A kutya is gyerek

2017. 10. 29.
Címkék: Anyaszemmel 
Szerző: Szonda Györgyi

Fél éve lettünk kutyás család, talán emlékeznek az olvasók, hogy mennyire voltam lelkes ebben a témában… Nos, azt elmondhatom, hogy most már elég lelkes vagyok (néha túlzottan is), de nem tagadhatom, hogy rengeteget aggódom Maiaért. Tényleg olyan, mintha újra erre járt volna a gólya, csak más batyut hozott, mint eddig, vagy talán nem is annyira mást?

A család nagy része akkor örül a kutyának, akkor foglalkozik Vele, ha kedve van, máskor a „Csá Maia!” felkiáltás az egyetlen közvetlen kapcsolatuk Vele. Bori nem mindig van már itthon, pedig Maia imádja azt a kényeztetést, amit Tőle kap: dögönyözés, szőrsimítás, titkos falatok és egy csomó puszi. A kisebbek felszólításra szívesen játszanak Vele, Dávidkám kutyaként rohangál és ugat neki, Réka inkább tréningezi a nála már nem sokkal kisebb labilányt, vagy amíg meleg volt, rajta fekve nézte a csillagokat, egyszer pedig el is aludtak összebújva egy matracon, na az elég cuki volt!

Akkor vajon miért is aggódom folyton? Magam sem értem, de ha egyszer családtag, nem lehet megfeledkezni róla. Igenis menni kell Vele az erdőbe, a rétre vagy a tóra úszni, kell, hogy kutyák között is lehessen, és igen, minden nap! Néhányszor megkaptam Apától és Bencétől, hogy „Anya, ez egy kutya… kibírja!” Szerintem pedig nem jó Neki sokáig egyedül, és az sem, ha kimarad a napi futás. Tud magányos lenni és szomorkodni, láttam már félni, és volt már rosszul altatás után. Persze legtöbbször nagyon édes, annyira örül, ha valaki hazaér hozzá, imád játszani és próbál szót fogadni is, nagyokat fut és ugrik, imád úszni, és visszahozza a játékát, már ha kedve van hozzá.

Azt azért kimondhatjuk, hogy hamar felmérte a családi felállást, és egyértelműen Apa a falkavezér, neki engedelmeskedik leginkább, szerintem Őt szereti a legjobban. Rám inkább, mint anyára tekint, hozzám jön, ha szeretne valamit, én ápolom a bundáját, figyelem a súlyát, iratom be a kutyasuliba, és én vagyok, aki nem egészen kutyaként tartja számon. Én megfogalmazom, hogy mit érezhet, mit gondolhat, ezért a kamasz fiaimnál már családi poén, hogy „Maia mondta neked?”

Ezzel kapcsolatban egy nyári történetet osztanék meg: elmentünk egy napra a Balatonhoz a nagyszülőkhöz, ahová vittük magunkkal Maiát is, és mivel ottalvós volt a látogatás, vittük a tálkát, a kaját, a játékokat és a helyét is. Nagyon jól érezte magát, késő estig mászkált, szaglászott, élvezte, hogy együtt vagyunk. Azután eljött a lefekvés ideje, mindenki szépen bement a házba, Maiának megmutattuk a helyét, és kint hagytuk… hiszen olyan jól alszik a kertben itthon. Én persze megkezdtem az aggódást, és lám-lám, fél óra múltán ugatni kezdett, jó hangosan. Apát bökdöstem, hogy nézzük meg, mi lehet. Szerinte majd abbahagyja, persze, hogy ugat, hiszen kutya! Na, háromszor mentem le megnyugtatni, de láttam, hogy le se fekszik szegény, mindig újrakezdte húsz percen belül… Fél háromkor megsajnáltam, egy takaróval lementem hozzá, és azt éreztem, nem tud egyedül, ismeretlen helyen aludni, úgyhogy kinyitottam a kocsi csomagtartóját, azonnal beugrott a saját megszokott helyére, megvárta, míg elhelyezkedek a hátsó ülésen, és már horkolt is. Ő is velem aludt, mint minden gyermekem, amikor nem érezte jól magát… és szólt is. Én voltam az egyetlen, aki megértette…