„Elfelejtünk gondolkodni”

2018. 10. 31.
„Eltennéd végre azt a telefont, és rám figyelnél?”, „Mindjárt megyek, csak még válaszolok egy kommentre!”, „Pillanat, még ezt a pályát végigcsinálom!” – mindenki számára ismerős mondatok. Hétköznapiak, pedig könnyen lehet, hogy nem kellene azoknak lenniük. Ma már persze nehéz boldogulni az internet nélkül, és nem is kell – ha viszont nem tudunk meglenni nélküle, az baj. Csernák Krisztina függőségekkel, életmódváltással foglalkozó pszichológussal beszélgettünk.

Mi mentén lehet egymástól elhatárolni az internetfüggőséget a közösségimédia-függéstől, netán a telefon-, tablet-, számítógép-függőségtől? Egyáltalán el kell-e ezeket különíteni?

Én leginkább internetfüggésről beszélnék, ennek azonban különböző válfajai léteznek. Ezek közül az egyik valóban a közösségimédia-függés, a másik a játékoktól való függőség, még egy másik a szexuális oldalakra való rákattanás, de említhetném akár a vásárlásfüggőséget is, amely ezektől némileg külön kezelendő, önálló diagnosztikus kategória, de kiéléséhez „remek” hely az internet. A kényszeres szörfözés is ide sorolható, ahol maga a folyamatos kattintgatás válik függőséggé, és nem nagyon határolható el, milyen tartalmú oldalakat látogat az illető. Kétségtelen, hogy a közösségimédia-függőség más mechanizmusok alapján működik a többi említett példához képest, hiszen itt az önértékelés, az önbecsülés erősítése is nagy szerepet játszik a függőség kialakulásában. Ezek természetesen csak példák, és sokszor az a probléma, hogy szétcincáljuk őket, pedig az azonosságot kell megkeresni a függőségekben. Márpedig itt a közös elem mindegyik esetben a kontrollvesztés, amikor a függés már a normális hétköznapi tevékenységek rovására megy: amikor éjszakába nyúlóan játszunk, és nem fekszünk le aludni emiatt, amikor minden pénzünket elvásároljuk, vagy amikor elkésünk a munkából, mert ott ragadunk a Facebook előtt.

Valóban olyan függőségekről beszélünk ilyenkor, mint a szerencsejátékok esetében?

A netfüggő ugyanúgy „használja” a netet, mint ahogyan az alkoholista az italt, a munkafüggő a munkát vagy a drogfüggő a drogot: ennek segítségével menekül el a valóságból, ahol magányos, unatkozik, szorong. Az elhárító mechanizmusok is egészen hasonlóak: ha valaki szembesíti a függőségével, tagadja, netán elbagatellizálja, élét veszi, „játszom, de nem sokat”, „nem káros az életemre”, és így tovább. Ennek következtében nehéz segítséget nyújtani neki. Bekövetkezhet az abszolút mélypont: anyagi és lelki veszteségek, kudarcok a magánéletben, az iskolában, a munkahelyen. Mikor már vannak veszteségek, a függő személy hárítása is oldódhat, és nyitottá válhat a segítségre.

Klasszikus elvonási tünetek is léteznek?

Igen. Az internethasználat a viselkedési addikciók csoportjába tartozik. A „használóban” erős lelki függőség alakul ki: idegesség, nyugtalanság, ingerlékenység jelentkezik, ha az illető nem használhatja a netet, de akár fizikai tünetekről is beszélhetünk, például alvászavarok formájában. És természetesen a visszaesés is ugyanúgy működik, mint a visszaeső alkoholistánál, aki egy pohár után ott folytatja, mintha soha nem is hagyta volna abba az ivást. Progresszív, azaz súlyosbodó betegségről beszélünk ebben az esetben is.

Függ-e életkortól, hogy ki van kitéve leginkább e függőségek veszélyeinek?

A függőségek életkortól és nemtől függetlenek. Bármely életkorban, bármelyik nem képviselőinél jelentkezhet a probléma, ezeknek a tényezőknek inkább a konkrét szenvedély tárgyában van jelentősége: a netfüggők esetében elsősorban életkor-függő a „szerválasztás”. A nagyon fiatalok körében például lényegesen több az Instagram-függő, mint az 50-60 éves korosztályban, hogy csak egy példát említsek.

Bill Gates és Steve Jobs köztudottan nem engedték a saját gyermekeiknek, hogy az általuk fejlesztett eszközöket használják, ameddig nem értek el egy bizonyos életkort. Hol húzódik az arany középút?

Ma már teljesen általános, hogy a két-három éves gyerek kezébe is odaadjuk a telefont az orvosnál, az étteremben: így nem unatkozik, a szülő is tud beszélgetni, és így tovább. Ugyanakkor ezeket a szituációkat is megoldották valahogy az internet előtt beszélgetésekkel, a játszósarkok segítségével. Kétségtelenül könnyebb megoldás a telefon, de nem biztos, hogy ez a kívánatos. Vagyis szülői választásról, döntésről is beszélünk, bár az arányokon ugyanakkor természetesen sok múlik.

Milyen hatással vannak az agyra a folyamatos és gyors impulzusok, ingerek, hogyan változtatják meg a pszichénk működését?

Többféle módon is. Az említett két-három évesek kritikus életkorban vannak, hiszen ekkor alakulnak ki a személyiségük alapjai: még olvasni sem tudnak, úgy használják a telefont, a tabletet, ami a képekben való gondolkodásra erősít rá, ez kerül előtérbe. Ez azonban a szöveges gondolkodás, a szövegértelmezés rovására megy. Az Instán ott egy kép meg alatta egy mondat, és sokak számára ezek az egyre kisebb információegységek válnak befogadhatóvá, egy normális hosszúságú cikk végigolvasásához már nincs türelmük. Ennél még sokkal súlyosabb probléma, ha a még nem kész személyiségstruktúrára rájön egy függés. További változás, hogy az okostelefonok folyton kéznél vannak, és emiatt egyszerűen elfelejtünk gondolkodni. Semmit nem kell megjegyeznem, hiszen a telefon úgyis figyelmeztet, a térbeli tájékozódási készségeim romlanak, mert csak a navigáció segítségével közlekedem, de még a vásárlás is sokkal kevésbé tudatos tevékenység a neten, mint élőben. Vagyis az internet több tekintetben egyszerűen kiveszi az önállóságot az életünkből. Ilyenkor persze egy ilyen negatív példa mellé mindenki képes öt pozitívat sorolni, hogy de miért is jobb, hogy így alakult – ez pedig már az említett bagatellizáció klasszikus példája.

Húsz éve a számítógépes játékok, harminc évvel ezelőtt a tévé számított mumusnak, állandó érvnek az „ezek a mai fiatalok”-szónoklatokban. Hatásmechanizmusát tekintve mennyiben tér el a jelenleg felnövekvő generációk netfüggése a korábbi nemzedékek saját mániáitól?

Abban látom a fő különbséget, hogy miközben a Commodore 64, a videó, a tévé a lakásra koncentrálódott, és ebből fakadóan korlátozott tevékenységnek számított, ma, az okostelefonok korszakában efféle helyhezkötöttség nem érvényesül. Már egy általános iskolás gyerek is simán megkeresi az ingyen wifis zónákat.

Érintőlegesen kapcsolódó, de a közösségi oldalak esetében megkerülhetetlen téma a cyberbullying jelensége…

Magyarországon az utóbbi öt-tíz évben van jelen ilyesmi, a korábban is létező iskolai zaklatások táptalaján alakult ki nálunk is. Úgy is mondhatom: az a jelenség került át a virtuális térbe is, amikor a fejlődő fiatalok kiközösítik, zaklatják egymást. Mivel a gyerekek életében nagyon fontos szerepet játszik az internet, ezek a kiberzaklatások gyakran a személyes zaklatás erejével bírnak, arról nem is beszélve, hogy körforgásról van szó: a netről visszakerülnek a valós térbe is, majd fordítva. A kommentáradattól a letiltáson és a negligáláson át egészen a kellemetlen képek terjesztéséig nagyon sok formát ölthet a jelenség, amely teljesen kontrollálhatatlan, gyakran a szülők és a pedagógusok előtt is rejtve marad, és roppant durva pszichés tünetekkel járhat.

Mindezzel együtt, amit elmondott: milyen alapon várhatná el bárki is, hogy a gyerekeinktől hermetikusan zárjuk el ezeket az eszközöket, amikor a számítástechnikai berendezések és az internet használata nélkül ma már kvázi analfabétának számít az ember?

Nincs általános recept. Gates és Jobs említett döntése jelzésértékű, de a szülőnek természetesen azt is tekintetbe kell vennie, amit említett: hogy az sem jó, ha a gyerek túl későn ismerkedik meg ezekkel az eszközökkel, lemarad a többiektől, és így tovább. És persze a gyermekek eltanulják a szülőktől ezeket a tevékenységeket is. Ha az anyuka egész nap a Facebookon lóg, nagyon nehéz elvárni a gyermektől, hogy visszaszorítsa a saját internetes tevékenységét. Ha viszont a szülő hoz egy döntést, meg tudja tanítani a gyermekének, hogy az étteremben nem a telefont nyomkodjuk, mert most születésnapot ünneplünk, az orvosnál inkább arról beszélünk, hogy kik azok az orvosok, és így tovább. Szó se róla, ez sok munka, de megéri. Vagyis lehet és soha nem is késő változtatni, valós kapcsolatokat építeni a körülöttünk lévőkkel.