Természetfilm

2018. 02. 20.
Szerző: Kalmár András
Nekem közismerten rossz az arcmemóriám, ezért magam is meglepődtem, amikor úgy éreztem, én ezt a szőke srácot, aki a pincében üldögél a szintijével és a kütyüivel, már láttam valahol.

Fotó: Nature Conservation Films WorldwideDe ez azután történt, hogy az emeleten megismerhettem a Rumcájszra hajazó bárót, Hugot, aki talán minden idők legnagyobb természetfilmese volt.

Egy barátom mutatott be neki, aki családi összeköttetései révén épp gyakornoki és gondnoki státuszban volt, egy az év nagy részében lakatlanul álló, amszterdami flamand barokk palotácskában, ahova Hugo csak vágni járt haza. Hugo ugyanis szenvedett Amszterdamban, illetve mindenütt, ahol volt vezetékes víz, közvilágítás meg villamos, és alig várta, hogy a filmjének utómunkálatait befejezvén visszatérhessen a vadonba. Az afrikai vadonba, ahol ifjúkorától kezdve élt, és ahol Maugliként nevelte fel fiát első feleségével, akit úgy hívtak, hogy Jane Goodall.

A szőke srácot pedig Stewartnak hívták, és a pincében zenét komponált mancslógató leopárdokra, ásítozó oroszlánokra, és folyóparton ügető zsiráfokra, akiket Hugo szürke teflondobozokban pihenő filmtekercseken hozott haza a szavannákról, ahol a mélykék égen tűzpiros felhőpamacsok lebegnek, és a homokról visszaverődő utolsó napsugarak simogatják a faágon lustálkodó leopárd bajuszát. Nem túlzok: Hugo van Lawick Leopárd kölyök (The Leopard Son) című egész estés mozifilmje ilyen képekből áll. És ami szavakba öntve giccsözönnek tűnhet, az filmen, igazi 35 mm-es filmen, amelyet még nem tuningolt péppé a digitális szűrők özöne, maga volt a csoda.

De hogy lehet egész estés egy természetfilm? Hugo van Lawick azt találta ki, hogy az állatokat nem fajuk képviselőiként mutatta be, hanem személyiségükre, sőt egyéniségükre fókuszált – a szó legszorosabb értelmében –, és ezzel egy olyan új műfajt teremtett, amely képes volt 70 percen át lebilincselni a nézőit.

Stewie-ről, pedig közben kiderült, hogy a gimis éveimben a szobám falait borító Police poszterekről olyan ismerős. Ő állt Stingtől jobbra, ő volt a dobos. Azt, hogy azóta filmzeneszerző lett, nem tudtam, de azt igen, hogy Stewart Copeland a világ egyik legnagyobb dobosa. Nem véletlen hát, hogy ő írt zenét a világ egyik legjobb természetfilmjéhez. Ami emberfeletti munkával készült.

Az egész úgy kezdődik, hogy hajnalban kimegy a kétfős stáb az előzőleg gondosan kiválasztott helyszínre, és ott is marad napnyugtáig. És nem is csinál semmi mást két hónapon át. Ezalatt az állatok megszokják, hogy jönnek-mennek, és megszokják az autó motorjának hangját is. De ha tönkremegy a kocsi, és új autó kell, akkor az újabb két hónap.

De ha már nem zavarja az autó az állatokat, kezdődhet a forgatás. Illetve a várakozás. Nem csak a megfelelő állatra várnak, hanem a megfelelő fényre. Hugo filmjeinek egyik nagy titka az volt, hogy csak akkor nyomta meg a kamera gombját, ha a fényviszonyok is kellően izgalmasak voltak. Hiába csókolózott hosszan két leopárd egy baobab fa tövében, ha nem világította meg őket hátulról a rózsaszín égről visszaverődő alkonyi napsugár, Hugot nem érdekelte a jelenet.

Mivel egy-két kivételtől eltekintve, emberi láb nem érinthette a Tanzániai Nemzeti Park területét, mindent távolról, teleobjektívekkel vettek fel.

Aztán hazamentek és átadták a hangmérnöknek a listát: egy hiéna kacaja, egy oroszlán horkolása, egy gepárd gazellát üldöz, stb. Ekkor a hangmérnök fogta a magnóját, a puskamikrofont, hőlégballonba szállt, és megpróbálta begyűjteni a listán szereplő hangokat a Szerengeti felett. Akadt olyan, amit csak egy év múlva sikerült.

Ma már, amikor a telefonjainkban hordjuk kameránkat, akkor a Hugo van Lawickhoz hasonló természetfilmesek munkái olyanok, mintha a piramisokat néznénk egy panelházból. Negyven kilós vasládákat cipeltek a dzsungelek mélyén, felhúzhatós kamerákkal hódítottak sokezres csúcsokat, egyensúlyoztak a vulkánok peremén, vagy merültek vérszomjas barrakudák közé, bármikor kockáztatták az életüket, vagy ami sokszor még annál is fontosabb volt, a felszerelésüket, egyetlenegy felvételért, egy jó beállításért. A műfajnak sok hőse névtelen maradt, de néha, ha mögöttük állt a nap, az árnyékuk is képbe került a sivatag homokján, vagy sziluettjük tükröződött az állatok szemében.

Baron Hugo van Lawickot a tanzániai Ndutuban temették el 2002-ben, azon a helyen, ahol táborának sátrai álltak 30 éven át. Most a nemzetközi dokumentumfilmfesztiválok díjait sepri be az a film, amit az ő felvételeiből állítottak össze és a Jane címet kapta. A film Hugo első feleségéről, Jane Goodallról szól, de aki megnézi, láthatja, hogy igazából neki egyetlen sírig tartó szerelme volt: a kamera.

Fotó: National Geographic/Jane Goodall Institute