„Magasra raktuk a mércét!”

2018. 05. 22.
Címkék: Mozdulj!  Mozgás  sport 
Szerző: Tompa Diána
▾ hirdetés
Üdvhadsereg 1% hirdetés
Nemcsak az aktív sportban ért el kimagasló sikereket, hanem a civil életben is. A kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó Vári Attilával beszélgettünk.

A csapat magjával mindent megnyertetek, már az ifi korosztálytól kezdve. Mi volt a siker oka? Mitől volt más ez a csapat?

Nemcsak csapattársak voltunk, hanem nagyon jó barátok is, és a gondolkodásunk is azonos volt, mindent alárendeltünk annak, hogy győzzünk. Emellett az országban rengeteg kiváló utánpótlásedző volt, akik ezt a ’76-os korosztályt edzették, ezért már az utánpótlás-válogatottban is szép sikereket tudtunk elérni.

Kemény Ferenccel kezdtetek, majd Kemény Dénessel jutottatok a csúcsra. Milyen szövetségi kapitányok voltak?

Kemény Ferenc mellett ott volt még Faragó Tamás is, ők ketten kísérték végig az utánpótlás-válogatott összes megmérettetését. Rengeteg pluszt adtak nekünk szakmailag és emberileg is, a klubjaink mellett. Akkor még kicsit gyerekek voltunk, így neveltek is minket, és máig nagyon jó a kapcsolat köztünk.

Később Kemény Dénes lett a felnőtt szövetségi kapitány, aki sokunkat behívott a junior-válogatottból a felnőtt keretbe. Dénes ugyanazt a profizmust képviselte, amit az édesapjától és Faragó Tamástól megszoktunk, csak ott már felnőttek voltunk, és 25-30 férfit csak diktatórikusan lehet kezelni. Nagyon következetes, szakmailag felkészült edző volt, aki sok szempontból megelőzte a korát. Úgy választotta ki a csapattagokat, hogy azok egy közösséget alkossanak, mert pontosan tudta, hogy csak így, együtt tudunk nyerni, „egyénieskedve” nem.

Minden pillanatban meg kellett küzdenünk a válogatottban való szereplésért, hiszen sokan álltak mögöttünk, akik ugyanezért dolgoztak.

Hogyan kaptad a Doki becenevet?

Mikor még Horkai György volt a felnőtt válogatott szövetségi kapitánya, az egyik legfiatalabbként – Székely Bulcsúval és Kásás Tamással együtt – meghívót kaptam a válogatott keretbe. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra, viszont ez kezdetben „vízhordó szerep” volt. Mi fiatalok vittük az összes csomagot, labdákat, és mivel sokszor az orvosi táska is a kezemben volt, rám ragadt a Doki becenév.

Voltak babonáitok vagy visszatérő csínyek?

Volt minden. A kötelező borotválkozástól kezdve a különböző hajviseleteken át, egészen a mikor kávézunk és öltözünk kérdéséig. Mindennek megvolt a szabályos rendje, de persze idővel rájön az ember, hogy a siker nem ezeken múlik.

Az egymás ellen elkövetett csínyek folyamatosak voltak, kellettek ahhoz, hogy a jó hangulat meglegyen. Illetve muszáj volt valahogy elütnünk a mérkőzések előtti időt, ami borzasztó, hiszen egy sportoló játszani akar. A várakozás könnyen felőrli az embert, de nem szabad, hogy erre menjen el az energia, így inkább hülyéskedtünk, viccelődtünk egymással.

Először 2000-ben Sydney-ben nyertetek olimpiát, ahol a döntőben fölényes győzelmet arattatok. Milyen volt ezt belülről megélni?

Az odáig vezető út nagyon nehéz volt. Fiatalon, ismeretlenül érkeztünk az olimpia légkörébe, és hirtelen ránk szakadt annak minden felelőssége, amit először nehéz volt megélni. Rögös úton eljutottunk a döntőig, ahol egy nagyon erős orosz válogatottal találkoztunk, melyben volt pár olyan játékos, akikkel én korábban együtt játszottam, és barátok voltunk. Az mindig nehéz, amikor az ember egy ilyen fontos mérkőzésen a barátai ellen játszik. Nagyon felkészülve és átgondolva indultunk neki a döntőnek, és minden addigi tudásunk és tudáskülönbségünk azon a meccsen kijött. Ez egy meghatározó pillanata volt az életünknek, és remélem sok szurkolónak is.

A döntő másik emlékezetes pillanata a tíz méterről lőtt csavart gólod volt.

Szinte minden magyar vízilabdázó tudja ezt a svédcsavart, és volt is sok ilyen gól a válogatottban. Mindig elmondom, hogy anélkül nem lehetett volna ez a csavart gól, ha a csapattal nem jutunk el a döntőig. A mérkőzést követően megbeszéltük Kásás Tamással, hogy amikor ő passzolt nekem, már tudta, hogy mit fogok csinálni, mert úgy helyezkedtem. Ennyire éreztük egymást. Minden egyes mérkőzésnek úgy mentünk neki, hogy mindent megpróbálunk megtenni, nehogy hiányérzet maradjon bennünk. Pont ezért volt nagyon jó ez a válogatott, mert tizenhárom emberre nagyon nehéz felkészülni az ellenfélnek, mert teljesen mindegy, milyen felállásban voltunk a vízben, a hét ember közül mindig volt egy-kettő, aki olyan meglepetést okozott, amire nem lehetett számítani. Ez a magyar vízilabda!

Sydney után megnőtt rajtatok a nyomás, hogy csak a győzelem az elfogadható?

A magyar vízilabdának van egy szép bája: mindenki a magyarokat akarja megverni a világversenyeken. Ez teher is lehet, de úgy gondolom, hogy egy profi sportolónak ez inkább jó kihívás, és minden egyes mérkőzésre úgy kell készülni, hogy az a legfontosabb. Nagyon nehéz az összes mérkőzésen a legjobbat nyújtani, de magasra raktuk a mércét és megpróbáltunk a szurkolóknak is megfelelni, akik nagyon szerettek minket.

Nagyon sikeres volt a pályafutásod, de van olyan, ami kudarcként maradt meg?

A 2001-es budapesti Eb, amikor nem jutottunk be a döntőbe, és pont én lőttem el az utolsó labdát. De szerencsére ott is bronzérmesek lettünk a hazai közönség előtt. A Margitszigeten mindig különleges élmény volt játszani, mert az a magyar vízilabdázás szentélye.

A vízilabdázók körében gyakori, hogy felsőfokú végzettséget szereznek a sportpályafutásuk mellet, és neked is több diplomád van. Mi ennek az oka?

A tanulást mindig támogatták az edzőink, hiszen mindenki nagyon gyors és erős, de a meccseket a végén fejben tudod megnyerni, mert az apróságok döntenek. Mindig elengedtek vizsgára, de ha rosszul játszottunk, utána a következő mérkőzésen nem kerültünk be a kezdő csapatba. Mindent lehetett, de mellette jól kellett játszani – a fáradtság semmire nem lehetett kifogás. Ezért a magyar vízilabda nemcsak a múltban, hanem a jelenben és a jövőben is a legjobbak között van, lesz, mert sok a tanult ember a játékosok között.

A Pécsi Sport Nonprofit Zrt. vezérigazgatója vagy. Milyen sikereket értetek el?

2010-ben kértek föl a vezetésére, és amire a legbüszkébb vagyok, hogy ez alatt a nyolc év alatt elértük, hogy az általunk irányított sportiskolának van nyári, téli és paralimpiai érmese is. Egyedülálló a magyar sporttörténetben, hogy ezen a három szintéren is rendelkezünk érmessel. Az egyik legnagyobb sportiskola a miénk az országban, ahová nagyon sok jó sportoló jár. Az életemben máig az egyik legfontosabb a sport, és örülök annak, hogy a munkám által a közelében tudtam maradni, az aktív pályafutásom után is.

Mikor voltál utoljára medencében?

2017-ben a vizes világbajnokság utáni masters vb-n. Tervbe van véve egy gála meccs is, arra is össze kéne szednünk magunkat, hiszen az megint egy nagy kihívás lesz, több mint tíz év kihagyás után. Természetesen sportolok most is, de azért ez már nem ugyanaz, mert az edzés nekem mást jelent.

Tartjátok a kapcsolatot a válogatott csapattársaiddal?

Természetesen. Rengeteg közös esemény és rendezvény van, illetve a szövetségen belül is sok a feladat, így mindig összetalálkozunk. Azok a rendezvények, melyek a gyerekekről szólnak, mindig prioritást élveznek, és igyekszünk elmenni rá, mert ezzel is próbáljuk népszerűsíteni a vízilabdát és a sportot. A legfontosabb számunkra, hogy minél több fiatalt letereljünk az uszodába. Szerencsére nincs gond az utánpótlással, és láthattuk a 2017-es budapesti vizes világbajnokságon is, hogy mennyire sokan látogattak el az eseményre. Nagyon szép ünnepe volt nemcsak a vízilabdának, hanem a vizes sportoknak is. E mellett van egy fix programunk, minden év december 23-án összejövünk egy közös vacsorára.

Milyen eredményt vársz Tokióban a vízilabda szakágtól?

Természetesen aranyérmet. A magyar vízilabda-válogatott mindig a győzelemért megy, és bármilyen világeseményen el tudja hódítani az aranyérmet, mind a női-, mind a férfiválogatott szakág.