Sündisznó

2013. 07. 03.
Címkék: Társaslány 
Szerző: Vág Bernadett
A társasház kertjét egy ideje új tag gereblyézi. A Béla. Tavasz elején bukkant fel először, akkor még a havat lapátolta. Ugyanazokban a rongyokban nyírja a füvet, amikben a hóban járt, mintha ránőttek volna. Elnyűtt, kopott zakóban, kitérdelt bársonynadrágban, nyakán piros, kötött sál. Sapkája nincs, nem is volt. Haja sincs, ami van, az a tarkóján fityeg begumizva.

Még hó volt, amikor a kutyám először odament hozzá.
– Ez meg milyen kutya? – kérdezte.
Aztán elmondta, hogy nekik is van most egy nagy kutyájuk, egy ordas nagy, úgy is hívják, hogy Ordas, a Liza nevezte el. Mert a kertben, ahol a sátrat felverhették Lizával, elfér. A tulaj megengedte, hogy ott legyen a kutya is a sátor mellett, legalább őrzi a faházat nyárig, addig úgyse megy fel oda senki.


– Most már úgy vagyunk, mint az igazi házaspárok, van kertünk, sátorkunyhónk, kutyánk, még gázpalackunk is van, az a kicsi, a butános, tudja. Liza főz rajta. Nem volt ám mindig így, évekig csak csöveztünk. De most már minden jó, összebújunk a hálózsákban, nincs az a központi fűtés, ami jobban melegít.
Kicsit félrehúzza a száját, mintha mosolyogna. Fura mosoly ez, inkább csak fintor. Árkos, borostás arcából kivillan a néhány, beteg foga.
Mennék már föl, hideg van. De ő csak mondja. Támaszkodik a lapáton, és a kutyát bámulja.
– Milyen kutya ez?
A Lizának most lesz a negyvenhetedik születésnapja, rá két hétre meg az övé, a negyvenedik, aztán úgy volt, hogy nagy ünnepséget csinálnak majd a sátorban, de abból nem lehetett semmi, mert a kerttulajdonos nem akar balhét. De minek a nagy ünnepség, ha ketten is jó? A lényeg, hogy elég bor legyen, meg jó kis szaftos pörkölt, azt istenien tudja a Liza. Meg jó, fehér kenyérke. De nem lett így se, meg úgy se, mert ember tervez, Isten röhög, és a Lizát beküldte a kórházba. Kivizsgálásra. Mert valami női baja van. Fáj neki a hasa alja nagyon, Béla felmelegítette a palack fölött a párnát, azt tette rá, de úgy se lett jobb. Csak oldalvást tud feküdni, ülni, állni nem tud, mert annyira fáj.

Másnap reggel megint ott van. Aztán megint. De felém se néz. Hol a kukákat pakolja, hol a bekötőutat sózza, lógó orral. Aztán, ahogy felszívódik a tél, a száraz gallyakat vagdalja a bokrokról.
– Látta-e Béla, milyen tavasz lett – mondom.
Rohadjon meg a tavasz, ahol van, rogyna össze az ég. Milyen tavasz az olyan, aminek nincs kivel örülni. Milyen Isten az olyan, aki öl. Még csak negyvenhét éves volt…
A Liza szerette a krumplis tésztát. Az volt a kedvence. A butánpalackon csinálta mindig, szalonnát is pirított alá. Olyan krumplis tésztát nem csinált még soha senki. És már nem is fog. Na, ő azt a butánpalackot levitte a térre, odaadta a fiúknak, merthogy ő azon többé semmit se főz, az hétszentség.
A kapát kicsit odébb többször is a földbe vágja, csak úgy, a szép, friss fűbe.

Aztán sok hétig nem látom. Izzik már a flaszter, mire újra megjelenik. A kutya veszi észre, ráugrál a bársonynadrágjára.
– Milyen kutya ez?
Az Ordas is örül ám a nyárnak, le-föl rohangál a kertben, ugatja a rigókat. Van egy kifőzde nem messze, onnan kapja a maradékot nejlonzacskóban. Király dolga van ám az Ordasnak, még kirántott borda is jut neki néha, fene a belét annak, aki kifizeti, és otthagyja. A múltkor meg szalontüdőt kapott zsemlegombóccal, az anyját! Jó, hogy a zacskót fel nem falta a nagy pofájával. Aztán, hogy van egy sün is a szomszéd kertben, ekkora. Hát, az meg kilesi, marad-e valami az Ordas után, mert ha marad, éjjel átgyűri magát a kerítés alatt, és megeszi. Na, ezt az Ordas nagyon utálja, vicsorogva, morogva ront rá, de nem bántja ám, nem meri, mert a múltkor megszúrta az orrát, amikor megszaglászta. Rohant oda az Ordas csaholva, a sündisznó meg így gömbölyödött be, így e.
Na, a sündisznó nappalra hazamegy a másik kertbe, és ott áll a kerítés előtt, szemben az Ordassal. Az Ordas meg üvölt, majd megőrül, hogy nem tudja elcsípni. A sün szépen kihúzza magát, így e, és fikszírozza az Ordast. Még az orrát is mozgatja, csak hogy cukkolja. Az meg őrjöng, a nagy barom!

És mutatja, hogy mozgatja a sün az orrát, és hogy őrjöng a „nagy barom”. És nevet, teli tüdőből, sokáig. Úgy nevet a Béla, hogy zeng tőle az utca, csupa könny már a szeme, de csak nevet és nevet. Még a kukásautó pufogását is túlharsogja, annyira nevet.

„…Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.

Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett. 
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. 
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. 
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. 
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. 
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. 
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek… ”

(A prédikátor Salamon könyve, 3. fejezet)