Szentimentális rock and roll - Novák Péter beszélget Presser Gáborral

2009. 03. 01.
Címkék: Címlapsztori 
Szerző: Novák Péter
Egy korszak attól válik meghatározóvá, ha később annak látjuk. Ott, akkor, benn a közepében ezen nem is gondolkodsz, vagy pont az ellenkezőjét érzed. Főleg, ha épp nem történik semmi látványos. Fiatalok egy csoportja hosszú hajjal muzsikál nem is akármit, nem is akárhogyan).
Novák Péter:
Rockzenésznek lenni, fogalmazzunk finoman, különös életmód. De egyszer csak a legendából munkahely, a csillogásból felelősség lesz.

Presser Gábor: Észrevétlenül változik meg az élet körülötted, és persze az sem mindegy, honnan jössz. Nem egyformán izgatott minket maga a „rock and roll életmód”, különösen nem a szocialista rock and roll… Ráadásul errefelé a túlzott alkoholfogyasztás nem egyértelműen a zenészek privilégiuma volt, itt ivott a mérnök, a színész, az értelmiségi, a munkás, ilyen idők voltak. Mi dolgozni szerettünk, nem is voltunk tele szabadidővel. Hullámzó létforma ez, van, amikor nagyon sűrű, alig érsz haza egy turnéból, és két nap múlva már kezdődik a másik, rossz körülmények között, borzalmasan hideg, vacak buszokban, rémes szállodákban. De fiatalok voltunk és nem arra gondoltunk, hogy tennünk kell valamit magunkért is. Lejátszottuk a koncerteket, sikerünk volt, akár bele is mehettünk az éjszakába. Aztán kezd megváltozni az ember, másként kezelni dolgokat, bizonyos szegmenseit például megunni.

Egy korszak attól válik meghatározóvá, ha később annak látjuk. Ott, akkor, benn a közepében ezen nem is gondolkodsz, vagy pont az ellenkezőjét érzed. Főleg, ha épp nem történik semmi látványos. Nincs forradalom, nem bukik a rendszer, tán fiatalok egy csoportja hosszú hajjal muzsikál (nem is akármit, nem is akárhogyan), de amúgy a langymeleg szürkeség. Meg százötvenezer eladott példány lemezenként, hogy el ne feledjem.

P. G.: Közben persze ott volt nekem a színház…

N. P.: Nagyon más szerep, hogy stílusos legyek?

P. G.: Szerencsés esetben jól kiegészítik egymást. Sok mindent lehet tanulni a rockzenében, aminek komoly hasznát veszed egy színházi munkában, és fordítva is ugyanígy igaz. Nekem ez sosem volt igazán elválasztható, elkülöníthető, már csak azért sem, mert az egész színházi karrieremet pont a rockzenének köszönhetem, a Képzelt Riport egy Amerikai Popfesztiválról megszületésének.

N. P.: Legendával és csillogással kezdtem, de azért ez tényleg egy fizikum- és lélekörlő foglalkozás. Ráadásul könnyen szokik rá az ember, és egyre nehezebb szünetet tartani.

P. G.: Én szeretek! Ahogy mennek az évek, egyre jobban.

Kérdem én, mit nevezünk szünetnek? Kiállás-e például az élet fősodrából az, ha valaki szabadidejében damilra erősített videokamerát pörget egy műanyag glóbusz körül, hogy az esti koncerten színházi eszközökkel is dramatizáljon egy dalt? Ha ezer fényképpel és tízezer lépéssel gazdagabban tér haza egy távoli országból?

N. P.: Ahhoz képest állandóan tele van a naptárad. Fellépésekre, próbákra jársz, de kiállításokra, koncertekre is, táncszínházat nézel, frissen megjelent könyvekkel látlak. Az érdeklődésen túl mintha pótolni szeretnél valamit…

P. G.: Pótolni is szeretnék – fiatalon a fentiek miatt sok mindenből kimaradtam, de azért ez mind inspiráció a mai napig! A mi pályánk nem abból áll, hogy elvégezzük a Rockzenei Egyetemet. Mi abból tanulunk, hogy a többieket hallgatjuk. És nem csak zenét, hanem irodalmat, képzőművészetet, táncot, esetleg egy jó beszélgetést.

N. P.: Vannak minták amiket, akiket követsz? Ha nem akarod, nem kell megnevezni őket, csak úgy, egyáltalán.

P. G.: De meg akarom! Egy életre szóló leckét adott Kemény György grafikusművész, legendás LGT borítók tervezője, akivel még zenegimnazista koromban barátkoztam össze. Tőle lestem el – anélkül, hogy valaha is szándékosan tanítani akart volna – a mások iránti kiváncsiságot, megbecsülést, hogy találni mindig valami jót egy másik alkotóban, amely tulajdonságok ugye nem igazán jellemzőek ránk… Az amadindás Rácz Zoli, Haraszty Édeske mobilszobrász jutnak eszembe. És persze még rengeteg barát.

Apropó barát. A Baráthoz asztal is kell, este is kell. Pici bácsiéknál a gondolatokon innen és túl a szakácsművészet előtt lehet térdre esni, de nagyon. A bőven mért szellemi táplálékok mellett olyan konyhát visznek, hogy néha nem tudom eldönteni, vacsoravendég szeretnék lenni, vagy maga a vacsora következő életemben! Ráadásul minden a reformok jegyében, így a magamfajta életen át tartó fogyokúrázó is a végletekig fokozhat.

N. P.: Hány életmódváltáson vagy túl?


P. G.:
A sokadikon. Egy ilyen nagy koncert például rengeteget „kivesz”, és nem is ez a kérdés, hanem az, hogy egyáltalán fel tudsz e készülni rá? Mert ha fizikailag nem vagy kész, nyilvánvalóan szellemileg sem leszel. Rendszeresen járok fürdőbe, végzem a testkonzerváló tornamutatványaimat, és nemsokára már régi csúcsformámban csavargok a környéken, naponta kétszer. 6-8 órát ülök a hangszer, a zenészek mellett, ez kiván némi korrekciót. És persze elkerülhetetlen, hogy gondoljak a koromra is…

N. P.: A zene gyógyít!

P. G.: De nem feltétlenül kell beledögleni!

Hány dalt tudunk kívülről? Gábor Áron rézágyúja, Tavaszi szél vizet áraszt, és... és jön a könnyűzene, a súlytalan tonnák. Mindig megszólalnak, ott dübörögnek az agyunkban, felpattanunk még a vállalati bulin, a fogadáson, az esküvőn is, egy pillanatra felhangosítjuk a rádiót, éneklünk a dugóban, és természetesen összekacsintunk, mert mindenki tudja, miről van szó! Vagy tudni véli, és ez jó.

Presser Gábor

1948. május 27-én született Budapesten. Négy éves volt, amikor zongorázni kezdett. 1967-ben lett az Omega tagja, a zenekar fő dalszerzőjeként gyorsan országszerte ismertté vált. 1971-ben eltérő zenei elképzelései miatt Laux Józseffel kiléptek a csapatból, és megalapították a Locomotiv GT-t, melynek vezetőjeként a magyarországi könnyűzenei élet meghatározó figurája lett. Az LGT nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is komoly sikereket aratott.
1982-ben jelent meg első szólólemeze, az Electromantic. Az évek során olyan művészeknek írt dalokat, mint Zorán, Demjén Ferenc, Kern András, Zalatnay Sarolta vagy Kovács Kati. Az LGT utolsó albuma 2002-ben került a boltokba, de 2007-ben felléptek a Sziget Fesztiválon. Presser Gábor legfrissebb önálló anyaga, a T12enkettő 2006-ban készült el.
Viszonylag korán bekapcsolódott a színházi életbe: a Vígszínház 1973-ban mutatta be az első magyar musicalt, Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című regényének Adamis Annával közösen jegyzett zenés adaptációját. Ezt követően Presser a Vígszínház több zenés darabjának is szerzője volt, majd 1978-ban a teátrum zenei vezetője lett. Az 1987-ben bemutatott A padlás szintén mérföldkőnek számít a hazai színháztörténetben. 1977-ben Erkel Ferenc-díjat, 1990-ben Érdemes művész díjat, 1996-ban Huszka Jenő-díjat kapott. 2003-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

N. P.: 1 koncert, így nevezted el a január 24-ei Aréna-fellépést. Szándékos a szerénység?

P. G.: Semmiképpen sem kívántam ünnepeltetni magam, kötelezővé tenni a megjelenést. Ráadásul egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a hatvan annyira vidám évforduló, így rögtön az idei évre tettem az előadást. Azon túl, hogy nem akartam, megoldhatatlannak is tűnt egy életmű koncert, száz százalék, hogy rosszul válogattam volna össze a dalokat. Jobb így címkék és kategóriák nélkül. Szabadabb vagyok talán.

Nem lett világsztárunk. Pedig már voltunk a közelében, de mégsem. A fene egye meg! Még ezen a kerek évfordulón is egy kicsit azért, de nem azért, csak azért mégis. Na mindegy. Ez van, ilyenek vagyunk. Mármint a véleményformálásban.

N. P.:
Mit látsz, ha a visszapillantóba nézel?

P. G.: Lehettem volna sokkal jobb, ha máshova születek, és lehet, hogy nem lett volna belőlem senki. Soha nem ilyen célokat kerestem, elém sod-ródó lehetőségekből választhattam, amelyek aztán további lehetőségek felé sodortak. Ha valami nem sikerült, gyorsan megírtam egy dalban és viszlát.

N. P.: Mi akkor a siker?

P. G.:
Életbarát dolog, bizonyos kereteken belül. Nem sok dolog van ám, ami jobb a sikernél! Persze pont annyira inspirál, mint amennyire rongál, már ha elhiszed. Mert módjával szabad csak elfogadni. Ha nem így teszel, nagyon sok fájdalom ér, a siker meglehetősen rossz tanácsadó. A keményen elvégzett munka eredményének egy része, ennyi. Se több, se kevesebb.

N. P.:
Számtalan karitatív tevékenységed van, fellépőként, szervezőként egyaránt. Ezt is a siker hozta, gondolom, mármint, hogy teheted és teszed is.


P. G.:
Senki nincs a világon, aki nem valakinek, valakiknek köszönheti a sikerét, így a vele járó lehetőségeket is illik megosztani. Ráadásul lényegesen többet ér, ha másnak is jut belőle…

Ich möchte schwimmen Bad – ez a hatvan év tényleg valami vicc, vagy? Vagy van esélye a bölcsességnek, a humorérzéknek, a szeretetnek, a tehetségnek mindannyiunk életében, hogy ezek nem afféle ifjúkori tréfák, hanem gondozható, csiszolható munkadarabok. Mert az élet bizony tapasztalati szakma. Aki figyel, tanulhat valamit.

N. P.:
Mit üzenünk végül a fürdőbe nem járóknak?

P. G.: Sürgősen változtassanak, ha rám hallgatnak. Kilencven év alatt ajánlott, hatvan alatt kötelező!