Tömeg! Közlekedj!

2015. 10. 21.
Szerző: Szonda Györgyi
Az utóbbi években teljesen elszoktam a városi tömegközlekedéstől, mert vagy biciklivel jártunk vagy a családi autóval közlekedtem. Most, hogy újra a fővárosban töltünk néhány napot hetente, méghozzá a belvárosban, ahol a troli a ház előtt áll meg, viszont a parkolás embertelen drága, a bicajt pedig nem tudom felhozni a negyedikre, így bkv-zunk a gyerekekkel.

Ez nekik még mindig nagy kaland, nekem pedig tanulmány az emberekről, elfogadásról, türelemről, segítőszándékról vagy ennek hiányáról. Persze Murphy miatt rögtön az első napon meghibásodott a troli amivel néhány perc az út hazáig, viszont ha nem megy, csak óriási kerülővel lehet gyalog megközelíteni az utcánkat, amihez nem túl sok erőm volt négy gyerekkel öt táskával és némi bevásárlással... Javasoltam tehát egy trolizós programot, két másik járattal, átszállással, első ajtós felszállással és amit nem sejtettem, rendkívüli utasokkal és hihetetlen sofőrökkel.

Miután sikerült egy automatából beszerezni a jegyemet, gyanútlanul felszálltunk szigorúan az első ajtón, bemutatva a bérleteket, majd kértem egy kis eligazítást a vezetőtől, hogy hol kell majd átszállnunk, erre egy utas nyomdafestéket nem tűrő szavakkal méltatlankodott, hogy induljon már a troli, ő nem ér rá a csevegésünket hallgatni. A következő megállóban pedig már verekedni is akart, mert képes volt a vezető elhagyni a fülkét, hogy segítsen egy babakocsis anyukának leszállni a lehetlenül szűk ajtónyíláson, ahova beszorult az amúgy teljesen átlagos méretű babakocsi.

Az átszállásnál újabb kis epizódnak lehettünk tanúi, mikor is egy troli képes volt addig állni a megállóban, amíg magától rá nem jött a renitens utas, hogy rossz ajtón szállt fel és nem mutatta be a bérletét, és miatta nem indul tovább a busz. Mi is percekig találgattuk a járdán állva, hogy mi lehet a gond, a sofőr nem szólt semmit, csak többször bejátszotta a kellemes női hangot, miszerint ezen a járaton a felszálláshoz az első ajtót kérik igénybevenni.

Ezek után már meg se lepődtem, amikor megérkezett végre a mi buszunk és még le sem ültettem a gyerekeket, de már 60-ra gyorsulva kanyargott a sofőr, úgy dobálva a csuklós hátsó részt, mintha a vidámparkban lennénk. Réka és Dávid hangosan kacagott, én őket és a szatyrokat egyensúlyozva pedig megláttam a felszálló ellenőröket, de életemben először halálosan nyugodtan vártam míg odaérnek  és őszintén megmondtam, hogy képtelen voltam kilyukasztani a jegyemet és még azt sem tudom hogyan nyomjam meg a leszállásjelzőt. Így történt, hogy a nap végén egyenruhás közterületesek kísértek minket le a troliról, fogták a kislányom kezét, hogy el ne essen és még a bevásárlószatyrot is cipelték helyettem...