Maszkabál

2014. 02. 25.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Címkék: Üzenet a Földről 
Szerző: Novák Péter
„Vedd fel a pöttyös ruhádat, az lesz ám a feltűnő!” – recsegi szenvedélyes hangon a bakelit, s valóban: boldog, boldogtalan kivirul, mihelyst jelmezt ölt, fe(le)dve a valóság valóságát.

Hál' istennek, no meg a mítoszokhoz fűződő kultuszoknak. Áldott egy mozgó ünnep ez, idén különösen, hiszen egészen március 5-ig, hamvazószerdáig bárki lehet akárki; a rendszerint február idusára eső jeles nap előtt döng, visszhangzik, üvölt, no meg reped a báli szezon, de minél tovább, annál jobb! Az élet legkülönbözőbb társulásai – sulik, céhek, csoportok, kasztok – ünnepelnek. Valamit. Általában a szokás jogát, és mivel a szerencsésebbek ide is, oda is tartoznak, jó esetben, akár permanensen is összecsendül két, vagy ki tudja, hány pohár, csak bírja a gardróbszekrény munícióval.

Kevesebben tudják, hogy a farsang eredendően esküvői szezon, a párválasztás időszaka, a törzsközösségi termékenységkultuszok maradványa, szerte a világon. Nem véletlen esett szabályozás vagy épp tiltás alá a keresztény Európában sem. A szabadosság a szabadság előszobája, s annak kulcsát ne is keresse senki emberfia, ha lehet. Nem is kötődik egyházi esemény a közösségi élményhez, inkább a néphagyományra épül az a kevés, ami megmaradt belőle. Pedig... Hogy mily sokszínű a női és férfi archetípust – különös tekintettel a másodlagos nemi jellemzőket – hangsúlyozó tárgyi, tartalmi, gondolati elem a szokásokban, még lehetne részletezni, bár manapság ismét obszcén, pornográf besorolást kapnának a médiatörvény által. Mindenesetre jó tudni, hogy a paraszti közösségben élő ember sem volt hülye... Annyi szent.

Sőt! Sokgenerációs tapasztalások sűrítménye egy-egy tradíció; hát nem nekünk kellene – ha látszólag nem is illene – elgondolkodni hitelességüket illetően? A kultúrtörténeti nimbusz övezte velencei karnevál az ókori Dionüszosz-mulatságok okozata, s folyománya, a riói nemzetközi népünnepély – amiről még maga a híradó is rendszeresen beszámol – portugál telepesek által importált találmány! Akik, amúgy, a velenceiektől tanulták a farsangot, hisz azok a rómaiaktól örökölték. Ők meg a görögöktől. És ha már ókori, akkor őskori, azaz tudni illik, hogy általában az (állat)maskara az áldozatot volt hivatott megszemélyesíteni, no nem mindig azt, aki mögé bújt, úgy egyáltalán...
Ilyet? Hogy napjainkig üvöltik egyesek az élet igenlését, mint időről időre visszatérő gondolatot? Elképesztő!

Bizony. Csakúgy, mint a habcsók estélyi jelmez, a bérelt szmokingos rang, a tombolára bízott eufória és a négy haknijából egyikkel megtisztelő X-faktoros énekes, pont annyira. Ellenkező előjellel.
És persze az sem életszerű immáron, hogy a legények bálokat szerveznek, hozzá a leányok bokrétákkal kedveskednek a rokonok által, és a végén ott az eljegyzés, mint kötelező fordulat. Rémisztő.

Vissza a gyökerekhez hát, a hagyomány megtartható elemeihez, például farsang farkához, legyen még oly frivol a kifejezés is! Húshagyókedd előtti hétvége a dátum, ahol a szükség törvényt bont, bár a valódi hiány ebben az esetben erősen kérdéses, mintegy pont az ellenkezőjéről van szó, legalábbis a helyszín és az idő tekintetében... De így élünk mi, emberek!

Konc Király és Cibere Vajda – a középkortól eredeztetett mitikus figurák, a jelen és az eljövendő szimbólumai – pedig csak veszekszenek a koncon (mint maradék) és a ciberén (mint a böjti eledel), mi meg röhögünk, még akkor is, ha rólunk van szó... Még akkor is, ha tanulhattunk volna eleinktől: képmutatásból, jelmezből és maszkabálból nem élünk meg!