„Ami ajtó nyílik...”

2017. 12. 06.

Balázsné Nelhübel Henriette„Végül azt vettem észre, hogy intézményvezető, fenntartó, gazdasági szakember és szociális munkás vagyok, de ezt nagyon sokára fogalmaztam csak meg, mert annyi mindennel foglalkoztam, hogy nem volt rá időm. Nem érzem, hogy bármi kimaradt volna az életemből, ellenkezőleg: rengeteget kaptam.”

Balázsné Nelhübel Henriette budapesti közgazdászból lett mindaz, amit még felsorolni is hosszú. Négy saját gyermeket nevelt fel, sok-sok fogyatékos fiatalnak lett – ahogy ő nevezi magát – a keresztanyukája, és megszámolni is nehéz, hány kilátástalan életet töltött meg értelemmel, reménnyel, örömmel. Egész lényéből szeretet és valódi erő sugárzik. Magam is feltöltődtem attól, hogy beszélgettem vele.

Miért költöztek Budapestről Békés megyébe?

A férjemnek egy baleset következtében duzzanat keletkezett az agyában, és munkaképtelenné vált. Szerencsére évekkel később meggyógyult, de ezt nem lehetett tudni. A négy gyerekünkkel nyugodtabb helyre kellett költöznünk. Mikor Mezőberényt választottuk, magánkönyvelő lettem. A 90-es évek eleje a betegség, az életformaváltás miatt nehéz időszak volt, de rányitotta a szemem arra, hogy egy pillanat alatt bármi megváltozhat, és ezt tudatosítani kell, mert nem lehetünk közömbösek a bajban lévők iránt. A kisvárosi lét is ezt erősítette. Vidéken még létezik közösség, az emberek figyelnek egymásra. Mentem haza, ültek a nénikék a ház előtt, köszöntem, kérdeztem, mi újság, és konkrétan válaszoltak, hogy „a Henike lánya elment tornára, a Balázska 5 perce jött erre” – ők voltak a falurádió. Van, akit ez idegesít, én Budapest után nagyon emberinek találtam. Mikor nyitva felejtettem a kerti csapot, a szomszédom zárta el belemászva a másfél méteres jéghideg vízbe; vagy lógott egy cserepem, szó nélkül hozta valaki a létrát, hogy megigazítsa. Ilyen élmények fogadtak.

Hogyan indult útjára a Mécses Egyesület?

A keresztény baráti körünk rendszeresen kijárt a tarhosi gyermekotthonba, egy nagy kastélyba, ahol értelmi fogyatékos gyerekeket is elláttak. Közösen, családostól látogattuk az otthont: báboztunk, tanítgattuk a bent lakókat, játszottunk velük. Úgy gondoltuk, hogy egészségesként tartozunk azzal, hogy segítsünk, és a gyerekeinket is ebben a szellemben akartuk nevelni. Én ezt a példát láttam gyerekkoromban. Édesanyám pedagógus volt Monoron, minden gyerek életét követte, felelősnek érezte magát értük. Este hazahozta, akinek nem lett volna vacsorája, reggel ruhát, könyvet, ceruzát vitt annak, akinek nem telt rá. Ebben nőttem fel. A tarhosi gyerekek látogatása nem követelt óriási áldozatokat, a vízválasztó az volt, amikor szembesültünk azzal, mi történik, ha a bent lakók nagykorúak lesznek: a súlyos sérülteket az idősek otthonába viszik, az enyhe-, és középsúlyos fogyatékosokat viszont, ahogy a többieket, kiteszik az utcára. Kiderült, hogy akikhez kijártunk, akiknek Mikulás-műsort adtunk, mehetnek a Keleti pályaudvarra aludni, koldulni. Ezt nem tudtuk volna ölbe tett kézzel nézni. Volt egy ingatlan Mezőberényben, amelynek részben tulajdonosai voltunk, és üresen állt; megbeszéltük, hogy oda vihetünk 10 sérült fiatalt. Így nyílt meg az első lakóotthonunk. Ugrás volt az ismeretlenbe, fogalmunk nem volt, mi mindent vállalunk, de hittem, hogy lesz gondoskodás. Ezt hit nélkül nem lehetett volna meglépni.

Milyen volt az első nap a házban, a mindenkinek új helyzetben?

A fiatalok előző nap tudták csak meg, hogy el kell hagyniuk a gyerekotthont. Minden felkészítés nélkül tették ki őket. Ha mi elköltözünk, van időnk rákészülni, elbúcsúzni. A trauma kiből mit hozott ki, sírást, ordítást…, volt, aki a meglévő ablakainkat is kiverte. Mi próbáltuk érteni és megnyugtatni őket. Mondtuk, hogy együtt vagyunk, és majd valamit kitalálunk, ez nem intézet, nincsenek bezárva, itt lesz mit enniük és hol aludniuk. Megértették, hogy jót akarunk nekik, nagyon aranyosak voltak. Segítettek kimeszelni, füvet ültetni – az ilyen gyakorlati teendőkkel az első időszak el is ment. Együtt végeztük a házimunkát is, de mindent meg kellett tanítani nekik. Nem jártak konyhában azelőtt, krumplit nem láttak, csak tányéron, sosem mostak. Együtt mentünk a boltba, együtt éltük, főztünk, mostunk. Az én négy ép gyerekem is ott segített.

Ők mit szóltak ahhoz, hogy az anyukájuk ennyi feladatot vállal?

Az estéket mindig szűk családi körben töltöttük, egy másik barátunk vigyázott a fiatalokra. A gyerekeim akkor 12, 11, 9 és 5 évesek voltak, látták, hogy nekik igazi család jutott, és mennyi ruhájuk, játékuk van, a sérült fiataloknak pedig egy szatyorban elfér mindenük. Megtudták tőlük, hogyan kerültek intézetbe, és hogy rajtunk kívül senkinek sem fontosak. A gyerekeim sosem voltak féltékenyek, játszottak velük, az inkább előfordult, hogy a sérült fiatalok mondogatták nekik, hogy „De jó nektek!”. Megérttettem velük, hogy a saját gyerekeimnek anyuka vagyok, nekik meg keresztanyu, akiket Isten bízott rám, és nagyon szeretem őket is. Sokat beszélgettünk arról, hogy az ő életük is értékes, fontosak, és most ők is kaptak egy családot. Elneveztük Napsugár-családnak, ezért is lett Napsugár a neve a gondozási központunknak.

Az otthon működtetését hogy tudták megoldani?

Eleinte pusztán önerőből. Semmilyen tapasztalunk nem volt egy lakóotthon üzemeltetésében. Otthonról vittünk matracot, széket, asztalt, tányért, és elég vegyesen, de berendezkedtünk. A barátaimmal felváltva vigyáztunk a fiatalokra. Szerencsénk volt, ma már tudom, mi minden történhetett volna, senkinek nem javaslom, hogy szakképzettség nélkül nyisson intézményt. Én is rögtön beiratkoztam Szegeden szociális munkás és ifjúságvédelmi főiskolai képzésre, ahol nagyon sokat tanultam, és mindent azonnal át is ültettem a gyakorlatba. Hallottam a Kézenfogva Alapítványról, amely szakmai segítséget nyújt kis létszámú otthonok működtetéséhez. Már ők javasolták, hogy alakuljunk egyesületté, és akkor pályázhatunk, képzéshez, segítséghez juthatunk. Ahogy beleláttam kicsit a szociális szférába, egyértelmű lett, hogy rengeteg a probléma és a feladat. Úgy éreztem, az a küldetésem, hogy ami ajtó nyílik, arra elinduljak, és kértem Istent, hogy ha az én dolgom bemenni rajta, akkor nyissa az ajtót. 2001-ben tudtunk pályázni, kifizettük a ház másik felét is, és végre be tudtuk rendezni az otthont.

A második ház, a nappali otthon megnyitása hogyan merült föl?

A környéken híre ment a lakóotthonnak, és egyre több sérült gyereket nevelő szülő jött be, hogy tudnánk-e vigyázni a gyerekre, míg ő elintéz valamit. Akkor nyílt rá a szemünk, hogy értelmi fogyatékos gyerekkel mekkora nehézség a mindennapi ügyintézés, az utazás, sorban állás. Eldöntöttem, hogy pályázunk nappali intézményre is. Jó hasznát vettem a közgazdász-szakmámnak – nagyon szerettem mindig –, átláttam a finanszírozási lehetőségeket, tudtam, hogy lehet több lábon állni, milyen feladatokat lehet összekapcsolni. Láttam, hogy nem adott helyzeteket kell megoldani, itt a problémák a szociális szakellátási rendszerből következnek. Békés megyében egyedül Békéscsabára lehet vinni egy gyereket, ha fejlesztésre van szüksége, vagy Budapestre. Máshol nincs szakellátás. Az első 3 életévben kardinális lenne a fejlesztés, de sok szülőnek nincs autója. Ezért elindítottuk a Támogató Szolgálatot, hogy a gyerekeket eljuttassuk a városba. Pályázati forrásból pedig megnyitottuk a nappali házat. Egyik megoldás hozta a következő problémát: jó, a fiatalok megtanulják ellátni magukat, tudnak mosni, főzni, stb., de hol van az értelmes, alkotó emberi élet? El kellett kezdenünk munkahelyteremtéssel foglalkozni.

Ebbe a fába is belevágták a fejszéjüket.

A kertészetTényleg nagy fa volt. Mindenfélét figyelembe kellett venni: a sérült emberek életformáját, hogy mire képesek, mit tudnak megtanulni, milyen gyógyszert szednek. A Kézenfogva képzései sokat segítettek megtalálni a támogatott foglalkoztatásokat. Elutaztam Grazba, ahol a kis létszámú otthonok szakmai működtetéséhez, illetve a munkahelyteremtéshez rengeteg segítséget kaptam. A grazi otthon vezetője a kezembe adott egy locsolót, hogy locsoljam a palántákat, majd megkérdezte, ki locsol jobban, én vagy a mellettem dolgozó down-szindrómás lány. Ugyanolyan jól locsoltunk. Lehet, hogy az ép ember 100 területen helyt áll, a sérült meg csak pár helyen, de meg lehet azokat találni.

Sőt, egy értelmi sérült, aki nem bánja a monotóniát, hosszabb távon talán jobban is locsol.

Így igaz. Elkezdett a dolog összeállni. A saját Kft-nket rögtön bevontuk a programba, hogy megfeleljen a támogatott foglalkoztatás feltételeinek. Az udvaron lévő melléképületeket felújítottuk, és a különböző munkahelyek feladatait összehangoltuk, hogy jól illeszkedjenek egymáshoz. Ma van egy másfél hektáros kertészetünk, három éve egy nagy konyhánk, ahol 180 adag ebédet főzünk minden nap…

A munkahely ráépül az intézményekre.

Igen, a termelés 60%-a belső igényt lát el, de a 40% külső piacot céloz, ami segít tartani a minőséget. Az ebédet sok helyre, a polgármesteri hivatalba is mi szállítjuk. A takarítóink nálunk is és máshol is dolgoznak, ahogy a kertészeink is. Működik kis kosárfonó üzemünk, beszerelő munkákat végzünk, csomagolást készítünk. Két munkatársam irányítja a foglalkoztatást, amilyen munkára igény van, azt próbáljuk bevezetni. Mára négy bentlakásos otthonunk van, ahonnan a sérült emberek munkába járnak. Az ún. „támogatott lakhatás” kis közösségben élést jelent; a cél, hogy a lakók úgy élhessenek, mint otthon, ne egy zárt, külön világban. Eljárnak dolgozni, fodrászhoz, orvoshoz, csak segítséget kapnak. A nappali intézmény főleg munkahelyként funkcionál, az ott dolgozó 70 ember annak éli meg, de a háttérben ott vannak a szakemberek, akik figyelnek rájuk. Mióta pszichiátriai betegeket is fogadunk, ez több szempontból fontos, nekik külön kell ügyelnünk a gyógyszerezésükre, már a közösség védelme érdekében is.

A pszichiátriai betegekkel hogyan kerültek kapcsolatba?

Bejöttek a nappali intézményünkbe, hogy ők is le vannak százalékolva, és ők is szeretnének dolgozni. A hátrányos helyzetű térségekben rengetegen vannak, mert a szociális problémák mindig halmozódnak. Egyes kistelepüléseken az ott élők ötöde leszázalékolt, mivel az egészséges fiatalok elvándorolnak. A nappali intézményünk engedélye mindenféle fogyatékosságra szólt, és ugyan a leszázalékolás nem tesz különbséget, már csak a képzések miatt is tudtam, hogy a pszichiátriai betegekkel egész másképp kell foglalkozni. Nekik is helyük van a világban, csak segíteni kell megtalálni. Az hamar kiderült, hogy ami ezeket az embereket hozzánk vonzza, az a munka. Nem is lenne szabad másként működtetni sérülteket segítő intézményt, csak munkalehetőséggel. A munka mindent ad. Időkeretet, mert föl kell kelni, fel kel öltözni stb.; térbeli struktúrát, hisz el kell otthonról menni. Ad szabályokat, közösséget, kommunikációt, megbecsülést, visszajelzést. Ki akar napközibe vagy ideggondozóba járni? Munkába mindenki akar. Mi csak annyit írtunk ki, hogy Gondozási Központ. Nem stigmatizálunk. Emlékszem, nem sokkal nyitás után egy fiatalember jött hozzánk, és kérdezte egy már ott dolgozótól, hogy „Mit nyerek én azzal, ha ide jövök?”. A másik azt felelte: „Mit nyersz?! Ember leszel!” Ez nekem olyan megható volt. Ha elfáradok, az ilyen élményekből merítek erőt.

A férje, a gyerekei mennyire vesznek részt a Mécses Egyesület munkájában?

Az első férjem partner volt ebben is, később a házasságunk sajnos tönkrement. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a második férjem bekapcsolódott a munkába, és bár nemrég Parkinson-kórral diagnosztizálták, segít, amit tud. A gyerekeim mind megházasodtak, hárman itt élnek a régióban. A kisebbik fiam szociális munkás, a nagyobb lányom közgazdász, nálunk projektkoordinátor. A legkisebb lányom gyógytornásznak tanul, az idősebb fiam programozó Pesten. Nagy öröm, hogy mindnyájukban ott él az elesettekre való odafigyelés. Emlékszem, a kislányom egyszer azt mondta: „Anya, minden vak engem vár az út szélén.” Nem, csak ő vette észre őket.

Nyaralás