Kováts Adél: „Rengeteg dolgot tudtam meg saját magamról”

2017. 12. 29.
Címkék: Címlapsztori 
Szerző: Kalmár András

Fotó: Falus KrisztaVidéki lány vagy, hogyan kerültél Budapestre?

Kapuváron születtem, valójában más nem is köt ahhoz a városhoz. A szüleim az onnan pár kilométerre fekvő Csapod községből származnak, ahonnan két éves koromban elköltöztünk Sopronba, tizennyolc éves koromig ott éltem.

A szüleim mindkét ágon iparoscsalád gyerekei. Az anyai nagyapám egy híres bognármester volt, a hatalmas műhelyében dolgozott, az akkoriban legmodernebbnek számító eszközökkel és gépekkel. A másik nagypapám asztalosmester volt, ő is önálló műhellyel rendelkezett. Édesapám is kitanulta ezt a mesterséget, sokáig egy faipari cégnél dolgozott. Édesanyám egy élelmiszerboltban tevékenykedett, később adminisztrátorként helyezkedett el.

Hogyan szeretted meg a színházat? Mikor határoztad el, hogy színésznő akarsz lenni?

Én mindig színésznő akartam lenni, már egészen kiskoromtól kezdve, és ennek volt is némi hagyománya a családban. A falvakban működött színjátszó kör és faluszínház is. A nagyanyám is játszott a Piros bugyelláris című népszínműben, amit egyébként én is eljátszottam később Szentendrén, Ruszt József rendezésében, de édesanyám és édesapám is játszottak ilyen előadásokban. Szerencsére a zene sem maradt ki az életemből, zenei általános iskolába jártam, hegedültem. Ma már nagyon sajnálom, hogy ezt végül abbahagytam négy és fél év után, és nem szereztem alaposabb zenei képzést. De minden nagyon érdekelt, szerettem tanulni, sportolni, rajzolni is, hihetetlenül motivált gyerek voltam minden tekintetben. Aztán egyszer megvilágosodtam, hogy a bábszakkör való nekem igazán, és attól kezdve mindig ott voltam...

Aztán a gimnáziumban elkezdtem járni egy színjátszó csoportba, a Fintor színpadra, ahol végre otthonra leltem. A mai napig úgy érzem, hogy ott vannak a gyökereim, és meghatározó volt számomra az a néhány év, amit ott töltöttem. Akkoriban hihetetlenül pezsgő diák- és kultúrélet volt Sopronban, jó volt ott gimnazistának, egyetemistának lenni.

Érettségi után egyből jelentkeztél a Színművészetire?

Igen, prózai szakra jelentkeztem, de végül operett-musical szakra vettek fel. Akkoriban ez még egy három éves esti tagozatos képzés volt, így nem volt egyszerű a kezdet. Eleve nehéz volt a beilleszkedés egy családias, szűk környezet után a budapesti létbe, még akkor is, ha én nem voltam tipikus vidéki lány. Tovább nehezítette a helyzetemet, hogy az esti tagozat miatt nem kaphattam kollégiumi férőhelyet, és még a menzára se fizethettem be. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy megadták a kellő neveltetést ahhoz, hogy helyt tudjak állni, egyébként mindig mindenben támogattak, és hagytak kibontakozni, bármibe is kezdtem bele.

Eleinte nem volt meg az odatartozás érzése, később ez megváltozott, mert nagyon sok rendező és hallgató dolgozott velem. Az utánunk lévő évfolyam már nappali tagozatosként tanulhatott, akkor erősödött meg a rockszínház, és egyre népszerűbb lett ez a zenei műfaj.

Nagyon korán elkezdtél filmekben is játszani.

Mindenki sokat játszott filmekben, hiszen rengeteg tévéfilm készült. Akkoriban még létezett tévéfilmgyártás. Aztán később jöttek a mozifilmek is.

A férjedet, Kováts Tibor balett-táncost is egy forgatáson ismerted meg. Néha viccelődtök még azon, hogy ki vette fel kinek a nevét?

Persze, bár ez már egy kicsit elcsépelt történet. Nemrégiben épp azt kérdezte valaki, hogy haragudott-e az édesapám, amikor megváltoztattam a nevem. Ugyanis bár a leánykori nevem Kovács, de életem első színházi plakátján elírták a nevem, a rendező pedig azt tanácsolta, hagyjam így, ez eredetibb. Szóval az a furcsa helyzet állt elő, hogy a hivatalos irataimon maradt a cs-s változat, de amikor összeházasodtunk, felvettem Tibor nevét, aki eredetileg is ts-sel írja a nevét. Szóval végre minden a helyére került, így valójában én most az asszonynevemet használom.

Soha nem volt közöttetek konfliktus amiatt, hogy táncolni csak egy bizonyos ideig lehet, te viszont színészként addig űzheted a szakmád, ameddig szeretnéd?

Azt kell mondanom, hogy klasszikus balett-táncosnak lenni valóban gyilkos és tiszavirág-életű pálya. Ráadásul nagyon rövid az az életszakasz, amikor egy táncosnak már a személyisége is elég érett, a szakmai tudást is megszerezte, és még a teste is kellőképpen rugalmas, és mindezekből egyszerre tudja kihozni a maximumot. Egy idő után jönnek a sérülések is, rengeteget izgultam emiatt az előadásai alatt. Tibor egy nagyon karakteres táncos, akinek mindig robbanásig feszülő, expresszív dolgokat kellett bemutatnia, ami rengeteg energiát emészt fel. Ő nemzetközi szinten is elismert művész, akinek nyilván nehéz lehetett eldönteni, hogy meddig és hogyan csinálja ezt, mikor tud elszakadni a pályától – mert az nem volt kérdés, hogy egyszer abba kell hagynia. Ő elég korán elkezdett tanítani és koreografált is. Nyitott és kreatív személyiség, és mindig megvolt benne az igény arra, hogy több lábon álljon. Pedagógus vénája legalább olyan elképesztő, mély és egyéni, mint amilyen táncosként a művészete. Fontos, hogy az ember társa olyasmit csináljon, amivel a partnere maximálisan tud azonosulni. Nekem nagyon sokat számított, hogy a megismerkedésünk óta azt érzem, hogy ő pontosan ugyanúgy látja a dolgokat, és ugyanabból dolgozik, mint én. A világnézet és az élethez való alapvető hozzáállás egyezése két művészembernél talán még fontosabb. Egy ideje Angelus Ivánnál tanít, imádja, amit csinál. De az tény, hogy mi, színészek bizonyos szempontból szerencsésebbek vagyunk, hiszen egyéni döntés kérdése, ki meddig tud és akar a színpadra állni.

Mi változott az életetekben a gyerekvállalással?

Egy nő élete megváltozik, amikor anya lesz, hiszen belép az életébe valaki, aki fontosabb lesz, mint saját maga. Ugyanakkor sosem gondoltam azt, hogy nekem fel kell adni a pályámat azért, mert gyerekem született. Azt hiszem, az emberhez hozzátartozik a hivatása, az, hogy mellette feleség is, ettől lehet teljes az élete. Én úgy tudok a legjobb anya lenni, ha nem tagadom meg, nem nyomom el azokat a dolgokat, amik nekem örömet okoznak, és amik kellenek ahhoz, hogy emberként, nőként is tudjak funkcionálni. Persze ezt néha nagyon nehéz tolerálnia egy gyereknek vagy egy társnak, de nagyon fontos, hogy az ember szeresse és gyakorolhassa a hivatását. Ez egy alap, mint a napi betevő falat, ami nélkül a lélek és a szellem is éhezne, ami később megbosszulja magát. Épp ezért mi ebben abszolút támogatjuk egymást, a húzósabb időszakokban előfordul, hogy inkább egymás mellett, mint egymással élünk, de kimondatlan egyezség köztünk, hogy segítjük egymást. A lányom is ebbe született bele, ő is tűzön-vízen át végigviszi, amit eltervezett, és látom, hogy ez boldogságot okoz neki. Éppen ezért könnyebben megérti azt is, amikor nekünk fontos egy-egy munka.

Kívülállóként sem nehéz megérteni, miért imádja valaki a színészetet, de a színházigazgatói székről legtöbbször csak a sok gond jut az eszünkbe. Ráadásul nem jellemző, hogy női vezetője van egy színháznak. Téged nem riasztott ez a pozíció?

Néhány dologról már előre azt gondoltam, hogy biztosan nehéz lesz – valójában még sokkal több minden lett nehéz, mint amit sejtettem. De megvannak körülöttem a munkatársak, akik jól teszik a dolgukat, és volt már előttem egy minta. Persze az előző igazgató, Bálint András már sok évtizede csinálta ezt, mielőtt én elkezdtem figyelni, de ennek a munkának a kreatív része nagyon izgatott. Az egész színház felépítése, kitalálása egy alkotói szabadságot ad, és jó érzés a felelősségvállalással együtt, hogy minden az én kezemen megy át, minden megbeszélésen ott vagyok, én döntök, és a végén nagyon büszkék vagyunk a produktumra, akár a saját gyerekünkre. Persze ez sok energiát vesz el, és másfajta öröm és gond, mint játszani a színpadon. Színésznek lenni számomra öröm, persze gond akkor lehet, ha az embert nem találják meg a megfelelő feladatok. A pályámat e tekintetben nem mindig éreztem kiegyensúlyozottnak, de szerencsére hosszú évek óta nincs hiányérzetem.

Vannak még olyan szerepek, amiket szeretnél eljátszani?

Ilyen mindig van, de nem is az az igazán lényeges, hogy mit játszol, hanem hogy milyen a csapat, mi a koncepció, és mi a darab érvényessége. Persze vannak szerepek, amik testhezállóbbak, amikből lehet tanulni, amik jobban előre visznek, és ha tényleg mindent beleadsz, szakmailag is fejlődsz. Az viszont biztos, hogy rengeteg dolgot nem tudtam volna meg saját magamról sem, ha nem vágok bele ebbe közel három éve – amikor jött az elhatározás, hogy megírom a pályázatot, és lassan összeállt minden a fejemben és a szívemben is.

Dömölky Dániel

Mesélj, hogyan és mire készültök most?

Most már a következő évadon kezdünk el dolgozni. Úgy kezdek el építkezni, hogy elképzelem, milyen legyen a színház, mennyiben változzon a következő évben, és arra törekszem, hogy még nyitottabb, bátrabb, szenvedélyesebb legyen. A darabokat tekintve mindenképp a kortárs, modern, nem alternatív, de alternatívákat kínáló előadásokat részesítem előnyben. Most azzal is kísérletezünk, hogy több fiatal rendezőnek adunk teret, amiben van kockázat, ugyanakkor azt gondolom, ez erősíti a társulatot, miközben szakmai elvárásokat is támasztunk egymással szemben. Kevesen vagyunk, zárt közösségben élünk, aminek megvannak az előnyei, ugyanakkor kihívás is, hogy mindenki mindenben benne van, és így könnyebb elfáradni is.

A Radnóti Színház az elmúlt harminckét év alatt ismert brand lett, nem egyszerű megújítani, és azt frissen tartani. Látom, az emberek elkezdték megérezni, hogy itt valami történik. Izgalmas dolgokat csinálunk a színpadon és azon kívül is, markánsan változtattunk az arculatunkon, tudatosabban kommunikálunk. Ez most az együttműködések évada, ahova olyan partnereket hívtunk be, mint a World Press Photo Budapest, a Metropolitan Egyetem, az Igazgyöngy Alapítvány, a Magvető Kiadó, az Irodalom Éjszakáját szervező Cseh Centrum. Havi rendszerességgel SZÓVAL beszélgetéseket szervezünk szakértők meghívásával. Jól működő pedagógus programunk van, virágzik a Radnóti Ifjúsági Műhelyünk, a RIM, ahol gimnazisták és egyetemisták a drámapedagógia segítségével képzik magukat, és előadásokat hoznak létre egy-egy központi témakörben. Eddig három bemutatónk volt, a VIVA BARTÓK!, az Ádám almái és a SzínArany, most pedig az Üvegfigurák című előadás premierjére készülünk, Valló Péter rendezésében. Rég nem játszott és látott darab ez Budapesten. A következő nagy dobásunk februárban lesz, Shakespeare III. Richárdját rendezi a világhírű Andrei Şerban, amire már most is hatalmas az érdeklődés. Biztos vagyok benne, hogy ez egy emlékezetes előadás lesz.