Árvácska unokája

2010. 04. 21.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Szerző: Szimpatika
Hédi mozgássérült. Édesanyja négy évesen a kórházban hagyta, ahol javítani akartak mozgásán. Intézetbe került, később nevelőszülőkhöz.
Hédi aprócska lakásában fogad, egy pesti bérház legfölső emeletén. Elképzelésem sincs, mozgássérültként hogyan mássza meg a lépcsőket naponta, én is kifulladtam fölfelé. Nem látszik rajta, hogy 40 éves, kislányos, sima babaarca, csodálkozó barna szeme van.

Megjelenésében is hordozza azt a kettősséget, hogy korán lett felnőtt, de talán épp ezért, más szempontból máig gyerek maradt. Megrendítő élettörténet az övé – Móricz Árvácskájába illő epizódjaival –, számomra azonban arra is példa, hogy ha szüleinktől nem kapjuk meg az élethez szükséges minimális szeretetet, még mindig marad esélyünk begyűjteni annyit másoktól (akik szívesen adják), hogy akár tovább is adhassunk belőle.


Mi okozza a mozgásproblémádat?

Anyukám két napot vajúdott velem, közben sérült meg a központi idegrendszerem, amely a mozgásközpontért is felel. Ez akkor derült ki, amikor már járni kezdtem. Négy évesen megműtöttek, javítottak az állapotomon. Elég jól mozgok, de görcsösek az izmaim, fáj a csípőm, bicegek, és a lábamat korlátozottan tudom csak emelni. Kellene úsznom, az jó lenne nekem… Biztos észrevetted, hogy a két szemem néha nincs szinkronban – ez is a sérülésem miatt van.

Meddig éltél családban?

Négy éves koromig, amíg a szüleim együtt voltak. A kapcsolatuk kamaszként indult, anyu tizenhét évesen szülte a nővéremet. Őt tervezték, várták, az öcsémet szintén (fontosnak tartották, hogy legyen fiúgyerek is a családban). Engem nem akartak.

Amikor kiderült, hogy sérült vagyok, a házasságuk már válságban volt; talán túl korán kerültek össze… Apukám félrelépegetett, anyukám meg ezt nem bírta elviselni, összeroppant. Inni kezdett, és attól kezdve vert minket. Olyanokat csinált, hogy sötét szobába zárt, máskor eladta rólunk a ruhát… A testvéreimet is bántotta, de leginkább engem. Volt, hogy a két évvel idősebb nővérem állt anyám elé, hogy ne bántson.

…anyád tehetetlennek érezhette magát az állapotod miatt? Idegesítette?

Egyszer találkoztam vele felnőttként, fél évvel a halála előtt – én is ezt kérdeztem tőle. Azt felelte, nem. De nem tudott nekem semmilyen magyarázatot adni. Amikor apám megszökött a családból, az egész helyzetből, megfenyegette anyámat, hogy ha mondjuk, meghalnék a bántalmazásától, ő sem marad életben. Apám ma is úgy gondolja, ezzel megmentett. De nem vett minket magához, nem tudta vállalni a felelősséget értünk. Ő ilyen volt.

De legalább vállalta az érzéseit, önmagát. Miután lelépett, ugyanúgy kaszinózott, éjszakázott, ahogy korábban, és mi, gyerekek szétszóródtunk, felnőttként vettük fel a kapcsolatot megint. Amikor apu megnősült, csak öcsém került hozzájuk – aki nálam is inkább megszenvedte a gyerekkorát. A nővérem a nagymamámmal, én pedig elvileg anyámmal maradtam; anyu a mozgássérült kislányára, vagyis rám való tekintettel lakást kapott. Négy évesen bevitt a kórházba, hogy megműtsenek, és… ott hagyott egy szál ruhában.

A kórházban töltött nyolc hónapomról semmilyen emlékem nincs, arra viszont pontosan emlékszem, hogy anyut mikor láttam utoljára gyerekként. Egy rácsos ágyból néztem, ő is engem, ahogy távolodott…, azt mondta, mindjárt jön. Soha többet nem jött vissza. Felnőve véletlenül visszakeveredtem ugyanebbe a kórházba, és a nevemről megismertek: én vagyok az a kislány, akit annak idején ott hagyott az anyja. Elmesélték, mennyire szerettek.

Erre nehéz bármit mondani…

Ma már úgy gondolom, így jártam jobban. Anyám teljesen szét volt esve idegileg. Három évesen megmondtam neki, hogy akármit csinál, én csak aput fogom szeretni. A verések miatt. Apu sosem bántott, és mindig nagyon megértő volt, pénzt keresett ránk… Ő már akkor a reform-nevelés híve volt, amikor itthon még nem volt divat, mert olyan a természete. Utálja az erőszakot, ahogy én is.

A kórházból hová kerültél? Apukád akkor sem vett magához?

Nem. 1975-ben ideiglenesen, majd végleg állami gondozásba kerültem. Éveken át nem lehetett örökbe adni, mert a szüleim nem mondtak le rólam. Volt egy olyan szabály, hogy ha valakit öt éven át nem látogatnak, a szülő elveszti a jogot, hogy erről döntsön. Ezért apám kb. ötévente meglátogatott – biztos furdalta volna a lelkiismeret, ha másik szülőt kapok.

Érdekes megközelítés. Emlékszel erre a pár látogatásra?

Haragudtam rá, volt, hogy le se akartam menni. Felnőttként bocsátottam meg neki. Ő elismerte a hibáit, és én azt mondtam, az első húsz évemet már nem lehet jóvátenni, de így legalább most van apám. Nagyon hiányzott. Valójában apám szeretett engem, csak nem vállalt fel…

Voltak olyanok körülötted, akik a gyakorlatban is szerettek?

Pl. egy bölcsődés gondozóm, egyben óvó nénim, Éva néni. A családunk régi dadáján keresztül kaptam meg – már felnőtt koromban – a hozzám írt leveleit – fel is elevenedett a kapcsolatunk. A dadám, Eszti néni is nagyon szeretett. A Mexikói úti mozgásjavítóban pedig, ahová a kórház után kerültem, aranyéletem volt. Mi, állami gondozottak csak tizenketten voltunk, akik ott is laktunk. Én kezdetben mindenen sírva fakadtam, és nagyon bújós voltam, de szerencsére rengeteg szeretetet kaptam. Az igazgató – Alpár Györgynek hívták – mindent elkövetett értünk. Arra is figyelt, hogy olyan konyhás néniket vegyen csak fel, akik tényleg gyerekszeretők. Még a kiflit is felmelegítették a kedvünkért. Kinek melegíti fel a kiflit az édesanyja egy családban? Déli gyümölcsöt kaptunk akkor, amikor az még luxusnak számított. Az állami gondozott gyerekekkel, akik ugye bent maradtak hétvégén és ünnepekkor, úgy éltünk együtt, mint egyfajta család. Gyakran vigyázott ránk egy fiatal gondozónő, akinek nem volt senkije, kicsit mi pótoltuk számára a családot. Ma már baráti viszonyban vagyok vele is.

Tehát megtartó közegben nevelkedtél. De mégsem igazi családban.

Szerintem a család a védelem mellett el is nyomja az embert, igazándiból ez a két feladata. Annak örülök, hogy nem volt, és ma sincs, ami elnyomjon. Nagyon szabad voltam és vagyok, csak egyedül kell megállnom a lábamon.

Nem mondom, hiányzott a család, de jobban éreztem magam az intézetben, mint anyám mellett. A társaimmal minden csínyben benne voltunk, szép kislánynak számítottam, a kisfiúk szerelmesek voltak belém, ráadásul bandavezér-pozícióra is szert tettem.

Sokat olvashattam, ami nagy ajándék volt; mindig mosolygok, ha eszembe jut egy Amál nevű konyhás nénink, aki egyszer rám szólt: nem tizenkét éves lánynak való az a könyv, amelyben emberevés van. Elkérte, és azontúl ő olvasta… De a hátrányait is érzem a bőrömön, hogy nem családban nevelkedtem. Pl. pánikba esem először, ha új kihívás elé kerülök… a tájékozódás is nehezen megy, a közlekedés még mindig megijeszt.

Bizonyos szempontból nagyon korán felnőttem, más szempontból máig gyerek maradtam. Ez a kettősség végigkíséri az életem. Meséket nézek, az nyugtat meg, kapcsol ki. Azon a polcon tartom a rajzfilmgyűjteményem. Szerencsémre a nevelőszüleimnél találkoztam olyan praktikus feladatokkal, amelyek nélkül nem tudom, hogy boldogultam volna az életben.

Ezek szerint mégis örökbe fogadtak?

Igen, nem tudom, hogyan sikerült kijátszani apámat, aki biztos nem egyezett volna bele. Az ilyesmi titkosítottan zajlik, hogy a vér szerinti család ne zaklathassa a gyereket. Csak ennek az én esetemben az is volt az ára, hogy mikor vidékre küldtek, el sem búcsúzhattam senkitől, és elveszítettem a kapcsolatot az intézeti barátaimmal.

A nevelőszüleim egy nyaralás alkalmával ismertek meg, a saját gyerekükkel barátkoztam össze, és az a furcsa helyzet állt elő, hogy a gyerek akart engem testvérnek. Amikor megtudtam, hová kerülök, elfogott valami rossz érzés, holott, örülnöm kellett volna. Azóta is megérzem, ha valami rossz fog történni velem.

Tudtam, hogy befogadó családdal a hátam mögött több esélyhez juthatok majd, mint háttér nélkül; az ember 18 évesen a semmibe pottyan az intézetből, ezt sokszor végignéztem. Mégis, úgy indult az új életem, hogy elveszítettem a családnevem és ezzel kicsit önmagam.

Milyen kamaszként bekerülni egy vadidegen családba, amelynek tagjait anyádnak, apádnak és testvérednek kell tekintened hirtelen? És mihez kezdhet egy lány 19 évesen, minden háttér, támogatás nélkül a világban – ezen belül mondjuk, Budapesten –, ha nem akarja a testét vagy drogokat árulni; ha adni szeretne másoknak és nem elvenni tőlük? Fedélért, ételért, szeretetért merre indulhat?

Hédi történetének folytatását magazinunk következő számában olvashatják.

Polgár Teréz Eszter