Vendégségben

2018. 11. 01.
Címkék: Az úgy volt...  Ősz 
Szerző: Kalmár András

Baktatunk a temetőn végigívelő hatalmas fasorban, lábunk alatt susog a még zöldessárga avar. Beszélgetünk a gyerekekkel, leginkább arról, hogy milyen kár, hogy a nagyszüleimmel nem ismerhették egymást, sőt még a nagyapjuk,apám sem láthatta őket. Előbb elment, mint ahogy a legidősebb megszületett volna. Elment? Bevittem egy kórházba, ahol meghalt. Majd ugyanebből a kórházból hoztam ki három évvel később az újszülött fiamat.

Annyit beszélünk az otthonszülésről, talán ideje lenne beszélni az otthon meghalásról is. Nincs az jól, hogy hideg fények közt, egy nejlonlepedőn kezdjük az életet, és ott is fejezzük be.

Persze az esetek túlnyomó részében a gondos kórházi ápolás meghosszabbítja az evilági létet, de hogy az a lét élhető-e, uram bocsá' akarja-e az ember – aki még mindig ember – megélni azt? Vagy inkább otthon, az övéi közt hunyná le a szemét végleg?

Mert ha rokonai nem is, „övéi” mindenkinek vannak. Szerettei. Még a magányosan élők is tartanak legalább egy cserép növényt, amiről gondoskodnak, és ami hálás a gondoskodásért. És persze ott vannak a háziállatok... Jobb lenne velük eltölteni az utolsó perceket.

Persze, az az igazán szép búcsú, amikor ott van a család, a gyerekek, a szülők – de ma már ilyenről alig hallani. Sőt sokszor attól félnek a legjobban, hogy valakit otthon ér a vég, ezért vitetik kórházba. Még csak az kéne, hogy itt a négy fal között... Mit szólnának a gyerekek?

Amikor a meghalás, az elengedés kultúráját elvesztettük, a legfontosabb hagyományunkat vesztettük el. Már vidéken is csak elvétve akad siratás, tor, virrasztás, pedig ezek nagyban segítették a halál feldolgozását a hátramaradottak számára. Ugyanakkor más kultúrák, pl. a dél-amerikaiak mind a mai napig teljesen másként kezelik a halált, gondoljunk csak a mexikóiak halott-kultuszára. (A Coco c. rajzfilmet minden gyereknek szívből ajánlom.)

Mert valahogy úgy hittük – amikor még hittünk –, hogy szüleink, nagyszüleink, dédszüleink, és a többi ősök figyelnek ránk utunk során, tanácsot adnak, példát mutatnak, amíg meg nem térünk hozzájuk. Ezt a gondoskodást már nemigen meri felvállalni senki sem.

Szikossy Ildikó barátnőm, a lenyűgöző A Világ Múmiái kiállítás kurátora mesélt a csacsapoja indiánokról, akik egy völgyben éltek, és halottaik múmiáit a völgyet körülölelő sziklaszirtekre ültették fel, hogy azok szemmel tarthassák őket. Vigyáztak rájuk, egyúttal figyelmeztették őket, ha letértek a helyes útról...

Erre nyilván nincs szükség, de talán vissza lehetne adni a meghalás méltóságát. És a halottainkkal való gondolkodásban sincs semmi szégyellnivaló. Mert valahogy úgy van ez, ahogy Kosztolányi is írta:

Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak

vendége voltam.

Baktatunk a temetőn végigívelő hatalmas fasorban, lábunk alatt susog a még zöldessárga avar. Hallgatunk. Mert ilyenkor mindenki egy kicsit magára gondol.