„A legcsodálatosabb dolog, ha szabadság van, erre törekszünk mindig...”

2018. 11. 29.

Amikor csak teheted, biciklivel jársz mindenhova, erre az interjúra is azzal érkeztél. Tudatosan figyelsz az egészségedre, vagy mindig is megvolt benned az igény a testmozgásra?

Már általános iskolás koromban is jártam biciklitúrákra a Bakonyba és Ajka környékére, persze akkor még egy camping biciklivel, de nagyon szerettem. Később, amikor Pesten éltem, már nem volt biciklim, viszont egy síelés alkalmával balesetet szenvedtem, és egy elég komoly térdműtétet követően a sérült lábam izmai annyira elgyengültek, hogy az orvos azt tanácsolta, biciklizzek minél többet, ami nem terheli a térdet, ugyanakkor megerősödnek az izmaim. Még sántítva jártam, de sikerült szereznem egy Favorit járgányt, ami akkoriban a legjobbnak számított. Annyira hozzám nőtt, hogy a mai napig megvan az a bicikli. A családban mindenkivel megszerettettem a bringázást, amikor tehetjük, túrákra járunk az unokatestvérekkel. A kezdetek óta biciklivel járok a színházba is, és imádom: nem vagyok a tömegközlekedéshez kötve, a kondíciót is szinten tartja, ráadásul így képtelenség elkésni.

Ezen kívül van még olyan sport, aminek szívesen hódolsz?

Édesanyám testnevelő tanár volt, szóval gyerekként mindenféle mozgásformát kipróbáltam és megszerettem – a focit kivéve, az ugyanis nem az én sportom. A Fédra Fitness című előadásunkat egy fitneszközpontban játszottuk, én pedig a szerep szerint kómában fekszem 50 percig. Egy idő után meguntam a semmittevést, ezért megbeszéltem a rendezővel, hogy én elmegyek squasholni ebben a holtidőben. Akkor döbbentem rá, hogy ez is egy zseniális játék, de rendszeresen futok, és ha tehetem, rollerezek is, ami az egyik leghasználhatóbb közlekedési eszköz. Emellett teniszezni és pingpongozni is szeretek, és bármit szívesen kipróbálok. Úgy jellemezném magam, hogy jó ritmusérzékű utcagyerek vagyok.

Építőmérnök diplomád van, ami meglehetősen más terület, mint amivel most foglalkozol. Hogyan kerültél a Budapesti Műszaki Egyetemre?

Mindig is vonzott a színészet, a magyartanárom pedig meglátott bennem valamit, mert ötödikes koromban rávett, hogy induljak el az iskolai Ki mit tud?-on egy Karinthy-szöveggel, amit meg is nyertem, sőt, még a városit is, és ez a széria éveken át folytatódott. A közönség imádta az előadásokat, nevettek, én pedig jutalomként elmehettem a szepezdi gyerektáborba. Az viszont tény, hogy jó voltam matekból és fizikából, édesapám mérnök volt, a bátyám is annak tanult, ráadásul akkoriban nem volt drámatagozatos gimnázium, szóval adta magát, hogy egy reálgimnáziumban tanuljak tovább Szombathelyen.

Érdekelt is a reálterület, vagy inkább a családi nyomás hatására választottad?

Akkor úgy tűnt, hogy ez jó lehet, de az egyik legnagyobb előnye az volt, hogy ezzel a költözéssel elkezdtem felnőtté és önállóvá válni, amire már nagyon vágytam. Elég jól ment a tanulás, az érettségim is jól sikerült, így beadtam a jelentkezést az egyetemre, de azért elmentem felvételizni a Színművészetire is, mert éreztem, hogy pályaválasztáskor ennek is kell adnom egy esélyt. De már az első rostán se jutottam tovább, apámék pedig azt mondták, valamilyen egyetemre muszáj mennem. A műszaki területek közül az építőmérnöki szak érdekelt leginkább, ráadásul a legjobb barátomat is felvették, és felköltözhettem Pestre, szóval minden mellette szólt. Egy évvel később újra megpróbáltam a Színművészetit, de mivel akkor sem vettek fel, maradtam a BME-n.

De azért a színészetet sem engedted el, hiszen még a szak elvégzése előtt az Avisura Társulat tagja lettél, ami a Szkéné Színházban működött. Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?

Már korábban is jártam színjátszó csoportba, mert imádtam mindent, aminek köze volt a kultúrához. Egyszer egy nyári egyetemi alkotótáborba keveredtünk, ahol Somogyi István, az Avisura alapítója is tartott egy mozgásszínházi fakultációt. A tábor végén felajánlotta, hogy ha van kedvünk, menjünk el a stúdiójába, mert szívesen dolgozna velünk. Így kezdődött a közös történetünk az Avisurával. A diplomázásom idején aztán olyan státuszba kerültem a társulatban, hogy nagyobb szerepeket is kaptam, sokat fejlődtem, ezért úgy döntöttem, hogy adok ennek néhány évet, hátha lesz belőle valami.

Végül aztán olyan jól alakult a szakmai életed, hogy a Bárka Színházba kerültél.

Azért ez nem ment gyorsan. Több mint tíz évig játszottam az Avisurában, a végén már gyakran hívtak vendégszerepelni máshova is. Somogyi szakrális színházat csinált, amit sem akkor, sem manapság nem igazán csinál senki, szóval egy speciális terület volt. Én viszont bekerültem különböző külsős produkciókba, ennek révén rengeteg színésszel és rendezővel ismerkedtem meg, akikkel nagyon jóban lettünk. A Bárka Színház alapító-előadása a Szentivánéji álom volt, amiből a bemutató előtt kiszállt két szereplő, a többiek – Szabó Győző, Tóth Jocó és Gazdag Tibi – pedig Mucsi Zolit és engem javasoltak alternatívaként. A párosunk gyakorlatilag akkor született meg. A darabbal számtalan díjat nyertünk el külföldön és itthon is, hatalmas siker volt mind szakmailag, mind a közönség szempontjából. Ez nagy áttörést hozott mindannyiunknak: Győzőt ekkor fedezte fel Herendi Gábor a Valami Amerikához, nekünk pedig ez volt az út a Jancsó-filmekhez. Miki bácsinak is ajánlották ezt a darabot, ő pedig úgy döntött, miután megnézte az előadást, hogy átírja a készülő forgatókönyvét, mert minket szeretne főszereplőnek – ebből született a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című film.

Milyen volt együtt dolgozni Jancsó Miklóssal?

Csodálatos, Miki bácsi egy fantasztikus ember volt. Egyrészt úgy járt az agya, ahogyan senki másnak – neki minden kristálytiszta logika volt, de teljesen máshogy gondolkozott, mint az átlagemberek, ezért sokszor nem értették meg. Másrészt mindenkire tudott figyelni, még a legkisebb beosztásban dolgozó embert is annyira megbecsülte a környezetében, amit azóta se láttam senkitől. Mellette nem lehetett kínosan érezni magad, mert mindenkihez volt egy jó szava, amivel feloldotta a feszültséget a forgatásokon az új emberekben is. Mindenkit azonnal üdvözölt, lányoknak kézcsók, fiúknak kézfogás járt. Az újoncokat bemutatta néhány embernek, akik máris megtalálták a helyüket, mert érezték, hogy meg vannak becsülve.

Baráti kapcsolat fűzött hozzá, vagy azért maradt köztetek némi távolság?

Barátként gondolok rá, de azért a korkülönbség, és a státuszbeli eltérések okán nem egy szinten voltunk, hiszen ő már teljesen máshol tartott a karrierjében és az életében, mint mi. Ennek ellenére nagyon megszeretett minket, Zolival gyakran jártunk fel hozzájuk beszélgetni a politikáról, a világról vagy a készülő új projektről. Az első közös filmünk után azt mondta, csináljunk még egyet, aztán jött a harmadik is. Amikor legközelebb felmentünk hozzá, elmesélte, mennyire bosszantja, hogy az újságok tele vannak azzal, hogy Jancsó egy trilógiával búcsúzik – szóval arra gondolt, fricskából csináljunk egy negyedik filmet is… Sok időt töltöttünk együtt, a feleségét, Csákány Zsuzsát is nagyon szerettük, ő volt a közös filmjeink vágója is volt. Miki bácsi élt Olaszországban, ezért imádott minden olasz ételt, vacsora után pedig pipázott a bőrkanapéján, és mesélt – csodás esték voltak.

Azon túl, hogy ezek a filmek hatalmas sikert hoztak, nem tartottál attól, hogy nem tudsz majd kitörni ebből a karakterből?

Szerintem az embernek szükséges némi önismeret ahhoz, hogy belássa, mi az, amit ő képvisel. Ha színészként is békében vagy magaddal, akkor ezt el tudod helyezni a megfelelő polcra. Sokszor hallom, hogy azt mondják: „Jó ez a színész, csak mindig ugyanazt játssza”. Én erre csak azt tudom mondani, hogy igen, vagyunk így ezzel néhányan. Persze vannak csodálatos átváltozásra képes kaméleonok, és én is úgy gondolom, hogy tudok mást is játszani, de általában az nehezebben jut el a közönséghez. Szerintem beleragadni egy nagyon sikeres karakterbe még mindig jobb, mint semmilyen nagyon sikeres dolgot nem csinálni. Én is megkaptam a Jancsó-filmek után, hogy a csetlő-botló karakterről fognak megjegyezni. És? Van, akit semmiről nem jegyeznek meg. Aki megnézi a Vizsga vagy a Hajnali láz című filmeket, ahol komoly, súlyos szövegeket mondok el, láthatja, hogy az mennyire más stílus. Persze vannak olyanok, mint Robert De Niro, aki mindegyik szerepében teljesen más, és mindegyikben zseniális, de hát őt ugye felvették a színiiskolába…

A drámai szerepek, vagy a humoros, könnyed karakterek állnak hozzád közelebb?

Mindenben lehet jól érezni magad, ha azt érzed, hogy ez működik, és életet tudsz lehelni abba a szerepbe – ez a lényeg. Ha van élet egy alakításban, akkor nagy baj nem lehet. A Klamm háborúja című monodrámára is rá lehet húzni, hogy ez egy újabb lúzer karakter, de azért van benne agresszivitás és erő. Szóval erre a szerepre például úgy gondolok, hogy valami más, mint amit korábban csináltam, nagyon szeretem, és sikeres is: háromszázszor játszottam, és több díjat nyertem vele külföldön is.

A sikerek ellenére nehéz volt otthon elfogadtatni, hogy végül színész lettél?

Nagy harcok nem voltak, mert azzal, hogy a diplomát megszereztem, apám megnyugodott, hiszen ha bármi történik, ahhoz lehet nyúlni. Nálunk ez alapkövetelmény volt, szerintem már hatévesen is tudtam, hogy nekem diplomásnak kell lennem, ez belénk volt verve a bátyámmal. De azt hiszem, az volt a fordulópont, amikor a Szentivánéji álom után Molnár Gál Péter írt egy cikket a Népszabadságba, amit apám mindennap megvett. Nem szóltam neki, hogy készül egy cikk rólunk. A háromhasábos cikk eleve ódákat zengett, de két hasáb tisztán rólam szólt, sőt, a fotón is én voltam. Apám felhívott, meg se tudott szólalni. Azt hiszem, akkor fogadta el igazán, hogy színész lettem, mert azt gondolta, ha a fiáról az általa nagyon nagyra tartott Molnár Gál Péter ír cikket, akkor abból a gyerekből talán tényleg lesz valami…

Te hogyan viszonyulsz a saját gyerekeid továbbtanulásához? Egyikőjük sem követ a pályán?

Jó, ha egy gyerek minél tovább tanul, de ha valamelyikük előhozakodna egy olyan erős szakmával, ami még kreatív is, és azt érezném, hogy kitart egy életen át, akkor elfogadnám. Például ha a fiam asztalos akarna lenni, és otthon zseniális dolgokat faragna, azt mondanám, csináld. Viszont ha nincs ilyen erős elképzelésük, akkor én is úgy gondolom, hogy nem lehet baj abból, ha elvégeznek valamilyen egyetemet, és közben elmennek külföldre is világot látni. A nagyobbik lányom például most jött haza Norvégiából, ahol egy évig tanult, ma már beszéli a nyelvet, ami ráadásul nálunk ritkaság – azért ezek csodás élmények. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem követnek a művészi vonalon, bár a fiam még csak tizenegy éves. Már most Tarantino filmeket néz, nyáron például végignéztük Hitchcock fél életművét, mert meséltem róla neki, és azt mondta, látni akarja minden filmjét. Élvezi az 1934-es, fekete-fehér filmeket, elképesztő. Szóval nála még valami beüthet.

Mucsi Zoltánnal összefonódott a nevetek. A magánéletben is ennyire szoros a viszony köztetek?

Nagyon jóban vagyunk, de ma már nem járunk össze. Annyi közös munka, közös ügy van, hogy ez így kielégítő számunkra. Mindenkinek jó, ha a munkán kívül mások társaságát keresi. Persze volt, amikor folyton együtt lógtunk, de most egy más időszakot élünk, ezt mindketten tudjuk, és nincs is ezzel semmi baj.

A Nézőművészeti Kft.-t közösen hoztátok létre. Hogyan születnek az előadásaitok, ki az ötletgazda?

Az egészben nagyon fontos szerepet játszik Gyulay Eszter, ő egyeztet mindenkivel, és dramaturgként is nagyon sok ötletet hoz. Az éves programtervet együtt beszéljük meg, hogy milyen darabjaink legyenek, és azokban kik játsszanak. Most már arra is figyelünk, hogy Zolival legyenek külön előadásaink is, így nem érhet az a kritika, hogy minket folyton csak együtt lehet látni.

Rendezőként is aktívan részt veszel a társulat életében. Erre neked volt igényed, vagy így hozta az élet?

Nem hajoltam el a lehetőség elől, de nem is küzdöttem érte nagyon. Ezzel is úgy vagyok –ahogy az élet más területein is –, hogy az a legjobb, ha az ember figyeli, merre akar
kanyarodni az élete, és néha hagyja, hogy az események a maguk medrében folyjanak. A rendezői pályafutásom az ifjúsági darabjainkkal kezdődött. Egymás után jöttek az ötletek, és úgy alakult, hogy Eszter dramaturgként, én pedig rendezőként és színészként kerültem be a projektekbe. Több sikeres előadásunk is született, aztán amikor meghalt a bátyám, felmerült bennem, hogy csinálhatnánk egy darabot a testvérviszonyokról is, ezt már inkább felnőtteknek. Ez lett a Testvérest, amit nagyon szeret a közönség, ezen pedig annyira fellelkesültem, hogy megosztottam a többiekkel azt az ötletemet is, hogy csináljunk egy esztrádműsort arról a rengeteg szemétről, ami mindennap árad felénk a médiából. A többiek rábólintottak, így megszületett az EztRád.

Ami most is fut a Szkéné Színházban, és nagyon népszerű. Sokat olvasol híreket, vagy abból inspirálódtál, amit a környezetedben tapasztalsz?

Amennyire lehet, kerülöm a híreket, de természetesen tisztában vagyok vele, mi zajlik a világban. Gyakran előfordul, hogy amikor hazaérek késő este, és már mindenki alszik, belenézek a különböző csatornák híradóiba, és azt tapasztalom, hogy homlokegyenest mást mondanak. Ezért ilyenkor – mielőtt még nagyon felidegesíteném magam – inkább elmegyek aludni. A politikával is csak minimálisan foglalkozom, de azért látom, hogy mi történik körülöttünk. Ez a darab egyébként egy hatfős csapattal és néhány író segítségével született. A tévéből lehet inspirálódni, de ahhoz, hogy lássuk, mi zajlik a világban, nem kell tévészenny-függőnek lenni.

Ma már rengeteg dolgot csinálsz, de a pályád elején nem származott semmilyen hátrányod abból, hogy nem végezted el a Színművészetit?

A Színművészeti nagy előnye az, hogy az ország elsőszámú és legnagyobb mestereitől, rendezőktől és színészektől tanulhatsz, és ha te ott sikeres vagy és tehetségesnek látnak, akkor az megnyit bizonyos csatornákat. Ez szinte pótolhatatlan, nekem is jóval hosszabb ideig tartott, hogy elérjem, hogy azt gondolják rólam, amit én gondolok magamról. A mai napig sem sikerült még együtt dolgoznom minden színművészetis mesterrel, bár az is tény, hogy ott van Schiling Árpád vagy Mundruczó Kornél is, akikkel dolgoztam együtt, és ugyan most épp nem oktatnak ott, de teljesítményük alapján megtehetnék.

De te is tanítottál…

Valóban, de én a Keleti István Művészeti Iskolában tanítottam, nem a Színművészetin – bár most a drámainstruktoroknak ott tartok kurzust. Szeretek tanítani, de olyan sűrű mostanában az életem, hogy nem igazán fér bele. A Színművészetire viszont nem tudtam nemet mondani, mert úgy voltam vele, hogy ha oda hívnak, ahova én sose jutottam be, akkor ezt most elvállalom.

A színházon túl mostanra már rengeteg filmből ismerhet a közönség, a Válótársak című sorozattal tényleg országos ismertségre tettél szert. Meg tudtál birkózni ezzel a másfajta népszerűséggel?

Ez új szintre emelte az ismertségem, hiszen itt szélesebb a merítés a közönséget illetően, az biztos. De ez egy élvezetes munka volt, nagyon jó partnerekkel. Az első pillanattól fogva nem volt kérdés, hogy mindenki a minőségre törekszik. Szakmailag is rendben volt, kiváló operatőrökkel, rendezőkkel. Az első évadot Kovács Dániel rendezte, aki kifejezetten jó ízléssel és instrukciókkal érezte ezt a „dramedy” műfajt. Stohl András, Lengyel Tamás, Gubás Gabi és Földes Eszter is csodálatosak voltak, ahogyan a fő partnerem, Balsai Móni is, akivel nagyon megszerettük egymást, és nagyon jól tudtunk együtt működni. Egyébként, ha minden jól megy, hamarosan egy újabb sorozatban fogok játszani…

Mi alapján dől el, hogy milyen felkérésekre mondasz igent?

Filmeket ritkán szoktam visszautasítani. Ha lenne hat forgatókönyv a fiókomban, ami arra vár, hogy válaszoljak, akkor valószínűleg szigorúbb lennék. Így viszont mindig azt mondom, hogy azt leszámítva, ha valamit nagyon nem érzek testhezállónak, minden másnak neki kell futni, amiben ott az esély, hogy jó legyen, mert nincs sok lehetőség. Persze a Nézőművészeti mindig előnyt élvez, a filmeket is úgy vállalom el, hogy folyamatosan egyeztetnek a színházi munkáimmal kapcsolatban, és ahhoz igazítják a forgatásokat.



Mire készültök a színházban a közeljövőben?

Épp most vagyunk túl a 7 nap című előadásunk premierjén, ami egy iskolán belüli bántalmazás története. December közepén pedig egy angol kortárs darabot mutatunk be Mészáros Sárival, Parti Nórával és Katona Lászlóval, Jó éjt, szomszéd! címmel, ami egy őrült történet lesz két házaspár főszereplésével. Januártól szokás szerint futnak az előadások, aztán pedig úgy tűnik, újra forgatok majd egy induló sorozatban.

Nem lehet könnyű összehangolni a rengeteg különböző munkát, bár a szabadúszás talán megkönnyíti a helyzetet. Néha van időd magadra is?

Gyakran összezsúfolódik a tanítás, a forgatásokkal és az előadásokkal, sőt, néha felkérnek egy-egy közhasznú munkára is, amire általában igent mondok, ha azt érzem, van mögötte valós tartalom, például beteg gyerekek megsegítése vagy egy fontos társadalmi ügy. Semmire nincs időm, de ezekre soha nem tudok nemet mondani. A szabadúszást és a Nézőművészeti Kft-s feladatokat valóban élvezem, és azt gondolom, hogy az a legcsodálatosabb dolog, ha szabadság van, erre törekszünk mindig, Miki bácsitól is ezt tanultuk. Talán soha nem mondta ki, de az egész személyisége azt sugározta, hogy szabadon gondolkodni és alkotni a legfontosabb dolog az életben.