Megváltó

2008. 12. 22.
Címkék: Üzenet a Földről 
Szerző: Novák Péter
Az ígéret? Szép szó. Megtartani, na az a feladat. A vártnál nagyobb. Pedig megfogadtam, többször is. Magam-nak is, másnak is. Álltam tükör előtt, elmondtam százszor, tán még le is írtam, hogy így tovább nem mehet! Hogy mi? Hogyhogy mi? Hát a nagybetűs élet! Az.
A Karácsony a legszentebb születésnap, hiszen minden évben világra jön „A gondolat”, szívünkben egy érzés megmagyarázhatatlanul lesz teljes. Készül már hetekkel, napokkal korábban, valahogy kisimulnak a vonások, igazabbak az ölelések, tisztábbak a tekintetek. Idén is várakozik mindenki. Remélem. Miért, mi történt? Semmi. Tizenkettedik hó, huszonnegyedike. Egyetlen este az évben.

A hagyománynak megtartó ereje van, a közösség szokásai mentén fogalmazza meg önmagát, érzi fontosságát, bízik erejében. Pontos gondolat, kár, hogy kikopott már ez is, mondjuk a mindennapjainkból. Mert mindennap-jaink ugye mindenről mesélnek, csak a másikról nem, így aztán nehezen jön létre akár egyetlen történet, egy gondolat, egy ügy, egy közösség. Pedig még a társadalom kifejezésünkben is ott a társ, csak éppen az előbb léptünk a lábára…


Mert rohanok, szaladok, nincs időm, sietek, kések. Mint egy személyvonat. Vagy inkább teher. Tele vagyok tervekkel, nehéz is az én fejem, mind meg kell őket valósítanom. A szívem is nehéz, nem beszélve a súlyfeles-legemről, és már rég elképzelni sem merem, mi folyik a szervezetemben. Inkább rágyújtok, két cukorral keverem, ledöntöm. Szigorú egy menetrend. Látom, mások is így vannak ezzel, tehát akkor így van rendjén. Nem?

A Szeretet ünnepe. Rémesen sablonos, még papírra vetni is nehéz, nemhogy elhinni. Nem is az eszem diktál ilyenkor, hanem valami más, a korábban említett megmagyarázhatatlan. Ez aztán sok mindenre rávesz az alka-lom nevében, gyorsan meg is vásárolom az érzést, kerül, amibe kerül. Sodródom a tömeggel, állok a sorban, ajándékokat ötlök ki, majd dobom el őket, számolgatom rendre a pénzem, nézem, mi fér bele az idén, annak ellenére, hogy most nem rólam van szó. Kiről akkor? Hát Apu, Anyu, a feleségem, a gyerek, a barátok. Milyen kérdés ez?


Nem könnyű, elismerem, viszont egyszer őszintének kell majd lenni, és jobb, ha nem a sors kényszerít majd rá. Ugyanis valójában minden rólam szól, csak nem mindegy, hogyan. Én vagyok a legfontosabb, csak nem mind-egy, hogy magamért, vagy másokért. Minden belőlem ered, csak nem mindegy, hogy árad vagy apad. Minden úgy van odakint, mint idebent, ahogy fönt, úgy lent. Évezredek tapasztalata tanít(ana) erre kedves mindannyiunkat.

Az ígéret szép szó. Megígértem magamnak, hogy az „egészségem” lesz az ajándék. Az egész lényem, teljes-ségem, figyelmem, segítségem. Ilyen bolt nincs, ezt sajnos megvásárolni nem lehet. Becsomagolni sem. Viszont ha komolyan gondolom, egy életre szól, legyen az az élet bármilyen hosszú vagy rövid. A lényeg, hogy minden napjáért vállalhassam a felelősséget, minden szinten.

December az ígéretek hónapja. Majd más lesz, mint a múlt évben, mint tegnap, mint éjfél előtt. Fogadkozunk és kérjük a Jézuska, a vakszerencse, a lottószelvény segítségét, pedig a Megváltó ott lakik a bal felső zsebünk mögött.

A szentséges éj nem véletlenül csendes. Tán egyszer meghallom azt, aki bennem lakik…