#KORONAVÍRUS

Szigorodtak a karantén szabályai

Zágrábban minden harmadik Covid-teszt pozitív lett

Új szabályok: az éttermekben is viselni kell a maszkot

A szimbiózistól az elkötelezettségig

2015. 07. 16.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A társfüggőségre sokan úgy tekintenek, mint a viccbeli bácsi a zsiráfra: „ilyen állat pedig nincs”. Holott épp olyan szenvedélybetegség, mint a többi. Pont úgy körüllengi a tagadás, sőt talán még nehezebb felismerni, mint az alkohol- vagy drogfüggést – s az egyén életére nézve csaknem olyan romboló.
Békési Tímea néprajz szakon végzett Pécsen, majd addiktológiai konzultánsként a SOTE-n. Megtalálta a hivatását – szenvedélybeteg-hozzátartozói és gyászfeldolgozó csoportokat vezet –, boldog házasságban él. Felépülő társfüggőként – ahogy meghatározza önmagát – hosszú út áll mögötte.

A társfüggőségről rengeteg a tévhit. Mondván, hogy társas lények vagyunk, az utca embere legfeljebb azt tartja bajnak, ha valaki egyáltalán nem bír pár nélkül lenni. Pedig az is gond, ha az életünket, a fejlődésünket akadályozza a társ. Ha folyamatosan a másikra fókuszálunk, ő köti le minden vegyértékünket, ezért a saját életünket elengedjük. A társfüggőség összeér a kényszeres segítő problémakörével, sok az átfedés, mert ha kimunkálatlan a személyiség, az nem csak a pár-, de gyakran a szakmaválasztást is befolyásolja. Gyanús, ha valaki szenvedélybeteg mellett él, a kényszeres segítők pedig sokszor társfüggők is. Nem érzik a határaikat: meddig tart a munka, hol sérül a magánélet. A figyelmük mindig a párjukon vagy a segítettjeiken van a saját igényeik rovására. Nagy egyéni különbségek lehetnek, de a társfüggőségnek is megvannak a diagnosztikai kritériumai.

Benned mikor tudatosult, hogy társfüggő vagy?

A környezetem már jelezte, hogy gond van velem, de jóval később tudtam elfogadni. Nem utasítottam el teljesen, úgy voltam vele, hogy „jó, majd figyelek erre”. Mint más függők, a veszteségeim útján kényszerültem rá, hogy komolyan vegyem a problémát, mikor már minden életterületemre kihatott. 34 éves koromig el lehetett tolni a szekerem, valahogy mindig kiegyensúlyoztam, de addigra összeszedtem annyi veszteséget és fájdalmat, hogy feltettem a kezem: egyedül nem megy.

Ráláttál arra a működésmódodra, hogy a te igényeid háttérben maradnak, túlságosan valaki másra fókuszálsz?

Kínlódtam, de nem tudtam megfogni a bajt. Gondoltam, mindenkinek van problémája, nekem túl sok mindenre kell figyelnem. Főleg a férjemre. Olyan szlogenek mögé, mint „a nő otthont teremt”, „minden sikeres férfi mögött egy támogató nő áll” nagyon el lehet bújni. Ráadásul én nem sikeres férfiak mögött álltam, pont hogy hasonló életvezetési problémákkal küzdöttek, mint én. A második férjem is alkoholbeteg családból jött, hasonló sebeket kaptunk, és a házasságunk egyensúlyát is torz működésmód adta: szimbiózisban éltünk. Az alkoholbetegek családját szétfolyó határok jellemzik, és többnyire ezt tovább is viszik a későbbi családjukba.

A családterápia az egészségtelenül működő családban élő gyerek négyféle alapszerepét különíti el. Ebből egy, hogy szerhasználóvá válik, ez a „fekete bárány”; a legőszintébb, mert megmutatja, hogy baj van. A többi mind próbálja a torz egyensúlyt, a látszatot fenntartani: az „elveszett gyermek”, akivel nincs baj, nem fejezi ki az igényeit, a „bohóc”, aki örökös hülyéskedéssel keni el az érzéseit, végül a „hős”, aki jól tanul, nagyon rá tud hangolódni másokra, de eltűnik ő mint személy (gyakran leendő kényszeres segítő).

Gyerekként magába szívta a ráhangolódás képességét, mert nem mindegy például, mennyire ittasan megy haza a papa.

Igen. A diszfunkcionális családokban (nem csak a függők családjában!) kifelé nagyon zártak a határok, de látszatra minden rendben. Belül megy a körtánc, mindenki lépi a magáét, nagyon fárasztó az egész, de működik, mert ezt tanulták meg. Persze, a felsorolt szerepek nem vegytiszták, kombinálódnak. Én gyerekként minden szerepet végigpróbáltam, amiről később olvastam. A „fekete bárányt” is, alkohollal, cigarettával. Tizenkét éves voltam, mikor a nővérem elment kollégiumba, ezzel az ő szerepeiből is átvettem.

Amikor felismerted a társfüggőségedet, kitől kértél segítséget?

Eljutottam egy ACA (alkoholista és más rendellenesen működő családok felnőtt gyerekei) önsegítő csoportba. Amikor elolvastam az ún. szennyeslistáját, hányingerem lett, szinte minden pontban magamra ismertem: milyen rossz működésmódokat lehet összeszedni ilyen családokban – ahol olyan helyzethez kellett alkalmazkodni, amihez egyébként nem lehet. Nem csoda, hogy a párkapcsolatban élés később nagyon megnehezedik. Beindul a régi dinamika, és ha nincs gond, akkor csinálunk – öntudatlanul. Én elkezdtem ezt magamon figyelni, és rájöttem, hogy tényleg generálom a feszültséget, mert az ismerős. Még most is bennem van a késztetés, csak már jobban meg tudom szelídíteni, meg tudom fogni. Nekem sokat segített ebben az önsegítő csoport. De két évig tartott, mire rászántam magam, hogy tényleg járjak. Mikor először odamentem, kiszédültem, hogy „mennyi beteg ember, nekem semmi keresnivalóm nincs itt!”. Hát volt.

A családod, amelyben felnőttél, hogyan működött?

Gyerekként átlagosnak gondoltam magunkat, ahogy sajnos sok faluban az is, hogy a férfiak isznak. Apu alkoholbeteg volt, anyukám gyenge fizikuma miatt mindig aggódni kellett, sokat volt kórházban, és rengeteg gyógyszert szedett, végül zugivó lett. Kevés figyelem jutott ránk, anyukám büszke volt, milyen önállóak vagyunk, tehát meg lett erősítve, hogy nekünk ennyi is elég. Nemigen engedhettük meg magunknak, hogy hibázzunk, vagy otthon önfeledtek legyünk. Sose tudtam, ha hazamegyek az iskolából, milyen hangulat fogad, veszekednek-e a szüleink. Ugyanakkor Szigetközben felnőve nagy szabadságot is megéltem a természetben, és az erőforrásaimat is a családomtól kaptam. A családterápiás képzésen fel kell tárnunk a családtörténetünket – mert belső megértés és béke is kell ahhoz, hogy jó terapeuták legyünk. Minden a helyére került, csak a legnagyobb megbecsüléssel tudok a szüleim nehéz életére gondolni.

Mikor mentél először férjhez?

20 évesen. Hétvégente hazajártunk, a férjem apámékkal kártyázott, anyukám pedig mondta-mondta a problémáit, és nem tudtam leállítani, hogy ne rám, a gyerekére öntse, de éreztem, hogy ez nincs a helyén. A nővéremmel más életet választottunk, mint amit a szüleink vártak tőlünk: nem értették, hogy városba költöztünk, továbbtanultunk. Soha semmit nem kérdeztek erről, legfeljebb kritizáltak. A házasságom gondjaival fel sem merült, hogy hozzájuk forduljak. Lelkileg bántalmazó kapcsolatban éltem: a férjem szerint semmit nem csináltam jól, folyamatos volt az elszámoltatás. Nyomott, ahol tudott. Kiskutyának hívott, és amikor elmentünk a libatelep mellett, két éven át az volt a „poénja”, hogy „ott vannak a barátnőid”. Akinek nincs önbecsülése, uralkodással próbálja megteremteni, ahogy a szex is a birtoklás eszköze egy bántalmazó kapcsolatban. Nálunk napi kétszer kötelező volt, és én nem mertem, tudtam tiltakozni. Négy évig szenvedtem, mire ki bírtam lépni. De fiatal és szép voltam, azt hittem, minden problémát megoldottam a válással. Nem gondolkoztam rajta, miért mentem férjhez az intő jelek ellenére.

A második házasságod hasonló mintára épült?

Egész más volt, nagyon más ember mellett, de ott is eljutottam odáig, hogy én már csak valaki valakije vagyok, egyébként nem létezem. Ugyanott kötöttem ki. Muszáj volt látnom, hogy én vagyok az összekötő kapocs. A második férjemnek inkább az anyja lettem. Mindent együtt csináltunk, amit nem, az is róla szólt. Együtt jártunk néprajz szakra, közben Ausztriába jártam takarítani a szüleivel, emellett példás háziasszony voltam, de fokozatosan elengedtem a kontrollt a saját életem felett. Így egyre többet kellett a férjemmel foglalkoznom, hogy valaki felett kontrollt gyakorolhassak. Akkor persze ezt nem láttam át. Szörnyű voltam. Dolgoztunk, táncot tanítottunk, Erdélybe jártunk, táncházat szerveztünk, éreztem, hogy ez mind jó, és boldog lehetnék, de nem voltam. Úgy képzeld el, ha kicsit egyedül maradtam, csak az üresség volt.

Elváltál másodszor is.

Igen, 34 évesen. A kapcsolatunk következő szintjére kellett volna lépni, ami anya-gyerek viszonyban lehetetlen: a férjem nem vált le az anyjáról, róla átcuppant rám. Én meg úgy éreztem, ha tőlem elválasztják, megszűnök. Ő már kikacsingatott, én egyre jobban féltem, neki pánikrohamai lettek, én egyfolytában köhögtem. Mikor elváltunk, az már megkönnyebbülés volt. Pár hét elteltével egy nap felkeltem, és nem hiányzott semmi. Hihetetlen nyitottságot éreztem.

Társfüggőként?

Ha a társfüggő egyedül van, nagyon termékeny tud lenni. Én felnőttként csak valakinek a felesége voltam, nem tudtam, ki vagyok. Gondoltam, a házasság jó lehet, csak alkalmassá kell rá válnom. Más a szimbiózis és az elkötelezettség. A szimbiózis az, hogy belefolyok valamibe akkor is, ha látom, hogy nem boldogító. Az elkötelezettség az érett ember szabad döntése – amihez nálam még hosszú út vezetett.

Egy drogrehabilitációs központban kezdtem dolgozni Pécs mellett, véletlenül, mert ott kaptam gyorsan állást, de azonnal beleszerettem a szenvedélybetegekkel való munkába. Nekem nem jelentett gondot beülni egy csoportba és ráhangolódni. Élveztem a kihívást, hogy kicsivel a kliensek előtt járva folyamatosan tanulok. És rájöttem, hogy ebben a szakmában nagyon jó lehetek, sőt, néprajzosként is a helyemen vagyok, mert a szenvedélybetegség hátterében részben a hagyományos kultúra jelentésvesztése, a gyász, az érzések feldolgozhatóságának hiánya áll.

Kényszeres segítőként működtél?

Akkor még igen. Nem tartottam a határaimat, beleszerettem egy kliensbe, és nem tudtam nemet mondani. Kirúgtak. A megsebzett gyógyító nagyon jó, hiteles gyógyító lehet, de csak ha helyre van téve a saját sebzettsége. Én meg a válásom után másfél hónappal újabb függésbe estem: ahogy korábban minden gondolatom a férjem, most a klienseim körül forgott. A verkli ment tovább. 2,5 év után elvesztettem az álommunkámat. Akkor láttam be, hogy muszáj segítséget kérnem.

Két válás és egy jó állás elvesztése – ez volt a mérleg?

Igen. Egy évig ostoroztam magam, de már tapasztalatból tudtam, hogy talpra bírok állni. A korábbi spirituális nyitottságélményemhez is sikerült visszanyúlnom. Már nem volt kérdés, mi a hivatásom – csak még gyógyulnom kellett hozzá. Pécsen egy főorvos bizalmat szavazott nekem, így kaptam újra állást. Elkezdtem a szakképzést, jártam az ACA-ba, plusz egyéni terápiába már Pesten, és elég jól egyensúlyba kerültem. Negyvenévesen megismertem a harmadik férjem.

Harmadszor is belevágtál a házasságba.

Nem könnyen. El-elmenekültünk, mert mindketten sokat sérültünk korábban. Lassan hét éve vagyunk együtt, de nekem 2-3 év kellett a valódi biztonságérzethez és a bátorsághoz, hogy szabadon szeressek, az igazi elköteleződéshez. Ebben sokat segített a gyászfeldolgozócsoport-vezető képzésem. A szüleim már meghaltak, mikor elkezdtem. Sok veszteségem volt, és nehéz úgy szeretni, hogy tudjuk, véget érhet a kapcsolat, meg is halhatunk: élünk, mint a galambocskák – mert tényleg így élünk –, és bármikor elveszíthetjük egymást. Úgy éreztem, ezt nem bírnám ki. A csoport lendített át. Már el tudom fogadni a lehetséges veszteséget is. Mondják, hogy az lesz a tiéd igazán, amit továbbadsz. Évek óta találkozom gyászolókkal, plusz létrehoztunk egy önsegítő csoportot szülőt vesztett gyerekeknek, az özvegyekkel külön foglalkozunk. Amit adok, a saját életemet is erősíti.

A kudarcokat hogy viseled?

A gyógyulásom mutatja, hogy tudom, nem vagyok mindenható. Jó segítőként – vagy hozzátartozóként – meghagyom a másik felelősségét az élete, a problémái felett, és el is tudom engedni, ha kell. Volt kliensem, akinek megmondtam, annyit tehetek csak, hogy kísérem, az ő életéről ő dönt. Meghalt, elkísértem az utolsó útjára. Már érzem a határaimat.

Az a kifejezés, hogy „felépülő társfüggő” azt jelzi, ebből a függőségből sem lehet soha meggyógyulni, legfeljebb „tisztának” maradni?

Én sosem leszek úgymond „normális”, de működhetek úgy. Kevesebb a démonom, mint régen, az érzéseim is sokkal inkább a helyükön vannak. Kliensek kérdezték, a társfüggőnek se lehet-e többet társa, ha az alkoholista sem ihat. De lehet; társfüggésnél nincs szer. Csak nagyon figyelnem kell magamra. Sajnos a felépülők aránya nálunk is olyan, mint más függőknél : 10-ből 2- 3. Sokan inkább egyedül vannak, vagy újra sebzett kapcsolatokba sodródnak. Én hálás vagyok, hogy hasznos, boldog életet élhetek. De rosszabb passzban ma is azonnal beindul a kontrolláló üzemmódom. Csak már hamar rajtakapom magam.
Ugyanaz az oka az erőszakosságnak, mint az elhízásnak

Ugyanaz az oka az erőszakosságnak, mint az elhízásnak

Ugyanaz a gén állhat a lobbanékonyság és a függőség hátterében
Egyre több fiatal válik függővé: milyen következményei lehetnek a drogoknak?

Egyre több fiatal válik függővé: milyen következményei lehetnek a drogoknak?

Kutatások szerint a 15-18 éves német fiatalok nyolc százaléka túl sok alkoholt iszik, két százalékuk pedig rendszeresen használ illegális szereket, elsősorban kannabiszt.
Akár fejfájást is okozhat a kontaktlencse

Akár fejfájást is okozhat a kontaktlencse

A fejfájást – legyen az időnként megjelenő vagy tartós – sokszor fogjuk a változékony időre. Azonban a tarkó- és halántéktáji fejfájás akár valamilyen egészségügyi problémára is utalhat, de könnyen lehet, hogy a fájdalom hátterében a kontaktlencse viselése áll.
Aki az élhető élet megteremtéséért dolgozik

Aki az élhető élet megteremtéséért dolgozik

1991-ben jött létre a Magyar Hospice Alapítvány Polcz Alaine vezetésével, aki a tanatológia, vagyis a pszichológia halállal és gyásszal foglalkozó területének hazai úttörője volt, így a hospice-rendszer felépítését ő dolgozta ki, míg dr Muszbek Katalin az orvosi vonalat erősítette.