sem különböztek egy tábori kórház és az üzemi étkezdék viszontagságaitól. Feleségem lebetegedett.
Nem részletezem, de 39,9 a szaunában enyhe, míg feleségem homlokán inkább veszélyes hőmérsékletnek minősül, mindez őrjítő fejfájással és gyengeséggel kísérve… Két és fél hét.

Mindent megoldok – közlöm nyertes mosollyal a hét elején, és nem engedem felkelni. Biztatom, hogy maradjon fekve, én a nagyokat intézem, a kicsihez meg áthívom valamelyik nagymamát. Nem hisz nekem, de rám bízza.


Kedden, ölemben legkisebb gyermekemmel ruhát keresünk a többiekkel közösen. A fiúk rendben vannak, de a lányoknak nem sikerül kiválasztani azt, mely a legjobban kifejezné kialakulóban lévő személyiségüket, és meg is felelnek benne a fiúnak, akivel hetek óta szemkontaktusban vannak. Az erélyes szó hatástalan, úgy érzem magam, mint az áruházi eladó, akinek ma nem terem babér. Na és ez hogy tetszik? Miért baj, ha zöld? És így tovább…

Nem mondom, nagy élmény, de indulhatunk: 8.05-kor mindenki az ajtóban, én pedig büszkén állok, mint Dobó a törökök visszaverésénél, amikor Bence diszkréten megkérdezi, hogy nem iszunk-e egy kakaót. Azt hiszem, ez nem fér bele, eleve elaludtunk, szóval inkább elindulunk. Ádámot kiteszem a busznál, elmegy egyedül, a csajokat elvisszük a suliig. Borinak adok pénzt tízóraira, és megkérem, hogy majd a húgának is vegyen. Bencével kényelmesen tartok az ovi felé, és elkövetem az első hibát: nem fizetem be az ebédet. Pedig legalább egy sajtcetlin kiírták, hogy ma 10 és 12 között ebédbefizetés lesz. Eleve kompromisszumképes időpont, hiszen a gyereket 8-ra visszük, de aztán még menjek vissza 10-re is befizetni. Mindegy. Nem fizettem be. Vállalom.

Györgyi még mindig beteg. Egy cseppet sem javult az állapota. Ma be kell vásárolnom, mert már nincs otthon semmink. Mi az az étel, amit én is könnyen meg tudok csinálni? Ha valami különleges kell, az megy, de egy egyszerű babfőzeléknél megakad a tudomány. Hogy is van ez? Legyen krumplifőzelék virslivel, az egyszerű, csak babérlevél, só és bors kell bele, meg a rántás. A postára is el kell mennem, aztán a gyógyszertárba is… Szerencsére a közelünkben van egy szimpatika, ahol Rózsi néni, a család régi barátja segít eligazodni a homeopátiás és egyéb lázcsillapítók, vitaminok erdejében, nem mellesleg hihetetlen kaszinótojást tud készíteni, mint azt minden karácsonykor megtapasztaljuk.

Mire végzek a dolgokkal, már mehetek is a gyerekekért. Minden nap úgy telik el, mintha összesen egy óra lenne. Hamar eltelik a hét: minden este úgy esem be az ágyba, mint egy tégla. Elég!

Hét végére Györgyi jobban van, én pedig közlöm vele, hogy nem bírom tovább nélküle… Most látom igazán, mi történik, amíg én dolgozom, de legalább ez a néhány nap, azt hiszem, egy kicsit jobban össze is hozott minket. Szeretem!