Hazudik a gyerek... apaszemmel-anyaszemmel

2010. 03. 29.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Címkék: Anyaszemmel  Apaszemmel  Napló 
Szerző: Szimpatika
Mit lehet tenni, ha a gyerek hazudik? Mit lát egy Anya? Hogyan gondolja az Apa? Gyerekekről felnőtteknek, ahogy egy házaspár látja.
Nem a kedvencem a kamaszkor…

Persze izgatottan és büszkeséggel nézem, milyen ellenállhatatlan pasi válik az én nyakigláb, tizenhét éves fiamból, vagy hogy milyen csinos és okos nőci rejtőzik Bori lányom kistini álarca mögött… De olyan jó volt, amíg kicsik voltak! Minden olyan egyszerű volt! A kisebb gyemekeim még őszinték, mindig. Talán még nyolc éves Rozim is, de a hat éves és főleg az egyéves fiam egészen biztosan.


Nem történt azért óriási dráma, de anyai pályafutásom harmadik, szemembe mondott hazugságát csíptem fülön. A lányomtól először.


Ádámnál már túlestünk két ilyen konfliktuson, és talán (remélem) meggyőztük, hogy bármi történjék is, mi mindig egy oldalon állunk. Nehezen hitte el, hogy még ha nem értünk is egyet a tetteivel vagy döntéseivel, mi nem az ellenség csapatában játszunk.


Két éve lehetett, amikor először szembesültünk azzal, hogy nem mondott igazat a gyerekünk: konkrét kérdésekre válaszolt előre (jól…) kitalált konkrét válaszokkal. Természetesen buli, éjszakázás, cigaretta, piálás volt az igazság egy szépen felépített playstation-özős szomszédolás mögött. Kiakadtunk rendesen Apával. Teljesen tanácstalanul álltunk ebben az új és egyben rémisztő helyzetben. Egy sor megválaszolatlan kérdés zakatolt az agyamban. Mit szúrtunk el? Miért fél tőlünk? Nem bízik a szüleiben? Mivel adtunk okot, hogy hazudjon nekünk? Miből gondolta, hogy nem derül ki? Most mit kéne lépnünk? Hogyan tovább?


Nem volt könnyű esténk sem nekünk, sem Ádámnak, de hála Apa józan gondolkodásának és talán az én anyai ráérzéseimnek, egy pár óra beszélgetés (nem számonkérés) és sírdogálás után helyre tudtuk tenni a dolgokat. Pár hónapra.

Azután egy „szimpla” töri egyes miatt kellett újrarendezni a sorainkat. Ez a beszélgetés hosszabb volt, mindenfélét meséltünk neki a saját gimis éveinkről, hazugságokról, pofonokról, lelkiismeretfurdalásról – és a SZERETETRŐL, amit mindig, minden ellenére megkaptunk a szüleinktől, és ha törik, ha szakad, mi is megadjuk a gyerekeinknek.

Lehet, hogy be kellett volna vonni Bori lányunkat ebbe a beszélgetésbe… akkor talán nem zokogtunk volna mindketten az ágyán, amikor a jóéjtpuszi mellé kibökte, hogy nem is volt aznap zongoraórán, sőt, egész délután kamuzott, amikor a vizsgára készülés részleteiről faggattam. Éreztem én, sőt tudtam – de annyira szerettem volna, ha nincs igazam. De elmondta, magától.

Talán mégis hallott valamit a bátyjával folytatott beszélgetésből? Vagy talán csak jó úton haladunk az őszinteségre nevelés terén?!

Csak remélni tudom…

Apaszemmel:

Aznap rohantam haza, hiszen megígértem Borinak, közösen végigmegyünk a vizsgadarabokon. Öt körül ültünk le, de az egyik etűd nagyon gyatrán ment – ahhoz képest, hogy másnap délelőtt volt a vizsga.

Másfél óra után kifakadtam: Miért ezt a darabot választotta a tanárnő, ha ilyen bizonytalan vagy benne? – Nem tudom. Én sem szeretem ezt a dalt! – Persze, hogy nem szereted, hiszen nem tudod! – válaszoltam, és feltettem a kérdést: voltál Te ma zongorán? – A válasz egy halk persze volt.

Na mindegy, némi hiszti és szenvedés után eljutottunk odáig, hogy nem tévesztett benne. Megvacsoráztunk. A kissebbek elindultak aludni, Borcsa az altatás közben a konyhában befejezte a többi leckéjét, közben lesütött szemmel kiszaladt a száján, hogy ő nem is volt ma zongoraórán. Ez (megvallom) szíven ütött: örültem, mert legalább bevallotta, de dühített, hogy egész délután azt állította, ő ott volt az órán. Még valami halvány próbálkozás is volt arra, hogy milyen instrukciókkal látta el a tanárnő.

Túléltem.

– Ezt közölnöd kell anyuval is, mert nem szeretnék én lenni a „takarító”! – Anya a jóéjtpuszi után lett beavatva a „simlibe”. Ami aztán elég hosszú fejtörést okozott kettőnknek: hogy miért? Hiszen egyetlen mániám van gyermekeim felé, hogy mindenről szeretnék tudni (amíg lehet), mert szerintem baj nincs, csak probléma, amit meg együtt könnyebb megoldani.

Tudom, hogy ezek a szavak egy tizenéves számára közhelynek tűnnek. De én így nőttem fel. Voltak időszakok, amikor ez kényelmetlennek tűnt, de azóta is óriási a bizalom családon belül.



Ádámmal az elmúlt időszakban voltak őszinteségi harcok, melyeket Anya nehezebben élt meg, én viszont megértő próbáltam lenni. Elnézőbb hozzáállásom valószínű az „előéletem” következménye, hiszen mindig is gondoltam, hogy nem marad büntetlenül, amit a szüleimnek „adtam”.

Soha nem szeretnék édesapám helyzetébe kerülni, akit anno egy novemberi napon hívtam fel a munkahelyén: – Apa! Kirúgtak, most mit csináljak? – Erre ő annyit mondott: – Gyere haza, és otthon mindent megbeszélünk. Apám higgadtsága számomra máig is példa. Én nem szoktam ilyen hidegvérrel bírni gyermekeink nem várt lépéseit, de persze, mint minden szülő, keresem az okokat.

Természetesen egy ekkora családban napra nap felmerül a kérdés, hogy az összes gyerek azonos odafigyelésben részesül-e? Elfogadom, ha a szülő egy 12 éves ember(ke) hibái miatt elsőként önmagában keresi a problémát.

Ezért mi időről-időre mindegyik gyerekünkkel megpróbálunk saját – amolyan kettesben – programokat szervezni. Vagy Anya, vagy én havonta igyekszünk „kiszakítani” valamelyiket a nagycsalád-káoszból, ilyenkor azt az időt teljesen az adott gyerekre lehet fordítani. Az is biztos, hogy a lányokat most „áttoltam” egy picit az anyukájuknak – mondván, hogy Ádám 17, és neki most nagyon fontos az apja.

Az apja, aki… őszintén? Egy kicsit be van…