#KORONAVÍRUS

Hogyan viseld helyesen a maszkot?

Minden beteg jobban lett, aki eddig vérplazmát kapott

Csak minden ötödik gyógyult termel elegendő ellenanyagot

„Hallom a teret”

2017. 06. 01.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A 23 éves Fóris Norbert nem lát, mégis önállóbb és aktívabb, mint sok kortársa. Egyetemre jár, túrázik, judózik, fut; tavaly teljesítette az El Camino zarándokutat.
A mindennapok nehézségeiből, furcsaságaiból viccet csinál, groteszk élethelyzeteit stand up fellépéseiben kamatoztatja.
„Múltkor elmentem tévét venni. Az eladó srác azt hitte, hülyéskedek. Bizonygattam, hogy nekem tényleg tévé kell. »Nagyképernyős? « Mondom, nem, 3D-s se legyen. Végül csak megkérdezte, minek nekem tévé. Hát, azon nézem a meccset! Vagyis hallgatom, de fölösleges más nyelvet kitalálni a látássérülteknek. A magyar azt mondja, »tévét néz« vagy »viszontlátásra«, tehát én is azt mondom.”

Látássérüléssel születtél, vagy elveszítetted a látásodat?
Koraszülött voltam, soha nem láttam. Szerencsére a szüleim mindenben segítettek, hogy teljes életet éljek. Nagyon fontos volt nekem is, hogy ne a vakságom határozzon meg. Óvodába integráltan jártam, elfogadtak, szerettek. Mászókáztam, verekedtem, mint a többi gyerek. A szüleimnek határozottan megmondtam, hogy ne aggódjanak, mindent akarok, amit a látók.
A legdurvább talán az volt, amikor biciklit kapott az ikertesóm – akit utánoztam és követtem –, addig hisztiztem, amíg én is kaptam. Megtanultam biciklizni, és nagyon boldogan tekertem. Kis faluban laktunk, a pici utcánkban alig volt forgalom.

Alig?! Rosszul hangzik ám.
Én kiskorom óta úgy gondolom, a vakság egy állapot, ebből kell a legtöbbet kihoznom. Fára másztam, sokat estem, gurultam árokba, tele voltam sérülésekkel, de nem érdekelt. Azóta is azt vallom, hogy mindent ki kell próbálni. Így kóstoltam bele a vitorlázórepülésbe, a korcsolyázásba, vagy jártam meg a Caminót.

Miért pont a repülés és a korcsolya?
A vitorlázórepülés a stand up műfajon keresztül jött. Jelentkeztem egy humortechnikum nevezetű bajnokságra. Az egyik versenyzőtársam azt mondta, ha bejutok és dobogón végzek, elvisz repülni. Sikerült. Imádtam, picit kormányozhattam is. Egyszer a tandemugrást is sorra kerítem. Tériszonyom biztos nem lesz. A kori szintén nagyon bejött, még az iskolában szervezték látássérült gyerekeknek – kipróbálhatta, aki akarta. Azóta sem félek a jégen, érzem az embereket, hallom őket, merre vannak. Ha meg nekem jönnek, nem baj. /Nevet./ Nem szeretem a „világtalan” kifejezést, nagyon pejoratív.
Ugyanebben a világban élek, csak van, amit máshogy kell megközelíteni, megoldani; pl. másképp kell átadni nekem a tananyagot az egyetemen. Jó, nem mindig tudok ilyen pozitívan gondolkodni, néha elkeseredem én is, amikor leejtek valamit és nem találom, vagy sokadszorra megyek neki valaminek. De két másodpercnél tovább nem vagyok hajlandó sajnálni magam.



Az integrált óvoda után milyen iskolákba jártál? Mik voltak a tapasztalataid?
Vakok általános iskolájába jártam, amit utólag kicsit bánok, a szegregált környezet miatt. Megtanultam sok mindent, ami most fontos segítség, viszont belső, védett világban éltem, alig érintkeztem látókkal, ami hatalmas hátrányt jelentett. Három középiskolába jártam.
Az első közgazdasági volt, nem tetszettek a gazdasági tárgyak, és nem tudtam beilleszkedni hirtelen, a szegregált iskola után. A másodiknak a színvonalát találtam gyengének, végül a harmadik, a Neumann János Számítástechnikai Szakgimnázium bevált. Egyedül voltam látássérült, de kaptam digitális tananyagokat, külön foglalkoztak velem, ha kellett. Nagyon szerettem. Tanított egy látássérült informatikatanár, neki köszönhetően lett meg az ECDL vizsgám, ami a munkakeresésben nagyon hasznos. Így elhiszik, hogy tudok számítógépet használni, mert egy ép ember nem tudja elképzelni, hogy érthetek a komputerhez, ha nem hallott még a látássérülteknek szóló fejlesztésekről. Az előbb hallottad, ahogy a telefonom beolvasta az üzenetemet. A gépem, ahogy a mobilom, mindent beolvas a netről, így mindent használok. Még a képről is elmondja, mi látható rajta, kint vagy bent készült, stb.

Most a Testnevelési Egyetemre jársz, emellett aktívan sportolsz.

Igen, sportszervezőnek tanulok, amihez hozzá tartoznak a közgazdasági tárgyak – szóval, ezeket nem úsztam meg. Én vagyok az első nappali tagozatos látássérült az egyetemen. Most fejezem be az alapképzést, megyek tovább mesterszakra. Nemrég harmadik lettem az országos tudományos diákköri konferencián: „A sport hatása a fiatal felnőtt látássérültek életminőségére” témámmal. Nagyon érdekel ez a terület. Mindig imádtam a sportokat, szeretek meccsekre is járni.
Előfordult, hogy az ellenfél szurkolói közé keveredtem, úgy szólt valaki, hogy ne örüljek hangosan a gólnak, mert megvernek. Hét éves korom óta judózok, kipróbáltam az atlétikát, csörgőlabdát, a vaksakkot. Azt, hogy megtanulok úszni, kisgyerekként döntöttem el, amikor egy medencében a fokozatosan mélyülő vízben hirtelen nem ért le a lábam, és pánikba estem.
Most főleg futok és teljesítménytúrázok, integráltan. Tavaly lefutottam két félmaratont a Suhanj alapítvány színeiben. Ők kimondottan a fogyatékossággal élő emberek sportéletét segítik elő. Volt egy látó vezetőm, együtt futottunk. A judo még gyerekkoromból maradt. Nagyon szerettem a csattanó hangokat, és amikor valaki esik a judóban, csattan a tatamin. Én is akartam ilyen hangot kiadni. 2007-ben, a világjátékokon második lettem, az európai ifjúsági játékokon pedig megnyertem a para-judót. Ezen gyengén látók és vakok vehetnek részt; a normál judóhoz képest kötelező kétkezes fogásból indulni és tartani a kétkezes kontaktust. Most integráltan judózom, ahol persze, hátrány, hogy nem látok, viszont én talán jobban érzem az ellenfél mozgását, merre húz, merre készül lépni.

Azt mondják, hogy aki nem lát, egyéb képességeket fejleszt ki.

Igen, én főleg a fülemmel szerzem az információt. Hallom a teret. Hallom, milyen messze van tőlem a fal, ahogy körülöttem mozog a levegő. Neked van térlátásod, nekem térhallásom. Te nézed az autókat, hogy átmehetsz-e az úton, én hallom, mikor indulnak el nekem merőlegesen. Másra figyelek. Ami információt össze tudok szedni füllel, tapintással, bőrérzékeléssel, azt szűröm, hogy a legtöbb használhatót fölfogjam.
Ha letapogatom a tárgyakat, a hibáikat is hamarabb kiszúrom néha, mint a látók. Pl. hogy jó-e egy alma.

Egyedül élsz? Mindennel elboldogulsz önállóan?
17 éve vagyok kollégista, kimondani is sok. Hatévesen, mikor Pestre írattak a vakok iskolájába, sokat sírtam, bebújtam az asztal alá, hogy ne kelljen menni. De rendkívül önálló és céltudatos lettem, amit ma nem adnék semmiért. Nagyon fontos volt mindig, hogy ne függjek senkitől, és igazi sikerélmény napi szinten, hogy mindent megoldok.
Emlékszem, mikor először hazamentem, vagy először sikerült pénzt felvennem az automatából, irtó büszke voltam. Van, amihez segítség kell, de én szervezem az életem.
A bevásárlást például úgy oldom meg, hogy a vevőszolgálaton elmondom, mit szeretnék, vagy összebarátkozom az eladókkal, és legközelebb már jönnek segíteni, ha meglátnak. Tájékozódni általános iskolában tanultunk, megismertük a város főbb útvonalait, most meg a telefonomon minden menetrendet megtalálok. Régebben sokat kalandoztam, míg bottal közlekedtem, de már inkább ismert utakat választok. A bolyongás sok plusz idő.

Mikor váltál meg a fehér bottól? Amikor meglett a kutyád?
Igen. Több évet vártam egy segítő labradorra, miután beadtam rá az igényt. Nehéz volt az átállás, mert a bottal egész máshogy kell közlekedni. Most a kutyát kell irányítani, ami folyamatos kommunikációt jelent. Már négy éve, hogy a kis Lunával együtt vagyunk, mindenhová jön velem. Nagyon jó érzés, hogy felelősséget vállalhatok érte.

Mindenhova beengedik? Milyenek a tapasztalataid?

Jók, és egyre pozitívabb a kép. Az emberek hozzáállása a sérültekhez nagyon sokat változott – tényleg érezni a fejlődést. Találkozom azért vicces helyzetekkel, persze. Mondjuk, segítőkészen megragadják Luna hámját, és húzzák, hogy „gyere”, vagy a kutyának kezdik el magyarázni az útvonalat.

Klasszikus vicc, hogy átkísérik a vakot az úton, aki nem menne át.
Ez velem is megtörtént. Idős néni ragadott meg, és már a túloldalon is voltunk. Hiába mondtam, hogy forduljunk vissza, azt felelte, hogy „de mindjárt piros lesz!”, és átvitt. Ilyenekből építkezem a stand up fellépéseimen. Eleve úgy indult ez a vonal, hogy meséltem a sztorijaimat a barátaimnak, akik nevettek, hát, gondoltam, talán nagyobb közönség is fog. 2015-ban jelentkeztem a humorbajnokságra, 21 évesen: második lettem, a közönségdíjat én nyertem. Azóta társulati szerződéssel havi egy-kétszer lépek fel. Nagyon izgulok mindig, de megéri.

Tehát történik veled mindenféle, és ezeket építed össze a stand up előadásaidban?

Pontosan. Én nem tudok fiktív dolgokról beszélni, csak az élményeimet elmesélni. De mindig van elég muníció. Múltkor például egy kisgyerek meghallotta Luna nyakában a csengőt, és azt mondta: „ott egy vakvezető bárány.
Érdekes egyébként, hogy a fellépéseim elején nem mernek nevetni az emberek. Keletkezik valami zavar, miután regisztrálják, hogy vak vagyok. Amikor semmilyen vakos poént nem mondtam, egyáltalán nem is nevettek. Azóta mindig olyasmivel kezdek, hogy pl. „látom, megint jó sokan vagyunk”, és ennyi elég is, hogy megtörjem a jeget.

Mesélj kicsit a Caminóról. Tavaly végigjártad.

Óriási élmény volt, 26 napig tartott. Nem az én ötletem volt, az útitársam, Géza kereste meg a Suhanj alapítványt, hogy egy látássérülttel szeretné teljesíteni a távot, aki nélküle nem tudná megtenni. Géza nagyon zárkózott ember, úgy akart nyitottabbá válni, hogy napi 24 órában együtt van valakivel és így muszáj kommunikálnia. Neki ez volt a kihívás. Rengeteget beszélgettünk, tényleg sokat nyílt. Egyébként mindenki azt hitte, apa meg fia vagyunk. Nekem nagyon nyitott a személyiségem, számomra más jelentett nehézséget. Kiszolgáltatottságnak éltem meg, hogy minden este máshol éjszakáztunk, mindig új helyet kellett kitapasztalnom. Nem akartam problémát csinálni ebből Gézának, mondtam, hogy mutassa meg, mit hol találok, és pihenjen nyugodtan, én meg volt, hogy aztán elkeveredtem. De nem baj, az is izgalmas volt. Egyszer egy órán keresztül kerestem a vécét. Az udvaron találtam meg, de addig bementem több szobába. Hallottam a horkolást, gondoltam, „ez nem vécé”. Legalábbis reméltem.
Nyilván voltak unalmas részei az útnak, de ez is a kihívás része volt. És bár jó kondiban vagyok a sportnak köszönhetően, azért megéreztem a rengeteg vízhólyagot a talpamon. Megérte! Ugyan nem láttam a tájakat, éreztem az illatokat, hallottam a hangokat, Géza elmondta, mi történik, mi látható körülöttem, megtapogattam mindent, amit lehetett, éreztem az út köveit. A legnagyobb élmény mégis az volt, hogy a többi zarándokkal beszélgettem. Meg, amikor állatokat simogathattam.

Mentés mindig másként

Mentés mindig másként

Krisztiánnal véletlenül találkoztam, abban a budapesti kórházban, ahol hatodik éve műtősként dolgozik, és ahol láthatólag otthon érzi magát.
Mindent a táncról

Mindent a táncról

Egyetlen országról sem születik naponta annyi dal, mint Kubáról: a szigetről, amelyet annyira szeretnek lakói és elhagyói is. Mert – miközben éheznek, és ha tudnak, menekülnek a nyomorból – a közállapotokat mégsem azonosítják hazájukkal.
Az élet jelenlétére utaló nyomot találtak a Vénusz légkörében

Az élet jelenlétére utaló nyomot találtak a Vénusz légkörében

A felfedezés alapos vizsgálaton esett át, de még további mérések szükségesek ahhoz, hogy teljesen bebizonyosodjon, a Vénusz légkörében kimutatott foszfin valóban az élet nyoma.
Hogyan viseld helyesen a maszkot?

Hogyan viseld helyesen a maszkot?

A maszk megfelelő felhelyezésének elsősorban abban van szerepe, hogy a tünetmentes hordozók ne terjesszék a betegséget okozó vírusokat, de emellett szerepet játszik az adott egyén védelmében is.