100 év élet

2018. 09. 20.
▾ hirdetés
Üdvhadsereg 1% hirdetés

Neumann László mérnök a Szimpatika Magazin indulásakor, azaz tíz éve, még csak 90 éves múlt. Internetezni már azóta kezdett, könnyebben olvas a neten, mert kinagyíthatja a betűket. Nem, nem kérdezem meg tőle, mi a hosszú élet titka. Elég bölcs ahhoz, hogy tudja: nincs valódi válasz. Minden értelemben mértékletes, káros szenvedélytől mentes, szellemileg nyitott életet élt – ahogy még jó néhányan –, és él 100 évesen is, ahogy igen-igen kevesen. Nagy adag szerencsével vészelt át világháborút, hadifogságot, 56-os orosz lövöldözést, s vallja: véletleneken múlik az élet. Az ő esetében hosszú, teljes, kitartó élet. Háromjegyű születésnappal, aranydiplomával, 11 unokával, 3 dédunokával.

A Monarchiában született. Hol?

Kassán. Anyám Ótátrafüreden dolgozott, az ottani egyetlen szállodában. Apám a frontról szabadságra jött haza 1917-ben, így születtem én ’18-ban. Mikor összeomlott a Monarchia, anyámat marasztalták, de ő nem akart Csehszlovákiában élni. Újpestre költöztünk a nagyszüleimhez. Szerencsére apám túlélte a háborút: megsebesült, és a hadikórházból hazaengedték. Csodával határos módon sikerült egy fél lakást szereznünk a belvárosi Vadász utcában. Lakáshiány volt a rengeteg hazatérő és rokon miatt, sokan a rákosrendezői pályaudvar vagonjaiban húzták meg magukat.

Milyen emlékei maradtak kisgyerekkorából?

A szüleim jól megvoltak, született egy négy évvel fiatalabb húgom, kettőnk között pedig egy öcsém, aki kiskorában beteg lett és meghalt. Anyám dolgozott, és aki vigyázott ránk, kint hagyta az esőben, talán engem is – míg ő megivott egy fröccsöt. Az öcsém erősebb volt nálam, 5,5 kilóval született, míg én 1 kiló 60 dekával. Mégis én maradtam meg. Véletleneken múlik az élet. A régi házunkban, az 5. kerületben, egy öreg csigalépcső korlátján csúszkáltunk gyerekként, és az utcán játszottunk, karikáztunk, golyóztunk. A Hold utcai csarnokba jártunk vásárolni anyámmal, egyszer lerajzoltam egy piaci halat. Meglátta a tanárom, és kiállította. Apponyi Albertet is lerajzoltam, mert olyan furcsa feje volt, azt is elkérték. Harmadikra már egész csomó rajzomat állították ki. Szerettem az iskolát. Hogy megéljünk, anyám kifőzdét nyitott otthon, bár a társbérletben csak fél konyha volt a miénk és egy szoba. Telecéduláztuk a környéket, lisztből készített ragasztóval. Akkor még működött a tőzsde a tévészékház helyén, betévedt hozzánk onnan valaki. Ízlett neki az étel, hírét vitte. Eztán alig fértek be a vendégek – nagy nehezen 6-8 főnek tudtunk teríteni. Ebédidőben a húgom aludt, én meg egy fatuskón ültem, csöndben kellett lennem. Anyámék később pályáztak és elnyerték az Operával szemben álló Drechsler-Palota – a későbbi Balettintézet – német klubjának gazdasági vezetését. Ott kaptunk szolgálati lakást. Mi, gyerekek óriási termekben szaladgáltunk, ha nem volt esemény.

Az édesanyja nagyon talpraesett asszony lehetett.

Az. Eredetileg szakácsnő volt, apám pincér, így is ismerkedtek meg, majd fogtak közös vállalkozásokba. Sajnos ’28-ban, amikor a német üzletemberek megérezték a gazdasági válság előszelét, elhagyták az országot. A szüleim munka és lakás nélkül maradtak. A húgom egy nagybácsinkhoz került. Apám albérletbe. Anyám az Oktogonnál a Kovács kávéházban kapott munkát és szolgálati szobát, én meg a nagyszüleimnél laktam. Úgy egy év múlva egyesült a család. Már 13 éves lehettem, amikor az Andrássy úton sétáltunk, és két motorkerékpár összeütközött: az egyik felperdült a járdára, elsodort. Csúnya, nyílt bokatöréssel többször műtöttek. A tanulásban is visszaestem, mert fél évig nem tudtam bejárni az órákra. Az Eötvös pedig már akkor is erős középiskola volt.

Maradt nyoma a balesetnek?

A bokám sosem jött teljesen rendbe, de a sorozásnál alkalmasnak minősítettek. Szégyelltem is volna, ha nem; csak anyám sírt. 22 évesen kellett bevonulnom, először Miskolcra. Nem volt katonaellenes hangulat, ezt ma nehéz megérteni. Menni kellett, és kész. Hogy a németek készülnek valamire, korábban is lehetett érzékelni. Az első háborút lezáró jogtiprás ellen voltak, ezért ilyen szempontból egy cipőben jártunk, máskülönben nem. Amikor visszakaptuk a Felvidék, majd Erdély egy részét, úgy éreztük, az igazság győzött. Gondoltam, egy évet leszolgálok, és talán hazajövök. De a csapatlégvédelemhez kerültem, ami kapásból két év. Az első rohamnál itthon maradtunk, mert a németek egy nyár alatt eljutottak Oroszország belsejéig. Villámháborút terveztek, de az orosz tél kifogott rajtuk. Tőlünk is kértek utánpótlást, rengeteg magyar ott maradt a Donnál. Engem szerencsére a nyári csapattal küldtek ki, még Kijevig sem jutottunk. A front beért minket, de légitevékenység nem nagyon volt. Viszont át kellett kelnünk a Pinszki-mocsarakon.

Hogy bírták a frontot fizikailag-lelkileg?

Fiatalok voltunk, bírtuk. Pedig volt, hogy a bajtársam a karomban halt meg. Érettségizettként hamar tartalékos tisztként, majd zászlósként szolgáltam, ami sok előnnyel járt, viszont jóval nagyobb felelősséggel. A golyó meg nem nézi, tisztet ér-e. Emlékszem, április volt, térdig érő hó esett. A hátam mögötti faházba hallottam becsapódni a puskagolyókat. Nem hittem, hogy túlélem. De oroszellenes ukrán partizánok fogságába estünk. Ha rossz kedve van a partizánparancsnoknak, persze, agyonlőnek. Lefegyvereztek minket. Mondom, a derékszíjat adják vissza, mert hideg van, leesik a nadrágunk. A végén főztek nekünk egy levest, és útba igazítottak. Akkor már egy hete nem ettünk. Többször volt valószínűtlen szerencsénk. A Dnyeszter partján küldözgettek minket, mindig oda, ahol a támadást várták, de az oroszok sose ott támadtak. A mi fegyvereinkkel esélyünk sem lett volna. Én egy kisebb repesztalálattal megúsztam mindent.

Mikor sikerült leszerelni?

’45 elején már jöttek a hírek, sokan szöktek. Én úgy voltam vele, hogy: felesküdtem. És azt gondoltam, úgyis vége. Májusban, a háború lezárása utáni nap estem hadifogságba. A morvaországi gyűjtőtábor után Brünnben bevagoníroztak, majd Konstanzában egy zsákmányolt hajón 3000 emberrel együtt vittek a Kaukázusba: vízerőművet építeni. A legrosszabb az volt, hogy nem lehetett tudni, meddig tart. Volt, aki 20 év után jött haza, már alig beszélt magyarul. Rossz körülmények közt dolgoztunk, de hallottam sokkal rosszabbakról. Utat építettünk, lapátoltunk... nagyon szegény koszton. Most, 100 évesen 82 kiló vagyok, ez a normál súlyom. 63 kilósan estem fogságba a háború végén, és 3 év, 2 hónap után 49 kilósan értem Pestre. Én sosem dohányoztam, ami nagy túlélő erő volt, mert a dohány-fejadagomat mindig kenyérre cseréltem. Nyomorúságos időszak volt, de szerencsénkre kaptunk egy orosz tábornoki szemlét. Az egyik kárpátaljai társunk, aki értette az oroszt, odaállt a tábornok elé, hogy a genfi egyezmény szerint a tiszteknek nem kell dolgozni – csak ha akarnak. Más tábornok agyonlövi, de ez azt mondta: így van. Erre mi másnaptól nem akartunk, és egész télen nem is dolgoztunk. Tiszti tábor voltunk. Aztán mégiscsak beszerveztek, mert a táborvezetőség a dolgozók után kapott fejpénzt. Beadtuk a derekunkat, hogy segítünk az orosz őröknek őrizni a németeket.

Ez egészen svejkes megoldás.

Amikor 3 év után elengedni készültek, még jött egy nem várt csavar. Diktálom a nevem, Neumann, erre nekem szegezik, hogy német vagyok! Hiába mondtam, hogy csak a nevem német. Korábban már a zsidótörvények miatt be kellett mutatnom a pedigrémet, több mint 75%-ban magyarok voltunk. Szorongattak. Akkor is a kárpátaljai „tolmács” társunk segített. Kérdezi az oroszt, ismeri-e Ilja Ehrenburgot, az orosz írót. Mondja, ismeri. Na, hát, neki is német neve van. Így menekültem meg.

Ez a kárpátaljai srác zseni volt!

30 évesen jutottam haza, 8 évem esett ki. A fogságból másfél év után lehetett írnunk, addig a családom semmit nem tudott rólam. Mint kiderült, anyám is kínlódott itthon, mert apámat a kommunisták Kistarcsára internálták. Lesoványodva jött haza ő is. A húgomat meg bevitte az ávó egy hónapra az Andrássy 60-ba. Siralmas hely volt, ágy helyett deszkával, mint az oroszoknál: én 3 évig feküdtem olyanon. A combforgóm évekkel később is barna volt. De mind éltünk.

Mielőtt bevonult, hagyott itt menyasszonyt?

Nem udvaroltam, mert úgy gondoltam, jó eséllyel nem jövök haza. Másképp történt. Itthon egy hétig szoktam a várost. 80 forintot kaptam mint hazatérő, úgymond, az újrakezdéshez: egy cipő árát. Úgyhogy bementem a Ganz gyárba, ahol 1 év géplakatos-műhelyi munka, majd az ipariskola után, 19 évesen a műszaki pályámat kezdtem. Visszavettek – a gyártási eszközök tervezéséhez, de csak 700 Ft-ot kerestem, amiből tervkölcsönt is illett volna jegyezni a kommunisták örömére, amit nem akartam. Rossz fiú lettem. A pártba se léptem be, tudtam, hogy a kommunistákat az oroszok tették ide. Őket próbáltam túlélni 3 évig! Felmondtam. Sok helyen kerestek képzett munkaerőt, csak ez a pártvonal nehezítette a dolgom. Végül átnyergeltem az építőiparba: toronydarukat terveztünk. 1200 forintot kerestem, egy év múlva már 2000-et. De megint nem jártam Szabad Nép-félórákra. Egy új rajzoló-lány sem. Ő lett a feleségem.

Hány évesen alapított családot?

Későn: már 36 voltam. Lakás híján a Pipa utcában húztuk meg magunkat, ahol anyámék a csarnokra alapozott kifőzdét vezettek. Már 60 fölött jártak, mikor mint „burzsuj elemektől” elvették az üzletet. Nekik munkájuk, nyugdíjuk nem volt, a csarnoknak meg kifőzdéje – „győzött a munkáshatalom”! A húgomat kirúgták a munkahelyéről, mert nem lépett be a pártba. Ő aztán férjhez ment, a szüleimet viszont én tartottam el, a feleségemet és a gyerekeimet szintén. Három fiunk született. Jött Nagy Imre első kormánya, „Arccal a mezőgazdaság felé!” jelszóval, az iparban leépítettek, én persze, beleestem: egyetlen keresőként. Szaladgáltam, mint a bolond. Végül szakmai felvételi után az UVATERV-nél (Út- és Vasúttervező) kaptam állást. Többé nem mertem megcsinálni, hogy pl. a „Szabadság, Neumann elvtárs!”-ra azt feleljem: „Jó napot!”. ’56-ban bejöttek az oroszok. A házunk tetejét is találat érte: túléltük ezt is. Mindig váltogattam az állásaimat, aszerint, hol fizettek jobban. És rengeteg pluszt vállaltam. Otthon enyém volt az asztal negyede. 60 évesen mentem nyugdíjba, de dolgoztam 85 éves koromig. Az utolsó 20 évben új területen, a vízügyben. Még az UVATERV-nél rábeszéltek, hogy végezzem el a műszaki egyetemet. A gyerekek és a sok munka mellett nem volt egyszerű, de megérte. Most kaptam meg a 100. születésnapomra a mérnöki aranydiplomámat.

Kik köszöntötték fel a 100. születésnapján?

Összegyűlt a teljes rokonságom négy generációja, és aki a régi ismerősökből maradt. Mostanra egyedül vagyok osztály- és katonatalálkozó, senki más nem él már az öregek közül. A húgom is sok éve halott, szegény feleségem pedig hosszú betegség után 57 évesen hagyott itt, nagyon régen. A család mellett köszöntöttek a Honvédelmi Minisztérium nevében és a 12. kerülettől is, ugyanis itt lakom jó 50 éve. Az MTK-tól relikviákat és oklevelet kaptam, mert 1924 óta vagyok a fociklub szurkolója. Mint mindenben, ebben is kitartó voltam.

Hogyan telik mostanában egy napja?

Lassan. Fél 8-kor kelek. Rettentő sokáig tart a reggelikészítés, az öltözés, az ágyazás..., mire megvagyok, fél 12. A hasznos idő nagyon rövid. Keveset eszem, teázom. Alapvetően ellátom magam, de a fiaim 6 éve rábeszéltek, hogy fogadjak segítséget napi 3-4 órára. Ica már családtag, jön, beszélgetünk, főz, mos, takarít. Olvasni sajnos keveset tudok. Rosszul is hallok, de a legkellemetlenebb a prosztata-megnagyobbodás. Nehezen, bottal járok, vas van a térdemben. Többször elestem a lakásban, ezért a csipogó a karomon: ha megnyomom, kijönnek egy szolgálattól és felemelnek. A fiaimra is számíthatok, csak a legidősebb él külföldön. Pár éve vettem magamnak egy tabletet, internetezem és skype-olok. Mindig megvolt bennem a nyitottság és szellemi érdeklődés, megvan ma is. A családomban senki nem élt még ilyen soká. Ha erről kérdeznek, csak azt mondhatom, hogy világéletemben mértékletes voltam. Sosem dohányoztam; vasárnaponta iszom egy deci bort. Kívánom, hogy mások is érjék meg a 100 évet. És legyen a rekord az övék. Ne az enyém legyen.