Apaszemmel: míg élnek, mi is gyerekek vagyunk

2017. 11. 01.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Címkék: Apaszemmel  Ősz  Napló 
Szerző: Küttel Dávid

„Apu! Azt meséld el, amikor a dédidnek mentél lángosért a sarokra, és elejtetted a fagyidat háromszor is...” – kéri Dávid lefekvésnél. És valóban így történt. Lementem lángosért, kaptam pénzt csavaros fagyira is, majd elejtettem. Sírva értem haza a lángossal, de fagyi nélkül. Dédikém megsajnált, adott még egy tízest, majd megint elejtettem azt a fránya fagylaltot. Harmadikra lejött velem, megettük a sarki padon, és boldog voltam. Nagyon. Azóta persze a sarki bódék helyén egy irodaház áll, a gyermekeim meg el sem tudják képzelni, hogy is nézhetett ki az én koromban az utca.

A Nagyapámmal pedig Vonyarcvashegyen mindig úgy úsztunk, hogy én csimpaszkodtam a hátába, ő meg úszott velem a Balatonban, és közben beszélgettünk.

Tizenévesen megpróbáltam a kishúgomat vinni, de mindig elsüllyedtem. Akkoriban arra gyanakodtam, hogy nagyapám pocakméretében volt a „titok”... Tizenhat éves voltam, amikor elment egy autóbaleset következtében. Akkor nagyon mérges voltam a világra, de most már úgy gondolom, hogy ez „jobban állt neki”, mint egy esetleges hosszan tartó betegség idősebb korára. Igazi családfő volt, talán az egyik utolsó a mi „szakmánkból”, és azt hiszem, ezért is szeretek róla mesélni a gyerekeimnek.

Ők természetesen időről időre megrendelik, hogy éppen melyik sztorit is szedjem elő, amiket néha kiszínezek, néha nem, sőt, olykor szerintük rosszul mesélem, mert az nem is így volt.

 

November eleje az emlékezés időszaka.

Nálunk minden ősszel van egy családi találkozó Kőszegen, hiszen a családunk apai ágon ebből a gyönyörű kisvárosból származik, és a nagybátyámék máig ott élnek. Kőszegi kirándulásaink alkalmával pedig jólesik sétálni egyet a temetőben, ahol elődeink emlékét őrzi a családi kripta. Gyermekeimmel menni pedig külön élmény, mert a kisebbek ugyanúgy birtokba veszik a teret, mint bármilyen más helyszínt a világban, ők kérdeznek rengeteget, mi, felnőttek pedig örömmel válaszolunk, mert emlékezni jó. Nagymamáim hál’ Istennek még velünk vannak, ők mesélnek (néha még sokat is), de kívánom, hogy még sokáig tegyék, mert addig mi is gyerekek lehetünk egy-egy órára.

Bevallom, nagyon jólesik róluk írni, hiszen nekem örökre az életem része marad minden családtag, aki már nincs köztünk. Mindennap eszembe jutnak a nagyapáim és a dédszüleim, a velük töltött boldog idők, és a tőlük hallott történetek. Ők az a generáció, akik – a huszadik század borzalmas történelme miatt – átmentek elég sok dolgon, illetve, ha közhelyekkel akarok élni: ezen a generáción átment elég sok minden...