Én meg a világ - Vagy a világ meg én...

2018. 01. 07.
Szerző: Novák Péter
Sohasem lehetünk biztosak a sorrendben, míg személyiségünk tapasztalati alapon fejlődik. Hogyan javítsunk létünk minőségén? Nemes egyszerűséggel erre kerestem – remélem Önökkel együtt – a választ, midőn egy esztendeje a fogyasztóvédelemnek szenteltük oly régóta futó Üzenet a Földről rovatunkat. Mert ez aztán az!

Miként lehet, de nem bármi áron szebb, jobb, élhetőbb a valóság? Nem várni, követni egy vagy több „Nagy Testvér” kinyilatkoztatásait, inkább mi magunk alakítsunk a rendszeren, ha már nehezen megkeresett pénzünkből vagyon az fenntartva! Hát... Van még mit javítani, vonom le inkább magam a cinikus summázatot, s lendítem is tovább a felvetést: egyáltalán lehet-e?

Nem jellemző. Ami rajtunk múlik, azt általában elbénázzuk. Győz valamiféle pillanatnyi praktikum, önös érdek, jelen idejű jövőkép, és más hasonló szubjektív egzotikumok. Ha már itt tartunk, nem régiben jószerencsém munkám révén a távoli Szingapúr városállamába repített, ahol egészen drasztikus módon kompenzálják sorolt hiányosságainkat. Ez van, új seprű jól seper, lévén az államalakulat alig ötven éve hagyta maga mögött a gyarmati múltat, no meg Malajziát. Köztársasági jellegét ne firtassuk – inkább jól menő családi vállalkozás az övék – elégedjen meg az utazó a tiszta udvar, rendes ház elvhűségével. Mert ez utóbbi működik, olyannyira, hogy Szingapúr Délkelet-Ázsia összes vonzó jegyét magán hordozza, miközben a vélt vagy valós negatívumok láthatatlan falain kívül rekednek.

Részletező kitöltése után a beutazási engedély majd mindannyiunk számára megadatik, persze a büntetlen előélet ajánlott. Az alkohol és a cigarettafogyasztás szabályozását már csak a rágógumizás szigorú tiltása múlja felül, de a szemetelés minden formájáért is azonnali pénzbüntetés jár, százezres nagyságrendben. Mondanom sem kell, a tömegközlekedési eszközök padlójáról enni lehet, kár, hogy ez és az italfogyasztás hasonló rendelkezések alá esik. A börtön vagy halálbüntetés mellett dívik még a nyilvános botozás, s az utcákon a rendőrséggel vállvetve járőröz a hadsereg, csőre töltött fegyvereiken kiüt a trópusi pára...

Mára a világ legjelentősebb kereskedelmi központjainak egyikét tisztelhetjük a független metropoliszban, ekképpen lakói hálásan tartják magukat a nem mindennapi regulához. Mi több, nekem sem okozott gondot, érezvén bőrömön a milliárdos lélek-, áru- és ingerszámmal járó kihívásokat. Mondhatni, védenek minket mástól, egymástól, önmagunktól. És védik magukat tőlünk, világszínvonalú szolgáltatásaikat állítva csatasorba afféle társadalmi szelep gyanánt.

Nos, ez is egyfajta jövőkép, a jól menő falanszteré, melynek álompolgáraitól távol áll minden egyéni érzésvilágból kiinduló, elfogult véleménynyilvánítás. Olykor fel is horgadt bennem az örök szabadságharcos, mígnem egy másik nemzetközi helyszínen, Isztambul multikulturális csomópontjában meg nem tapasztaltam ennek ellenkezőjét hazám felé átutazóban. A totális káoszt és szervezetlenséget, a mindenséget fölülíró érdekérvényesítést, megdöbbentő hasonlatossággal a szavannákon száraz évszakban visszaszoruló itatók körül kialakuló élet-halál harcokhoz... Állatok vagyunk, emberek!

Tán ez utóbbit nem szabadna elfelejtenünk a nagy igazság keresése közben, úgy őrizve meg méltóságunkat, hogy közben tudomásul vesszük: mindennek ára van. Az evolúció nem érzelmi kérdés, de egyelőre – legalábbis a világ ezen hosszúsági és szélességi fokán – mindenki eldöntheti, hogy miben vesz részt. Magam a világ meg én sorrendiségére szavazok, s remélem, így is marad eszmerendszerem, de a számonkérésről ezennel tisztelettel lemondtam. Tiszta udvar, rendes ház – igyekszem beérni ennyivel.