A siker ne a szülők álma legyen!

2018. 01. 02.
Címkék: Mozdulj! 
Szerző: Karancsi Ildikó
Tóth Ildi Európa-bajnok magyar vízilabdázó 13 évesen már a felnőtteknél játszott, majd megjárta Firenzét és Szicíliát. Elmesélte, hogy kattant rá a parmezánra, és azt is, hogy a hazai vb 5. helye soha nem szépül meg a szemében.

Tóth Ildikó Európa-bajnok magyar válogatott vízilabdázó, Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett sportoló, az UVSE női csapatának tagja.A vizes vb felturbózott eseményei óta hogyan telnek a hétköznapjaid?

Picit lassult a tempó, de azért az élet nem állt meg. Reggel és délután vízben vagyok, edzés az UVSE-ben. A sport mellett a Corvinuson igyekszem a másoddiplomámat megszerezni, és egy coaching képzésre is járok.

Miként gondolsz vissza a budapesti világbajnokság 5. helyére?

Meg kell gyászolnom. Nem ötödik hellyel szerettem volna eljönni. Minimum az érem volt a cél, és azt hiszem, ez benne is maradt a csapatban. Mindig lesz bennem hiányérzet. Mind a tizenhárman leblokkoltunk, egytől egyig. De mondhatnám akár a stábot is. Megmagyarázhatatlan, ami ott történt, mégis úgy érzem, hogy erre fel lehet készülni, különösen mentálisan. Megszépülni nem fog a szememben soha.

Tudod kívülről nézni?

Tudom, sőt elengedhetetlen, hiszen ezzel kívánok foglalkozni a jövőben. Látom azokat a dolgokat, amelyek történhettek volna máshogy. Leginkább a taktikai elemekkel kell törődni, ez majd az edzők dolga lesz. Hogy mentálisan miben lehetett volna változás, erre is vannak ötletek, sejtem is, hogy mik voltak a problémák, de a fő cél, hogy ne ismételjük meg többet. Változtatni már nem tudunk rajta, tanuljunk belőle.

Játékosként és emberként is úgy érzem, hogy bőven a 4-en belül kellett volna végeznünk, ott pedig már bármi megtörténhet. Az 5-8. hely a csalódott csapatok összecsapása. Persze sok plusz erőt adott a közönség, hogy végig tudjuk csinálni. Abból kiindulva, hogy milyen a magyar mentalitás, azt hittem, hogy a vesztes meccsünk után elfordulnak tőlünk, ennek ellenére olyan fokú szeretetet kaptunk, amiért kutya kötelességünk volt összekapni magunkat, és az ötödik helyet biztosan megszerezni. A teli lelátó nagy ajándék.

Van ajánlott kor a vízipólónál?

Inkább úgy mondanám, hogy vannak végletek. Horváth Patrícia nagy név nálunk, de csak 14 évesen kezdte. Keszthelyi Ritát és Czigány Dórit már kiskorukban levitték az uszodába, és megszerették ezt a sportot meg a közeget. Mindhárom lány a különböző indulás ellenére briliáns pólós lett. Nincs átlagos életkor a kezdésre. Ha a gyerek szereti a vizet és a labdát, megéri levinni, a környezet sokat dob rajta.

Kulcsfontosságú, hogy ne a szülők álma legyen a vízilabda, hanem a gyereké! És az sem fontos, hogy őstehetségnek kiáltsák ki már a legelején. Mindenkinek ajánlom, amit Benedek Tibor állít magáról: nem volt kifejezetten magas, még csak ügyes sem, a labdához sem volt különösebb érzéke, sőt, nem tartozott a jó úszók közé sem. A fülét többször fölszúrták, az orvos eltanácsolta az uszodától. A szorgalma, a kitartása és az akaratereje volt a három tényező, melyeknek köszönhette a sikerét.

Én tízévesen kezdtem, 13 évesen, mikor felkerültem a felnőttbe, még nem volt annyira népszerű a női póló, de én a tehetségem miatt kerültem be. Azóta sem bántam meg, minden percét élvezem. Üzenem a gyerekeknek, próbálják ki, lássák meg, érezzék jól magukat a bőrükben, aztán tart, ameddig tart!

Mi igaz a víz alatti bunyókból és abból, hogy a nőknél még keményebbek az összecsapások?

Mindenki látta a vébén, amikor Keszthelyi Ritának az orra vérzett. Korábban nekem a LEN kupán szintén eleredt az orromból a vér. Nem a kisasszonyok sportja. Van harc, és vannak direkt ütések is. Van, aki szereti rögtön kivívni a tiszteletet egy korai ütéssel, én sosem szoktam elsőnek szítani a tüzet. Más kérdés, ha kapok, nem maradok adós.

660

Van olyan csapat, amellyel különösen kemény a meccs?

Nemzetenként változó. A déliek kisebb testalkatúak, előnyben részesítik a fogásokat. Ráadásul visítozós, zajos, kiabálós, nagy műsort rendező társaság.

Bár Olaszországról pozitív élményeket tudok inkább mesélni. Több évig ott játszottam, Firenzében, majd Szicíliában. Imádtam, úgy élhettem, mint egy ottani lakos. A firenzei kisboltban a helyi eladó fiú mindig tőlem érdeklődött a meccsekről. Visszakérdeztem, hogy miért velem próbál beszélgetni, mikor a csapattársaim mind jobban beszélnek. Annyit válaszolt: miért, mi van, ha hibázol, meghal valaki? Át kellett állnom az itthonról vitt maximalizmusról. Mindenki segített.

Szicíliában pedig egy kicsit mind őrültek. Még az ismeretlenek is megölelnek. Minden korosztállyal megértethettem magam. Bármelyik generációval közös nevezőre kerültünk, ha az ételek szóba kerültek.

Örök kérdés Olaszországban, hogy mit ettél, és hogy mit fogsz enni. Szeretik a jó ételeket és a jó társaságot az étel mellett. Családiasak az étkezések, mindkét helyemen jellemző volt, hogy közösen főztük, és közösen ettük a finomabbnál finomabb fogásokat. Tészta, rizottó, hús és természetesen desszert, plusz kávé – ez egy átlagos vacsora náluk. Megszerettem a kinti konyha egyszerűségét és nagyszerűségét, amikor csak tehetem kinti alapanyagokkal töltöm fel a kamrám, a parmezán és a pesto nagy kedvenceim.