Új év – új élet? – apaszemmel

2008. 12. 29.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Címkék: Apaszemmel  Napló 
Szerző: Szimpatika
Év vége van, a megnyugvás ideje, Ádám fiammal viszont egy nagyot ordítoztunk december 28-án. Ő elindult a haverjaival találkozni, de előtte jól összeveszett az anyjával, majd rácsapta az ajtót. Ahogy kilépett, én utána, elkaptam és megkérdeztem, szabad-e tudnom, mikor jön.
Erre ő visszadobott egy félmondatot: „Fél 11, de kérdezd anyut!” Sajnos elborult az agyam, elkaptam a kabátját és visszafordítottam. Közöltem vele, hogy 1. Anyáddal nem beszélhetsz így (szörnyen közhelyes, de ez van), 2. Te dohányzol? (a kabátjában egy cigisdoboznak látszó tárgyat véltem kitapintani). Erre jött a válasz: nem. Na, ekkor kellett volna két pofont lekeverni neki!

Elszámoltam háromig, majd közöltem vele magamból kikelve: jó szórakozást!! – legalább mondana igazat! – Majd ráordítottam, hogy nem normális.

Elment. Letettük a kicsiket, én meg vártam. Nagyon lassan jött a fél 11. Egész egyszerűen nem értem. Jó, persze ki vallaná be az apjának elsőre, hogy van nála bagó? Ráadásul mindig elkönyveljük, hogy ő a nagyfiú, meg majd ő segít, és lehet, hogy a kicsi megszületése óta nem figyeltem rá, vagy többet voltam a kisebbekkel, vagy nem is tudom. Mindegy, aggódom, mert baromság dohányozni, ezt magamról tudom. A már-már idilli családi körhöz hozzátartozik, hogy 15 éve erős dohányos vagyok, de idén decemberben egyre több dolog bíztat a leszokásra.

Rozi most kezdte az elsőt – imádom – , a nővéréhez képest még nagyobb beszélőke szorult belé. Az ünnepek alatt hál’istennek nem kellett sokat dolgoznom, javarészt otthonról intéztem a munkát. Ezért aztán minden reggelt nagy közös lustálkodással kezdtünk. Reggel fél héttől „lustiztunk” Dáviddal, aztán 8 körül csatlakozott hozzánk a másik három. Ádám természetesen 11-ig alszik ilyenkor, kivéve, ha valamelyik „terrorista” nem ébreszti fel. Ennek nem mindig örül.

Szóval, Rozi szépen olvas. Egyik reggel azonban keze ügyébe került a cigarettám, melyet elkezdett kiolvasni, szépen, szótagoltan: A-DO-HÁNY-ZÁS-HA-LÁLT-O-KOZ-HAT! „Apa!”, rohant hozzám. „Láttad, mi van erre írva?!” Majd az ölembe ült és megsimogatott, hogy ő nem szeretné, hogy én meghaljak. Ez eléggé megdöbbentett. Feleségem az első 5 év után tett le ezen elkötelezettségéről, mármint hogy rávegyen a leszokásra. Borcsa nem adja fel, titokban piszkál, izélget, cikiz („Apa, büdös a kezed, a zakód!”). Egy időben rendszeresen kivette a kabátomból a cigisdobozt, és kidobta, de most már csak csendben tiltakozik. Szóval a kisebbik lányomtól elhangzott mondat szíven ütött.

Ültem ott, vártam Ádámot, és közben járt az agyam. Milyen alapon várom el egy 15 éves „felnőtt” embertől, hogy ne gyújtson rá, ha én is megteszem minden nap? Veszekedhetek meg papolhatok, de nem hiteles. Ezek nem hülyék, hanem gyerekek. Januártól nem dohányzom, meg kell csinálni!

Ádám 10 óra 40 perckor jött haza. Első útja a konyhába vezetett. „Bocs a késésért, apa.” Leült, és beszélgettünk hajnalig. Megkínáltam egy pohár borral, inkább velem igyon, mint a haverjaival. Sok minden kiderült: vannak, akik dohányoznak a suliban, meg eljárnak bulizni, éjszakázni. Én sem vagyok hülye, tudom. Azt is tudom, hogy inkább igyanak, mint bármi más, csak egyet kértem, tudjak róla, tudjam, hol van, mert ha baj van, csak akkor tudunk segíteni, ha nagyjából tudjuk, hol keressük.

Új év, új élet, ezért én megpróbálom ezt a fránya cigit eldobni, ő pedig megpróbál emberien beszélni az édesanyjával. Velem meg ahogy sikerül, de beszéljen!