Énképek

2014. 07. 01.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Címkék: Üzenet a Földről 
Szerző: Novák Péter
Ott a világ közepe, ahol éppen állunk! Jó is lenne... Pedig – akár csak nyomokban követve az interneten megosztott személyes tartalmakat – egyre inkább ez a realitás, még ha efféle, a topográfiai helyzetünket átértékelő filozófiai következtetés nem is várható el minden felhasználótól.

Ámbátor, ki tudja? Ezen rovat hasábjain például, esett már szó mennyiségről, minőségről egyaránt a digitális infokommunikáció forradalma kapcsán, de annak szubjektív vonatkozásairól aligha.

Itt az idő(minőség), hogy körbejárjuk azokat!

Akadnak motivációk pro és kontra egyaránt, avagy ilyenek volnánk mi, emberek. Megosztók... Idézzük fel ismét az elképesztő adatot? 2,5 milliárd gigabyte. (Üzenet a Földről: Adatközlők, áprilisi szám a szerk.). Bizony, ennyi a hálóba kerülő matéria, naponta! Arról azonban nem esett szó korábban, hogy nagyobbrészt perszonális üzenetek sokasága ez, s elsősorban vizuális formátumok mint a létezés jeleneteinek lenyomatai.

Napjainkra vezető érzékszervünk szolgálatába állt a technológia, immáron minden pillanat rögzítését, sőt azok átadását is lehetővé teszi. Tudniillik, hogy vagyunk, és erről örömmel értesítjük a többséget, ha kell. A kifejezés második fele, miszerint „ha nem kell”, fel sem merül, hisz az ilyetén híradás nélkülözhetetlen, létfontosságú, elengedhetetlen, pótolhatatlan, szükséges, indokolt, muszáj!!!

Sorolhatnánk akár a magamutogatás frivol kényszerűségének szinonimáit a jelenség láttán, de legyünk őszinték: nem asszociálhatunk az önkifejezés trivialitásaira rögtön, midőn a mi szánk is mosolyra görbül, avagy irigységgel vegyes derűvel vesszük tudomásul, hogy „az élet él, és élni akar”...

És még mennyire! Unos-untalan fogalmazhatnak Hegel kijózanító szavai a boldogság üres lapjairól a történelemkönyvekben, mikor a rendelkezésre álló eszközökkel érvényre jut a magánhistória is, így lazítva minden időben a tömegek szürke statisztikáinak szárazanyag-tartalmán.

Valahogy, valakinek, valamihez képest megfogalmazni magunkat – fajunkkal egyidős ambíció, bizonyos értelemben: maga a művészet... Az emlékez(tet)és művészete.

Manapság módszerekben sincs hiány, s a fogadókészség sem ismer határokat a bolygónyi hálózat vetületében. A felmerülő minőségi, ízlésbeli kételyeket pedig kompenzálja a bevezetőben tett megállapítás, miként adott pillanatban mi lehetünk az origó, s ezzel a céllal sok mindent szentesítünk. A kivételes tartalmat mindenképp.

Benne leszek az újságban! – hirdeti új játékfelhívását a Szimpatika magazin, és mondhatnók, íme az említett időminőség, hol megmutathatjuk magunkat; kreativitásunkat, kedvünket, bátorságunkat, mi több, vágyakozásunkat az elismerésre! Nincs abban semmi tagadnivaló.
Különösen, hogy van itt más is, túl az egyén törekvésein, javára a közösségnek. Mi lenne ez? A közhelyesen nagybetűs Üzenet! Akár a Földről, akár a Földnek, akár „csak” a másik olvasónak. Nem beszélve a szerzőkről, a szerkesztőről, a tördelőről, a nyomdászról és a még ki tudja, hány munkafázisban dolgozókról! A tudatról, hogy értjük és beszéljük egymás nyelvét, mentén az érték- és mértékrendnek. Bármilyen szentimentálisan hangzik is, jelenkori hozománya felbecsülhetetlen...

Amikor a nézettség, a hallgatottság, a látogatottság üres számnevei hivatottak igazolni felszínt és mélységet egyaránt, végre látni azokat, akikre hónapról hónapra számítunk! Ahol az intézményesített hülyeség orgánumai a közöny és érdektelenség generációit termelik, végre érezni az értelem tekinteteit! Ahogy az elkeseredettség az agressziót táplálja, végre igazolni, hogy a remény a kommunikációt hívja életre!

Ott a világ közepe, ahol éppen állunk. Egymás mellett – Én, Te, Ő, Mi, Ti, Ők.

Ideje van az ismerkedésnek!