Mind lefogyunk csajok!

2017. 11. 27.
Címkék: Társaslány 
Szerző: Vág Bernadett

Spirike azzal száguldott be pénteken, hogy megvan a nagy áttörés! Kivágta az ajtót, a szanaszét haja sleppként lobogott mögötte, mindig álmoskás szemében most az eltökéltség fénye villogott, mint egy lángszóró, a hátizsákját csak úgy odahajította az asztal közepére, a pogácsák és ropik meg röpködhettek, amerre láttak.

Megállt a szoba közepén, majd kihúzta magát, a hasát meg be, rá is csapott kettőt, hogy odavonja értetlen tekintetünket, és azt mondta:

– Vége a kínszenvedésnek. Látjátok? Már alig van hasam. Mind lefogyunk, csajok! Laposak és áramvonalasak leszünk, és még csak éheznünk se kell hozzá.

– És tornáznunk se? – pislogott rá Pistike, és azonnal meg is igazította újonnan beszerzett műszempilláját.

– Azt se! – csettintett Spirike. Szaki, aki, mint tudjuk, sportfüggő, erre alig hallhatóan, de annál gúnyosabban felröhögött. Én, az örök fogyózó, aki már húsz évvel és húsz kilóval ezelőtt, zörgő csontokkal is igazságtalanul dagadtnak éreztem magam, és mindezért a Mindenhatót okoltam, meg a hetedíziglen tartó bibliai átkot, meg az összes hízékony felmenőmet, felkaptam a fejem. Nem vagyok egy (túlzottan) naiv alkat, de amiben jólesik hinni, abban azért hiszek.

– Mi a nagy áttörés? – kérdeztem.

Spirike hálásan és megkönnyebbülve nézett rám, az egyetlenre, aki komolyan veszi őt, és akinek a kedvéért végre leülhet a padlóra helyezett párnájára, amin spirituális kaktuszülésben (vagy lótusz?) tud leledzeni, kellő teret engedve mind a hét csakrájának, és nagyot sóhajtott.

– A megoldás bennünk van – suttogta.

Ismerve a csajt, nem számítottam különösebben átfogó magyarázatra, de ennél azért többet vártam. Pistike, aki szintén érintett, mert bár karcsú, mint a nádszál, véleménye szerint farnehéz, és bárhogy igyekszik, képtelen úgy fogyni, hogy ne felül laposodjon, hanem alul keskenyedjen, ásított egy nagyot, és legyintett. Szaki, aki bár meglepően izmos, mégse egy filigrán, és egyszer elárulta, hogy bármit megadna, ha tíz kilóval kevesebb lenne újra, ismét felröhögött, én viszont adtam még egy utolsó esélyt:

– Vagyis?

– Vagyis arról van szó, hogy nem a testünk hájasodik, hanem a lelkünk! – Itt tartott némi hatásszünetet, de nem jött be. Ezért aztán tovább szőtte a szálat. – A test hája csak egy tünet, a lélek hájának háromdimenziós manifesztációja, ami arra való, hogy sekélyes figyelmünket ráirányítsa a probléma gyökerére, miszerint a lelkünk az, ami túlsúlyos, mert a bánat súlya nyomja. És most jön a varázslat! – tette hozzá Spirike. – Ha eloszlatjuk a lelkünkről a nagy kövér bánatot, a testünk is fogyni kezd, mint a fogyó hold.

– Hm – feleltem. Szaki is valami hasonlót reagált, de nem lehetett érteni, hogy mit, mert pont beletömött a szájába egy marék ropit. Pistike viszont, mintha áramot vezettek volna belé, hirtelen előredőlt, Spirire bámult átható tekintettel, és csak annyit mondott: – Tudtam!

Aztán el is sírta magát, hogy ő már látja is, mi ül mázsaként a lelkén ezer éve, mert amikor még csak tizenkettő volt, és sehol semmi női domborulat, idom, hajlat nem látszott rajta, és akár fogpiszkálónak is alkalmas lett volna, akkor a Szendei Pisti azt mondta neki az iskolában, egész pontosan a 6. b osztály középső padsorának negyedik padjában, hogy vonszold már odébb azt a hatalmas valagadat, mert nem férek ki tőled. Pistike arcán ma is lángra gyúlt a szégyen, amiért őnéki valaga van, ráadásul hatalmas, amit csak vonszolni lehet, legalább is a Szendei Pisti szemszögéből nézve.

Elcsendesedtünk. Ez a történet úgy fájt nekünk, mintha mi lettünk volna ott a 6. b középső padsorában, a negyedik padban, és nekünk mondták volna ugyanezt, bár nekem például nem pont ugyanezt mondta a Holló Ferike harmadikban, a szélső padsor második padjában, hanem azt, hogy hülye koca combú. A Szakinak pedig a tornatanár mondta kötélmászás közben, a hetedik évfolyam elején, hogy egy grizzly is gyorsabban felmászna nálad, pedig te se vagy sokkal kisebb darab.

Ugye, hogy mennyire fáj mindezt csak olvasni is? Hát fájt nekünk is, akkor is, most is, a saját sztorink is, meg a másikunké is, az egész női nemé vissza meg előre, méghozzá sajogva. És ha fáj, akkor mi mást lehet tenni, mint zsíros deszkát enni, jó sok lilahagymával. És miközben majszoltunk és faltunk, még száz meg száz fájó emlék hozakodott elő a régmúltból és a közelmúltból, és a sok-sok elfojtott fájdalom aranyló cseppekben gördült ki a szemünkből, rá egyenesen a csípőn illatozó lilahagyma karikákra, és tisztán éreztük, hogy már fogyunk is. Pedig kit érdekel az a pár centi itt, meg pár kiló ott, ha nevetni is tudunk, zsíros kenyérrel teli szájjal, fulladozva, szóval búsuljon a tehén!