Jeles Napok

2013. 12. 26.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Címkék: Üzenet a Földről 
Szerző: Novák Péter
Eljöttek az ünnepek! Na hiszen... Miféle eljövetelben bízik a lélek, ugyan telve mázsás bevásárlókocsikkal, de híján a tradícióknak?

Nem kívánok igazságtalan lenni, szomorú hagyományokban kétségtelenül piacvezetők vagyunk! Összeszámolni is nehéz, hány nemzeti, történelmi, politikai dráma, s ehhez rendelt emléknap sorjáz egy teljes éven át, bőven szolgáltatva tartalmat a fájdalom és bosszú szónokainak... Félreértés ne essék, értek én minden indulatot – részükkel talán még egyet is –, mindamellett, hogy tán több emberöltő alatt megoldatlan feszültségeket illik, mi több, jobb elengedni.

„Miért is, miért is, miért is?” Ami volt, úgy volt, s megtörtént valóban; török, labanc, muszka volt a falóban, számtalan. Rémes egy história, bár hasonlatos más nációk rémes históriáihoz. Emlékezni, természetesen, kötelesség – másokra, magunkra! Ahogy megbocsájtani is – másoknak, magunknak! Ugyanis, az írott idővel párhuzamosan ott egy másik, a le nem mészároltak szájról szájra terjedő öröknaptára, tanúságaként a közösség megtartóerejének.

A jeles, azaz ünnepnapok hivatottak volt kultuszát ülni a mítosznak, a tapasztalati úton közkinccsé vált hiedelemnek, miszerint részei vagyunk a természet bioritmusának, s mutatunk némi hajlandóságot annak elfogadására. Hiábavaló, a kor előrehaladtával mindinkább szimbolikus áldozataink bájos, míg a sorolt veszteségek kompenzálásaként sűrűsödő ideológiai tartalom baljós színezetet adott és ad az efféle autentikának, mégsem árt számon tartani. Ha nyelvében él, szokásaiban túlél a nemzet, legyen szó bármely kulturális közösség fiairól. Minden fajtársunkban él a megmaradás vágya! Ebben nincs különbség, ne is keresgéljük... Annál inkább a párhuzamokat! Akadnak bőven, s e finom áthallások teszik még izgalmasabbá a magyar, zsidó, cigány, rác, bunyevác, tót, örmény, no meg székely, kun, jász identitást, hogy tovább szofisztikáljam imádott nemzettestünket, nem beszélve az egység erejéről. Mert kétségtelen, hogy abban az erő, feltéve, ha mindenki tiszteletben tartja a többiekét, s gyakorolhatja a sajátját.

Akad restanciánk mindkét kitételben. Furamód ez utóbbi a fájóbb, leginkább azért, mert feltételezi az előbbi, megértésen alapuló respektust... Söpörjünk hát saját házunk tájékán a következő esztendőben együtt, számba véve a jeles napjainkat, vagy amennyit abból enged a rovat terjedelme. A teljesség igénye nélkül, de igényében a teljességnek. Értelmezzük újra a tradíciót, mert ránk fér a definiálás pro és kontra, azaz világnézetektől függetlenül. Nem részletezem...

Azt viszont igen, célegyenesében az ünnepi hajrának, versengve a bronz-, ezüst- és aranyvasárnapokért, hogy magához a karácsonyhoz például nem sok közünk van! Mindösszesen, ha kétszáz éves, ráadásul német eredetű hagyomány, fástul, ajándékostul, mindenestül. Még a betlehemes játékok sem nyúlnak mélyebbre a középkor finisénél, szemben például a regöléssel, ami szintén a téli ünnepkör szokása, viszont pogány termékenységi rítus, már ami a gyökereket illeti. Vajon hányan ismerik egyáltalán a kifejezést, nemhogy tudnak létezéséről?

Ugye, ugye. Döngetjük mellünket vele, vagy épp cikizzük, de igazán semmit sem tudunk a múltról, életvitelszerű elemeiről! Közben ámuldozunk a többieken: lovagi tornáikon, szentjeik körbehurcolásán, paradicsomuk dobálásán, sorolhatnám... Kattintgatjuk okostelefonjainkat turistaként, s bután méregetjük boldogságukat, rosszul közelítve, azonosítva annak okait.

Remélem, egyszer a maguk természetességében kezeljük a másokét is, a magunkét is egyaránt, pusztán örömlétünk szolgálatába állítva adottságainkat.

Haj, regő, rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen!