„Pontosan azt ábrázolja”

2018. 08. 25.
Gönci András textilművésszel az Uránia Filmszínház kávézójában beszélgetek. Mint kiderül, az elegáns belső teret díszítő textilkép éppen az ő alkotása. A művész albumát nézegetve már nem gondolom, hogy a véletlen játszott kezemre: aki Budapest legszebb épületeiben jár, előbb-utóbb találkozik Gönci András munkáival.

Gönci AndrásBeszélgetőtársamról nehezen hihető, hogy idén 75 éves, az már könnyebben, hogy a művészet mellett a sport szerelmese. 30 éven át volt a magyar síválogatott önkéntes edzője; családjával ma is sokat síel, nyaranta szörfözik.

A textil iránti vonzalma honnan ered?

Apám a selyemipar főmérnöke volt, anyám is textilterületen dolgozott, én meg gyerekkoromtól szerettem az anyagokat. A kisképzőn érettségiztem, majd felvettek az Iparművészeti Főiskolára, ahonnan két év múlva kitették a szűröm. Rosszat akartak, de jót tettek. Akkor mentem át a Műszaki Egyetem gépészkarára, textilgép szakirányra. Egyetem mellett fotóztam, festettem, grafikával, dekorációval foglalkoztam. Jó pénzt lehetett keresni azzal, hogy a kiállítások, például a BNV-k helyszínén létrehoztuk a kiállítóteret. Egyébként a festés és a grafika is megmaradt az életemben, sok textilképemnél használtam vegyes technikát.

Textilművészként speciális anyaggal dolgozik: a neve arax. Mit lehet erről tudni?

Az arax nevet én találtam ki, ahogy a technológia is jelen formájában részben saját fejlesztésem. Egy Arakhné nevű, mitológiai pókra utaló, ún. varrvahurkoló gép készíti az alapkelméket. Bármit, ami a gépbe befér és áthatolnak rajta a tűk, össze lehet vele varrni, tehát sok réteget. Így a kész textilen nagyon finoman érezni a gyűrődéseket. A kelmékkel úgy lehet játszadozni, hogy az eredménynek legyen egy tényleges és egy szándékolt optikai térbelisége is. Anno egy hivatalos utazás során, Csehszlovákiában, Brnóban találkoztam a varrvahurkoló géppel és a ráépülő technológiával. A textilhulladék-feldolgozás területén működtem kutatóként, és megbíztak, hogy vegyek részt annak eldöntésében, milyen irányt vegyen itthon a fejlesztés. Kint láttam először géppel varrott textilképeket is. Nem tetszettek. Bár egy falméretű kép az intézet igazgatói szobájának falán megfogott.

Miért nem tetszettek?

A mívesebb technológiát tartottam rendes dolognak. Az addigi világomban a szövés-fonással művészi tárgyat csak úgy lehetett létrehozni, ha az ember elejétől végéig dolgozik a folyamaton. Az arax olyan volt, mint egy festményhez képest a montázs. Túl könnyűnek éreztem. Kiderült, hogy nem olyan könnyű, ezt is meg kell tanulni. Megragadott, milyen változatos lehetőségeket kínál, ha jól használom a technikát, úgyhogy átértékeltem a korábbi véleményem. De ehhez az kellett, hogy idekerüljenek a gépek, és muszáj volt kezdeni velük valamit. A cégünk különleges minőségű francia szőnyeggyapjú-hulladékot vásárolt fel színre válogatva. Nagy értéket képviselt, nem akarták felmosórongyba dolgozni, keresni kellett más hasznosítást. Semmi kedvem nem volt ezzel művészkedni, mégis arra jutottunk, hogy iparművészeti tárgyként értékesíthető sorozatdarabokat készítünk. Kísérletezgettünk, elég suta dolgok születtek, de annyi eredménnyel, hogy egy-két kiállítás után beindult az érdeklődés. Egyre inkább megjelent az igény egyedi alkotásokra. Jó kis kihívás volt. Ipar- és képzőművészeket is bevontunk, aztán kitaláltuk, hogy az akkor már szépen felszerelt budakalászi gyárunkban hogyan valósíthatók meg a terveik. Tovább kellett fejleszteni a technikát, új utakat találni, és ez már engem is inspirált.

Érdekes, hogy az állam támogatta az iparművészeti vonalat.

Ez nem hivatalos támogatás volt, szerencsére a cég akkori igazgatója, Lukács Béla tekintette szívügyének. Elkezdtünk azzal kísérletezni, hogyan lehet a szálakat egymásra dolgozni, színátmenetet képezni. Ez gyakran elég ahhoz, hogy nagyon szép anyag jöjjön létre. Eredetileg is textilművésznek készültem, a sors furcsa kanyarjával lettem az. A vállalatnál egyre inkább csúsztunk az egyedi dekoratív megbízások felé. Belsőépítészekkel, díszlettervezőkkel, iparművészekkel épültek ki kapcsolataink, és megérlelődött, hogy ez lesz a jó irány. Aztán a szőnyegszövőjéről ismert Békésszentandrásra tették át a gyárunkat velem együtt, úgyhogy Budapestről jártam ki naponta, nem túl lelkesen. A privatizációkor a szentandrási szőnyegszövőnek német társtulajdonosa lett, de ők a mi területünkkel nem akartak foglalkozni. Felajánlották, hogy vigyem az üzemünket szőröstül-bőröstül. Kifizettem egy összeget, és az anyagokkal, az amúgy is általam fejlesztett technológiával elköltöztem. Vállalkozásként folytattam a munkát. 1977-től a Művészeti Alap tagjaként már tudtam saját jogon művészeti munkát vállalni. Amúgy nem dolgozhatott művészként, aki akart, minden az Alapon keresztül történt, a fizetés is. Az elején kifejezetten akadályoztak, csak társművésszel dolgozhattam. Sógorság-komaság, kéz kezet mos alapján működött minden, és én nem voltam benne a pixisben.

Rengeteg a színes, vidám hangulatú képe. A sok szín a műfajból következik, vagy az alaptermészetéből fakad?

Ilyen a személyiségem. Az örömteli hangulatokat, a sok színt, a mozgásos játékot nagyon szeretem. Persze, ahol alkalmazott textilt készítek, ott a hely jellegét, a miliőt figyelembe véve komponálok. Például egy szecessziós épület vagy egy határozott enteriőr köt. Ha egy stílusban el kell merülnöm, érdekel, hogyan tudom mai eszközökkel visszaadni. Idősek otthonába is mást készítek, mint egy irodaházba. Ahol szabadon dolgozhatok, hagyom magam befolyásolni a külső hatásoktól. Amit az utazásiam közben átélek, beépülnek a képi világomba, így a perui élményeimet sok kép megidézi. Bizonyos tárgyak, műalkotások, alkotók kiváltotta érzések is megjelennek a képeimen: Cézanne, Gauguin, Van Gogh, Gyarmati Tihamér... Izgat az impresszionizmus, pointillizmus, a szecesszió... De a magyar népművészet iránti érdeklődésem is látszik.

„Szamárhátú ívek”: nagyon tetszik a cím! Különösen sok az impresszionista kép.

Gyakran tényleg hangulatokat jelenítek meg, egy-egy benyomást vagy gondolatot. De kalandozásaim is vannak. Például az üveggel vagy tükörrel való játékok. Két üveglap közt egy textil nagyon izgalmas különböző fényekben. Szeretem a határterületeket. A fémhatású szálak használata is sok játéklehetőséget rejt.

A vízmotívumok, a vitorlák is gyakran feltűnnek.

Gyerekkoromtól rendszeresen jártunk a Balatonra vagy a Dunára. Vízrajongó vagyok, mellékfoglalkozásban wind-szörfözök. Búvárkodom is, nem felszereléssel, csak pipával, a tenger alatti világ magával ragad. Jordániában több száz métert úsztam egy óriásteknőssel, utána tudtam meg, hogy a teknős harap. A kedvenc szörfös helyem Rodosz.

De ha jól tudom, az igazi sportja a sí.

Későn, érettségi előtt kezdtem csak versenyszerűen síelni, viszont közel harminc évig különböző szintű síválogatottakat edzettem önkéntes alapon. Annak idején a tisztességes foglalkozást űző emberek befejezték a síelést, amikor munkába álltak, esetleg a családjukkal síelgettek hétvégente. Régen még esett hó, ma már mesterséges körülmények közt zajlik a sí-sport is. Az én művész-foglalkozásom több szabadidőt engedett. Nagyon szerettem a sít, és akkor még nem létezett fizetett síedző, én meg belenőttem ebbe a feladatba. Két olimpián és öt világbajnokságon vehettem részt a magyar csapat edzőjeként, és számtalan egyéb versenyen szerepeltek a versenyzőim. Az épület, ahol a textilgépeim dolgoztak, télen nem volt fűthető, illetve csak óriási költséggel. A sors is úgy akarta, hogy télen a sí legyen a fő. Kineveltünk a klubban néhány bajnokot évente, és velük kijutottunk a világversenyekre. De sem a versenyzők nem voltak profik, sem én. Élveztük a készülést, a versenyzést. A feleségemet is a sínek köszönhetően ismertem meg: junior és ifjúsági síbajnok volt.

Akkor adták magukat a családi síelések...

Adták volna, de a feleségem orvos, és amíg kórházi belgyógyász volt, az ügyeletei miatt alig tudott elszökdösni. Akkor ment el családorvosnak, amikor a harmadik gyerekünk is megszületett. Tarthatatlanná vált, hogy éjszaka ügyeljen. Felneveltünk három síelő gyereket. Már a legkisebb is 31 éves. Ő nem csak síel: repül és mászik. Pedig ő volt, aki komoly szívrendellenességgel született, néhány éve szívműtéten is átesett.

Nem próbálták lebeszélni az intenzív sportról?

A túlzott féltés-óvás a másik oldalról teszi egészségtelenné az életet. Neki sokáig nem volt látható problémája. Kitűnően sportolt már gyerekként, de minden évben két kardiológiai kivizsgálás várt rá. Az egyik szívbillentyűje nem zárt, ami azt jelenti, hogy a szív véráramlásában visszaáramlás történt. Amikor kiderült, hogy romlott az állapota, billentyűcsere-műtétet javasoltak, de az interneten kutatva rátaláltam a billentyűplasztikai megoldásra, amely sokkal veszélytelenebb. A négyórás műtét során kikapcsolták a szívét, egy gép helyettesítette, és közben a mellkas felnyitása nélkül, katéteres módszerrel megstoppolták a szívbillentyűt. Ez az eljárás egy csoda! És a fiunk tökéletesen rendbe jött.

A művészi vonalat továbbviszi valamelyik gyerek a családban?

Nem. A nagylányom szeretett volna művészettörténettel foglalkozni, de az élet elsodorta. Ő három gyerekkel, a 17, a 15 és a 8 éves unokámmal Németországban él. A nyarak jelentős részét együtt töltjük, és a téli síeléseken is találkozunk. A kisebbik fiam informatikus, félévente más országban dolgozik a cégnél. A középső világcsavargó újságíró.

A legutóbbi kiállítása nemrég zárt Ábrahámhegyen.

Igen. Ott töltjük a nyarakat, nagyon szeretjük, ezért is állítok ki szívesen. Sok helyen bemutattam a képeimet az évek során, de ennek a műfajnak nem a kiállítás a fő profilja, hanem a nagy megbízások teljesítése. A textilképek mellett ez akusztikai textilburkolatokat is jelent, komplett szakmai háttérmunkával. A fő megrendelők a középületek, irodaházak, színházak, mozik és olyan szállodák, mint az Atrium Hyatt, Béke Szálló, Penta, Hilton, sorolhatnám...

Egy kiállításon a közönség arca sokat elárul, de vannak visszajelzések a funkciót kapott képekről?

A legnagyobb sikeremet az értelmi fogyatékosok tordasi intézetébe készült textilképemmel arattam. Az eredeti zöld falak nagyon lehangolóak voltak. El nem tudom mondani az ott lakók reakcióját, egészen meghatódtam. Euforikus állapotban veregették a vállam. Ők azonnal kimutatják az érzéseiket. Az mindig nagyon jópofa, amikor egy intézménybe kiteszem egy nonfiguratív textilem, és az első, aki arra jár, a takarítónő vagy más alkalmazott a házból, megkérdezi: „És mit akar ez ábrázolni?” Mintha a zenésztől megkérdeznék, mit mond az a zene. Rutinosan azt szoktam felelni: „Mit tetszik gondolni?” És bármit mond, azt felelem: „Pontosan azt ábrázolja.”