Hitetlenek

2015. 07. 10.
Szerző: Novák Péter
„A cél a halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga.” Hogy oda ne rohanjak...

Ha valaki, hát Madách kijózanít a létezés értelmét keresendő! XIV színen át kergeti hősét és hűtlen-hűséges kísérőit Az Ember Tragédiája címén, hogy aztán mellbevágóan egyszerűsítse le a konklúziót, miszerint a hit mindennél előbbre való.

A kortárs Tolsztoj hasonló intenzitással pörköl oda a kor uralkodó világnézetének, midőn a gyülekezetből történt kitagadására adott válaszában fejti ki, hogy az egyház nem lehet fontosabb a vallásnál, a vallás a hitnél, a hit pedig az igazságnál. Mindemellett újrafordította az evangéliumot, mint a szeretet abszolút prioritásának gépkönyvét, és mellesleg tizenöt gyermeket nemzett az amúgy lángba borulni készülő világra. Mi az igazság?

A valóság – mint a múlthónapban felmerült – illúzió, bár rendszerint oly kézzelfogható, hogy majd beledöglik az ember fia. Hát még az Istené! Jut eszembe a Teremtőről: nincs öntudatra ébredt teremtménye, ki ne emlegetné drámai sorshelyzeteiben akár könyörögve, akár kárhoztatva neveit! Innen nézve az ateizmus létezését sem oly könnyű bizonyítani, csakúgy, mint ellenkezőjét.

Akárhogy is, nehezen oldható fel e céltalan célra tartás, már a vicc kedvéért így bonyolítva az értelmezést. Nota bene vicc, humor, tréfa... Mintha szinonimáiként használnánk a hitnek, jobb híján. Hányszor oldják drámák, veszteségek szomorúságát a komikus megjegyzések, a halál torkában tiszteletlen élni akarás? Mi fontosabb funkciója lenne a belső meggyőződésnek? Száz út, mint egy, előbb-utóbb ugyanoda megy. Már csak a befektetett energia a kérdés.

Egyre inkább. Felőlem nevezhetjük elmúlásnak is, hogy kevesebb van előre, mint hátra, mindegy miként definiálódik a belefáradás. Mert fáradunk. Fogytán vagyunk érveknek és humorérzéknek egyaránt. Hát még az eszközöknek. Nincs már dal és tánc, hogy kifejezze érzéseink sokszínűségét, nincs szó, hogy közérthetővé tegye a szenzibilitás árnyalatait. Miközben van érzés, dögivel! Nézem a valóságshow kiszerkesztett emberpárját, miként feszülnek egymásnak nagy felfedezésükben. Egyszer búgva jutnak a csúcsra, máskor durván imitálnak beszédet; emóciók sokaságát mondja el a test, míg arcpirítóan néma a gondolat. Fordított az evolúció.

A „minden” megkérdőjelezésével elvesztek a kapaszkodók, s falat mászni kiszögelések nélkül meredek vállalkozás. A hit hivatott biztosítani a fogást, hogy legyen honnan, mivel és miből elrugaszkodni. Színtiszta energia, legális dopping, viselhető akarat bárminemű transzcendenciát megelőzően. Hinni nem csak a templomban kell! És csak ott hinni, késő...

E küzdés maga lelkigyakorlat, s minden erőfeszítésünk ellenére küzdés marad. Megfeszített erő, általában. Holott képességeink alkalmassá tesznek másféle demonstrációra is, bár kétségtelenül szerényebb eredményekkel a külvilág megítélésének tekintetében. Mert meg kell felelni! Meg, de kinek?

Kalandos pályám az érdeklődés és a hiúság motivációitól vezérelve sokfelé sodort, tán csak akasztott ember nem voltam még, ahogy mondani szokás. Mondanám én is, hogy nem bánok semmit, de ez nem igaz. Bánom a rossz kompromisszumokat, az alámenést, az érdekek illúzióival kompenzált kiszolgáltatottságot, alkalmasságomat a pillanatnyi helyezkedésre és megosztásra, még ha az értékrend, no meg a történések jelenében balszerencseként megélt mázli későbbrendre visszatartott a morális ellehetetlenüléstől. Vagy?

A hitetlenség! Fényév távolságról lerí, mozdulaton látszik, hamis hangban visszhangzik, ha nem hiszünk a cselekvésben, csak tesszük a dolgot, ami nem a sajátunk. Nem kell ehhez nagyobb színpad a mindennapoknál, és nagyobb közönség se egyetlen embernél. Mint ahogy egyetlen ember is elég az igazoláshoz.

Jó esetben mi magunk lehetünk azok.