Pályaszállás

2017. 03. 27.
Címkék: Apaszemmel  agyvérzés  Napló 
Szerző: Küttel Dávid
Az idei tél egyik különlegessége az volt, hogy sokáig jégpáncél borította állóvizeinket. Februári számunkban Apa mesélte el, milyen is az, ha az ember 5 percre lakik egy természetes jégpályától.
Az apaság nagyon sok nyűggel jár, és bizony néha baromi nehéz megőrizni a nyugalmunkat.Olvasva a magazinokat a trendi apák elképesztő nyugalommal, tréfákkal megspékelt szerepjátékokkal nevelgetik gyermekeiket. Mindig higgadtan megmagyarázzák a gyermeknek, hogy valamit miért nem szabad, mit kell helyette tenni, stb., és ha netalán hisztizik a kis poronty, akkor kivárják, amíg befejezi és nyugodtan átbeszélik vele, hogy miért nem volt helye a hisztinek.



Most lehet, kiábrándító leszek, de én nem   mindig tudom megőrizni a nyugalmamat, és kérem szépen, én sajnos néha ordítok! Uff. Kimondtam.

Ilyen alapvető konfliktushelyzet például az indulás előtti öltözés, pláne télen. A hétköznap reggelek második számú megkeserítője a harisnya, a harmadik a sínadrág, majd holtversenyben jön az ötujjas kötött kesztyű és a fűzős hótaposó, aminek mindig kikötődik a fűzője. Joggal kérdezi az olvasó, hogy miért a másodikkal kezdtem a felsorolásom, és vajon mi lehet a reggeli családi hangulat elsőszámú „veszélyforrása”? Hát bizony a lánygyermek. Valóban gyönyörű érzés, amikor hajnalban mellénk bújik és fantasztikus, amikor este hazaér az ember, és a nyakába ugrik a lánya! De reggel? Két esélyes az uralkodó hangulat: vagy csoda, vagy maga a pokol. Sajnos a hétköznapokon ez hatványozott, mert akkor bizony mindenkinek be kell érni időre az oktatási intézménybe, és az is hozzátartozik, hogy az én stressztűrő képességem reggel hatkor bizony nem minden esetben jeles. Hétvégén az ember persze sokkal toleránsabb, és próbálkozik jobb-rosszabb trükökkel.

Idén végre van igazi tél, hóval és befagyott Velencei-tóval. Szerencsére kb. 5 percre lakunk a tótól, így mostanában már napi szinten tudtunk korizni a természetben. Úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam, és az öltözködés körüli vitákat megelőzve semmit sem bíztam a véletlenre! Már otthon az előszobában mindenki beöltözött, és korcsolyában szállítottam le őket a tóhoz. A kicsiket ölben elvittem az autóig, a nagyoknak pedig leterítettem gumiszőnyegeket a kőre, így ahogy megérkeztünk a partra, már mehettek is a jégre.

Ez akkora „bulinak” bizonyult, hogy egész  januárban mindegy volt, a piros vagy a fekete sínadrágot vesszük-e föl. A nadrágok színeinek kérdése persze bagatellnek tűnik, ha az embernek nincs hat éves lánya! Számomra viszont akkora sikerélményt jelent a probléma megoldása, amit nehéz szavakba foglalni. Gyakorlatilag kitaláltam a korcsolyázás pályaszállását, ami remek mókának bizonyult minden korosztály számára! Mostantól, ha egy trendi magazin interjút készít velem, akkor én ezzel a sztorival kezdek…

Ha kíváncsi rá, hogy látta ezt Anya, olvassa el az ő írását is!