Majd mindjárt, oké?

2017. 08. 13.
Címkék: Társaslány 
Szerző: Vág Bernadett
Végre újra itt a mi Katinkánk. Katinka rendesen Lisszabonban éldegél, amióta hozzáment egy Portugáliába szakadt hazánkfiához.
Évente egyszer, ha láthatjuk, olyankor külön csak neki rendezzük a péntek esti partit, szigorúan húsmentesen főzünk és szénsavmentesen iszunk, mert Katinka nagyon vigyáz a szépségére.
Egy kicsit mind irigyeljük Katinkát, mert ő amolyan életművésznő, imád szép lenni és utazgatni, költekezni, adakozni, szürreálisan magas tűsarkúban topogni, mindig szép barna a bőre és arany a haja, és ha nevet, szétfutnak a felhők a szmogos Pest felett. Katinkának nem csak aranyélete van amúgy, hanem szigorú elvei is. Egyik ilyen elve, hogy nem szül, míg nem muszáj, mert addig kell élni az életet, amíg csak lehet, nem pedig kakis pelusokba temetkezve punnyadni a négy fal között.

Szóval itt a mi Katinkánk újra, Szaki tojáskrémet kreált meg sült padlizsánt, ezt a kettőt tudja elkészíteni, Spiri alkoholmentes mentás limonádét mixelt, Márti bioalmás diómorzsát szolgált fel, Pistike pedig a zenét hozta, múltidéző Ergót. És leültünk Katinka köré, és áhítattal bámultuk őt, hogy most is milyen szép, és nem fog rajta az idő, huszonötnek se néz ki, pedig az érettségin még ő is pont annyi volt, mint mi. És csak csodáltuk és dicsértük, és vártuk, hogy szétfusson a szája a füléig, ahogy mindig szokott, meg ahogy a felhők az égen. De most nem jött a mosoly. Csak a könnyek. Aztán a nagy vallomás, hogy addig-addig halogatta a bébi ügyet, mígnem kiderült, hogy már egyetlen valamire való petesejtje sincs. És ennyi. Sose lehet kisbabája.
Márti, aki sose tudja befogni, rá is vágta, hogy na ugye, ő megmondta, hogy nem kell olyan hosszúra nyújtani a gondtalan ifjúkort, bezzeg ő már 22 évesen szült, és azóta is még kettőt, de még mielőtt elsorolta volna, hogy mi mindenről mondott le, mint mártír anya, és hogy mindezek dacára megérte, mert…, lepisszegtük. Katinka pedig sírt, sírt, mint a záporeső, hogy ő mindvégig csak hazudott nekünk és önmagának, mert nem is igaz, hogy azért nem szült, mert sajnálta volna feláldozni az ifjúságát, hanem azért, mert ahányszor csak eszébe jutott a kisbaba, összerándult a gyomra, mert hogy is volna ő képes arra a csodára, hogy embert hozzon a világra, és még ha sikerült is volna, milyen anya lett volna belőle, aki csak a boldogsághoz ért.

Jött egy pár perces néma csend, és a döbbenet, hogy Katinka mindvégig félt. Aztán a sok felismerés, hogy mennyi mindent halogatunk mi is. Szaki például nyolc év alatt végezte el az egyetemet, mert minden vizsgát folyton elhalasztott. Nem azért, mert nem tanult, hanem mert rettegett, hogy nem kap ötöst. Pistike két éve halogatja az igent az ő Pistijének, frászt azért, mert imád szingli lenni, hanem mert fél az elköteleződéstől. Spirike féléve nem járt az anyjánál Zalában, mert fél, hogy azóta sem bocsátotta meg neki, hogy Pestre költözött. Én már megszületni is késlekedtem, ki tudja, mi tartott odabent, vagy mi riasztott idekint. Azóta is mindent az utolsó pillanatban kezdek el megoldani, nem csak azért, mert láblógázva filmeket nézni olyan jó, hanem mert félek, hogy nem lesz elég jó, amit csinálok végül.

Halogatunk mindent, a kivizsgálást, a fogyózást, a sportot, a rendrakást kívül és főleg belül, halogatjuk a nagy vallomásokat, az őszinte tükörbe nézést, az őszinte egymásra nézést, a szeretést is talán, mert hisszük, lesz még sok-sok pillanat, esély, csak még hadd ne, majd mindjárt, picit később, oké? Aztán halogatjuk majd a halált is, és megdöbbenünk, mikor felbukkan fekete köpenyében az ablak előtt, légyszi, ne most, várj még, ma szombat van, a kedvenc napom, gyere, mondjuk hétfőn, azt úgyis utálom, vagy inkább egy másik hétfőn, sohanapján. A halál meg röhög, ránk legyint és békén hagy még egy kicsit, de nem mozdul már onnan, rákönyököl a kaszájára, ahogy az útkarbantartó munkások szoktak az ásóra délidőben, és irtó idegesítően bámul hol a pofánkba, hol meg az órájára, hogy tik-tak.