„A bizalom önbizalmat ad”

2010. 03. 27.
Szerző: Bányai Gábor
Nem könnyű Encivel találkát megbeszélni. Mert folyamatosan dolgozik, mindig csinál valamit. Most is egy előadás szünetében találkozunk, az öltözőjében. Aztán folytatjuk előadás közben.
Amikor jelenete van, bemegy a színpadra, majd visszajön és tovább csevegünk. Néha magam is elvesztem a fonalat, hogy kivel is beszélgetek. Aztán rámnéz, és már megint tudom: a tündér mindig tündér marad. (Szökött napközisek és felnőni nem akaró ovisok kedvéért: a hétfejű tündér is…)


Most akkor Te hányan vagy?

Csak egy vagyok. Egyetlen egy. Az ember nem vált alakot, mert akkor önmagát is elveszíti. Legfeljebb egyszerre sok dolgot él és csinál meg – de mindegyik ugyanonnan, ugyanabból a belső magból jön. Nagy szívdobogásból, nagy elhatározásból, nagy fáradtság-eltagadásból.

Mindezt hány ember energiájával teszed?

Nézzük például a mai napomat. Már reggel aggódó igazgatóként ébredtem, ez mostanában alapállapot – hisz mindig megnézem, hogy este hányan váltottak jegyet. Aztán tízre megérkeztem a Hegedűs a háztetőn próbájára ide, a Vígszínházba. Nagyok sok szereplő, nagyok sok felelősség – a kettős szereposztás okán duplán is.

Kettő után megint kezdődött egy új nap: telefonok, aztán kis smink, interjú az ATV stábjának, utána megbeszélés Marton Lászlóval, volt igazgatómmal. Ahogy ennek vége, már mehettem is Bagó Gizivel skálázni, beénekelni, hiszen most éppen az Egy csók és más semmi operettet játsszuk. Közben megérkeztek az egyetemisták, akiket azért hallgattam meg, mert egy új Presser-bemutatóra készülünk és szereplőket válogatunk.

Aztán egy hosszú megbeszélés a dramaturgokkal, hiszen az új évadot is össze kell raknunk, ez a követkető nagy feladat. Most épp tart az esti előadás, veled beszélgetek közben, aztán még felköszöntjük Farkas Tóni bácsit a színpadon, majd kis ünneplés a társalgóban – és indulok haza. Éjszaka vár még rám egy-két darab elolvasása. Aztán megint egy új nap, új élet.

Szerintem akkor omlanál össze, ha kevesebbet kéne csinálnod!

Nem tudok tétlenül létezni. Mindig csinálnom kell valamit. Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig voltak körülöttem tudatos, rám nagyon is odafigyelő emberek, akik segítettek, olykor vezettek is.

„A főiskolán Horvai István és Kapás Dezső voltak a mestereim. Jobban ismernek, mint a szüleim, hiszen éveken keresztül napi négy órán át figyelték a mozgásomat, reakcióimat, viselkedésem. De én is!”

Szó se róla, remek mestereid voltak!

Legalább négyen, Horvai, Kapás, Valló és Marton! Ők befolyásolták igazán a pályámat, velük dolgoztam a legjobban, ők voltak helyettem is tudatosak. A tőlük kapott szerepeken át fejlődtem, mindig mellettem álltak. Ha én megtettem volna is, ők sosem adták fel, mindig bíztak bennem. Mindig kaptam tőlük új lehetőséget. És talán mára megtanultam élni is ezekkel.

Színpad, film, televízió, játék, rendezés, Megasztár-zsűri, igazgatás, alapítvány: hát van mivel élned…


Főiskolás korom óta mindig arra vágytam, hogy közösségben dolgozzam. Szerettem volna együtt tartani a barátaimat, akár rendezőként. Ma már tök természetes, hogy egy színész rendezzen, de akkoriban ez nem volt így.

Kaszás Attilával a főiskolán a Csongor és Tünde egyik jelenetében szerettünk egymásba – évekkel később épp együtt játszottunk Gothárnál a Koldusoperában, ő volt Bicska Maxi én meg Lucy, úgyhogy nekem sokkal több időm és fölös energiám maradt, szóval akkor azt terveztük, hogy megcsináljuk az egész Vörösmarty-darabot, hogy megrendezem és eljátsszuk az egész Csongort.

De végül nem ez a darab lett az első rendezésem, hanem a Leonce és Léna a Budapesti Kamaraszínházban: benne három Horvai-tanítvánnyal. Utána jött a West Side Story, az már itt, a Vígben. Nem váltás volt a rendezés az életemben, hanem természetes továbblépés, tenni vágyás. Azt hiszem, sosem váltottam: egy kicsit mindig több lettem, teljesebb, de nem más.

„Nem úgy szoktam csinálni, hogy «jaj, ezt még nem csináltam, még akasztott ember nem voltam», hanem van bennem egy belső kényszer, hogy tegyek valamit.”

Mert kíváncsi vagy. És olykor szemtelen. És öntörvényű – amit nem lehet mindig könnyű tolerálni se barátként, se társként.

Szeretem a kihívásokat. Meg a meglepetéseket is. Az új dolgok vonzanak, meg az új emberek, miközben nagyon hűséges vagyok. Nem kerülöm ki a konfliktusokat, igyekszem inkább kezelni őket. Amikor Horvai tanár úr megmutatott nekem egy díszletet, mely nekem nem tetszett az első pillanattól fogva – pedig mekkora megtiszteltetés volt, hogy kíváncsi volt a véleményemre! –, akkor ő azt mondta, nem baj, ez az ellenérzésed, az utálatod fogja kicsiholni belőled a legjobbat, a szerepet, a megoldást magát.

Nem törődtem azzal, hogy megbántom, ha ellenkezem vele – és őt is csak az érdekelte, hogy a haragom hogyan fordítható hasznossá, élhetővé. Igen, hirtelen haragú vagyok, mint apám volt – de ma már úgy érzem, hogy tudom kezelni, ami bennem van (csak zárójelben: nem mindig…). És igen, öntörvényű vagyok – de társként, nőként például ki tudom szolgálni a férfit, akivel vagyok, mert abban is maximalista vagyok.

Csak szeressenek…


Úgy bizony… A szeretet az maga a bizalom. Akár a mestereimtől kaptam, akár a nézőinktől árad felénk. És a bizalom önbizalmat ad. Ez a bizalom szülte önbizalom tud túllökni engem mindenen: fáradtságon, fásultságon, veszteségeken. Lehet, hogy ez tipikus női attitűd: nagyon el tudok keseredni, de soha nem leszek depressziós.

„Aki elmegy, menjen el, ha el tud menni, hagyni kell!” – részlet egy Eszenyi-est dalszövegéből…

Ha már női attitűd: a szinésznői attitűdnek egyfajta szándékos túlhangsúlyozása volt, ahogyan a Megasztárban megjelentél?

Nem annak szántam. Egyszerűen csak megkértem rendkívül tehetséges fiatal tervező barátaimat, hogy minden egyes adásra más és más tervezzen nekem egy komplett öltözéket. Kiegészítőstül, mindenestül. Ők találták ki, egy-egy este hogy nézzek ki. Nekik is fontos volt, hogy egy teljes képet közvetítsek. Ez gesztus volt feléjük, a művészetük irányában.

„Olyan nekem, mint egy kecses pohárba töl--tött finom aromájú olasz aperitív, amelyből csak módjával kortyolhat az ember, mert ha pillanatok alatt magába tölti, azonnal jön a bódulat. Mert hogy ő maga is bódító, az biztos.” Ezt Enci honlapján írta róla egy barát. És igaz: én láttam például, ahogyan a hetvenes években a moszkvai fesztiválon elbódította Nyikita Mihalkovot, a zseniális orosz rendezőt, aki ugyan tánc közben véresre taposta – nagy orosz mackó! – Enci lábát, de rajongva szólt oda nekem: ez a csaj egy csoda!


Ez a kiküzdött harmónia kell látszódjon az általad vezetett színházon is?!

Mi itt a Vígszínházban azt az utat választottuk, hogy folytatjuk a hagyományokat és azokat egyszersmind tovább is gondoljuk. A magunk keretei között persze mi is kísérletezünk: de egy ekkora színházban lépésről lépésre lehet csak haladni, ha nem akarjuk elveszíteni a nézőinket.

Az Othello, a legutóbbi rendezésem például komoly közönségsikert aratott, sokan a szakmából is imádták az előadást, viszont a kritika egy része nem. Őszintén szólva ez bánt kevésbé… Nehogy úgy értse bárki is, hogy nem érdekel a kritika! Csak azt sajnálom, ha a kritika nem tudósít fontos dolgokról, és néha összehasonlítja és összetéveszti egy nagyszínház működését egy stúdió színházéval.

Gyakran azt érzem: előre elhatározott szándékok mentén, melyeket a tények nemigen kuszálnak össze… A miénk nagy színház, sőt két színház, sokaknak kell játéklehetőség, a közönségünk is speciális – ha tehát mindenki végzi a maga dolgát, mi is, a kritika is, akkor már olyan nagy baj nem történhet.

Ennek mentén állítasz össze egy-egy évadot is.

Mindig keresek magamnak valamilyen kapaszkodót, aminek mentén szellemileg el lehet indulni. Ebben az évadban a másság gondolatköre volt, ami mentén egymás mellé kerültek a legkülönfélébb darabok és rendezői szándékok is.

Engem nagyon izgat ez a téma – és hogy ez miképp jelenik meg Shakespeare tragédiájában, a velencei mór szép drámájában, vagy épp Kamondynál Almodovar szövegében, a Hegedűs a háztetőn történetében vagy Molnár Ferenc ironikus szemcsippentésében. Remélem, éppen ez a sokféleség adja a mi műhelyünk egységét és változatosságát.

Most gyötrődöm és közösen szüljük, hogy milyen legyen a következő évadunk – a rendezés mellett ez viszi el a legtöbb energiámat. Szóval színházat csinálunk, nem mást – de gondolkodóan szórakoztató színházat. Az Oklahoma című előadásunk az egyik legnagyobb sikerünk – miközben példul a gyógyszerfüggés kérdéséről is szól nagyon aktuálisan…

A Tiszta Jövőért Közhasznú Alapítványt Eszenyi Enikő alapította 1999-ben. Célja a fiatalok egészséges életmódra nevelése, a drogfogyasztás megelőzése, csökkentése, alternatívák kínálása egy pozitív életvitel megteremtéséhez. Ezt ritkán idézik a róla szóló írások. Pedig ez is válasz arra a kérdésre: hányan is vagy, Enci?!

Ahogy hallom, következik az utolsó jelenet, aztán a tapsrend, úgyhogy nem kérdezhetlek tovább. Legfeljebb megtapsolhatlak magam is.


Szeretem a tapsot. A színpadon. Máshol nem igénylem. Másutt elég a szeretet, a bizalom, az okos törődés is. Szeretem, ha okos emberek vesznek körül, akik képesek gondozni maguk körül a világot. Elég sok embert ismertem-ismerek, aki okosan élt, és fontos dolgokkal foglalkozott.

De valahogy az okos emberek kikerülnek a látómezőnkből. Kimennek a divatból. Nem ők a trendik. Nagy kár. Attól félek, hogy ez a fajta felfogás nemhogy nem terjed, de egyre kevesebben élnek tudatosan. Jelentse ez a tudatosság a mesterek meghallgatását vagy a két lábon járó bölcs önállóságot. Ez egyszer – azt hiszem, nem is sokára – vissza fog majd ütni. Nagyon.

Eszenyi Enikővel beszélgetett Bányai Gábor

Eszenyi Enikő (Csenger, 1961. január 11.) Kossuth-díjas magyar színésznő, színházi rendező, érdemes művész, a Vígszínház igazgatója
Egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei községben született. 1974 és 1979 között az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma Debreceni Egyetem) gyakorló gimnáziumába járt, majd ennek befejezése után felvételt nyert a Színművészeti Főiskola (ma Színház- és Filmművészeti Egyetem) színész szakára. Mesterei voltak: Horvai István és Kapás Dezső.
1983-ban, a főiskola elvégzése után a Vígszínházhoz szerződött, és rövid időn belül a színház egyik legjelentősebb művészévé nőtte ki magát. 2009. február 1-je óta a Vígszínház igazgatója.
Rendez és főszerepeket játszik Budapesten több színházában, de rendezéseivel letette névjegyét külföldön is, többek között az Amerikai Egyesült Államokban, Csehországban és Szlovákiában is.
Munkáját 2001-ben Kossuth-díjjal jutalmazták. 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét kapta. 2010. január 21-én a Magyar Kultúra Követe címmel is kitüntették.