Áldás

2014. 11. 17.
Címkék: Anyaszemmel  Esküvő  szerelem 
Szerző: Szonda Györgyi
Nyár végén „igazi” esküvőnk volt! Egy tucat vadházasságban eltöltött év és fél tucat általunk terelgetett gyermek után jött el a pillanat, hogy templomi fogadalommal erősítsük meg szerelmünket és a családunkat összetartó köteléket. Felejthetetlen és nagyon erős érzelmekkel teli nap volt, melynek néhány „titkos” pillanatát szeretném most megmutatni...
Az esküvőt megelőző nap: reménytelenül zuhogó eső, drága férjem dolgozik, százegy átgondolni- és tennivaló, hat éhes kamasz + négy rossz időben lefoglalandó kicsi, két félkész torta, egy el sem kezdett vadpörkölt. Egy csomó segítő kéz, szuper zene (próbálnak a gyerekek holnap estére), finom sütiillat, asztalok a rozmaringcserepekkel elhelyezve a kertben, anya meglepően nyugodt, másrészről nagyon izgatott...

Az esküvő reggele: korán reggel szikrázó napsütésben, dúdolva díszítem a kertet, kóstolom az éjjel megfőzött vadat (hmm, ügyes az én férjem), törölgetem a poharakat, elrendezem a gyerekjátszót, hagyom, hogy más készítse a reggelit, percenként meghatódok és nagyokat mosolygok...

Délelőtt: már nagy a nyüzsi, érkeznek páran, tizenvalahány gyerkőc rohangál, mindenki hoz-visz, pakol, söpör, töröl, szervez, de nagyon jó a hangulat, nekem viszont kezd remegni a gyomrom és a kezem...

A szertartás előtti óra: indulnak a fiúk a templomhoz, próbálom visszanyelni a könnyeimet, ahogy Apa a négy fiával kilép az ajtón, most lett kész a sminkem... A lányok öltöznek, annyira szépek a fehér ruhájukban! Azt már nem bírom sírás nélkül, amikor elkezdik befűzni a ruhámat a lányom és a sógornőm, hiszen tőle kaptam kölcsön ezt a ruhát, öt évvel ezelőtt én öltöztettem őt, és akkor is folyt a könnyem. Már csak mi vagyunk a lányokkal, nem találok szavakat, ahogy a hajukba tűzöm a virágokat és a saját koszorúslányaimmal elindulunk a templomba...



Az esküvő: gyönyörű kék égbolt, hófehér templomtorony, harangszó, a négy fiú és a férjem egy virágcsokorral vár a templom kapujában. Varázslatos pillanat, azt érzem, megállt az idő, lassítva látom, ahogy sétálunk a tiszteletes úr mögött kézen fogva, mögöttünk a gyerekeink, szól az orgona, minden családtagunk mosolyog és a könnyeit törölgeti... Felemelő fogadalmat tenni úgy, hogy annak a szemébe nézel, akit huszonöt éve ismersz, akit sok-sok éve szeretsz, akivel már volt részed jóban, rosszban, akiről valóban tudod, hogy örökké, és az első sorban a kisebb-nagyobb gyerekeitek állnak... Nem egyszerűen meghatódsz, hanem érzed, hogy áldott ez a pillanat, és hálás vagy, hogy részese lehetsz...

Az este: jó emberek, finom ételek, jó borok, fantasztikus rockkoncert a gyerekektől, laza, családi fesztiválhangulat. Boldog megelégedettség, büszkeség és öröm, ahogy menyasszonyi ruhában altatom a két „kicsit”: Dávidkám a hangszerét fogva, Réka pedig hajában a koszorúval fekszik, kintről beszűrődik, ahogy Apa a kamaszokkal zenél...