A „kirakatnéző” betegség

2018. 12. 05.
▾ hirdetés
Üdvhadsereg 1% hirdetés
Magyarországon népbetegség az érszűkület, az ebből fakadó amputációk arányát tekintve pedig Európa éllovasai közé tartozunk. Pedig mint ahogy azt dr. Landi Anna angiológus szakorvostól, a Róbert Károly Magánkórház munkatársától megtudtuk, ennek bizonyosan nem kellene így lennie…

dr. Landi Anna angiológus Orvosi értelemben mit nevezünk érszűkületnek?

A végtagok artériáinak beszűkülését vagy elzáródását. Lényegében ugyanaz a kórfolyamat játszódik le a koszorúereken, illetve az agyi ereken is, csak az előbbi a kardiológia, utóbbi a neurológia szakterületére tartozik. Ami az érelmeszesedést illeti – amely minden érterület szűkületének vagy elzáródásának alapja –, a következmények mindig attól függnek, milyen szervet látnak el az adott artériák: sántítást éppúgy okozhat, mint szív- és agyi infarktust, de a hatásmechanizmus mindig ugyanaz.

A köztudatban szinte teljes egészében a dohányzáshoz kötik ezt a rendellenességet. Ennyire fekete-fehér a helyzet a valóságban is?

Kijelenthető: a perifériás érszűkület első számú rizikófaktora a dohányzás. A dohányosok között 2-6-szor nagyobb a betegek aránya a nem-dohányosokénál. Azonban a dohányosok egy részénél nem alakul ki érszűkület, mások pedig nem dohányoznak, mégis szenvednek a betegségtől. Ennek magyarázata, hogy számos tényező befolyásolja rossz irányba a kórképet, és ezek közül csak az egyik a dohányzás.

A kockázati tényezők közé tartozik a magas vérzsírszint, a magas vérnyomás, az ülő, mozgásszegény életmód vagy a cukorbetegség, amely az egyik legagresszívebb rizikófaktor a betegség keletkezésében, és a tünetek gyors előrehaladásában. Sőt, önmagában az életévek növekedése is hajlamosabbá teszi az embereket e megbetegedésre. Ugyanakkor tény, hogy a dohányzás nagyban ráerősít ezekre a folyamatokra, hiszen a cigaretta égésekor rengeteg különböző, az érfalat károsító faktor szabadul fel. Tulajdonképpen egy előremenő, csendes gyulladásos folyamatról beszélünk, amelyet a cigaretta számos anyaga csak még tovább ront.

Miként kell elképzelni magát a folyamatot?

Az alapfolyamat az érelmeszesedés, amelynek során – rendkívül bonyolult módon – károsodik az érfal. Az érfalat belülről úgynevezett endotél sejtek borítják: amennyiben ezek sérülnek, a vérlemezkék odatömörülnek, kitapadnak, és megkezdődik egy reparációs tevékenység, egy lassú gyulladásos folyamat. A kitapadt vérlemezkékhez különböző folyamatok révén odacsapódik, kitapad számos egyéb anyag, megkezdődik a plakk-képződés. Az érbelhártya egyre „púposabb” lesz, és mivel a folyamat több oldalról is indulhat, az eredetileg kerekded cső fala egyre vastagabbá, egyenetlenebbé válik. Magyarán szólva beszűkül az ér, és nem tud annyi oxigéndús vér áthaladni rajta, hogy megfelelően működjön az ellátandó szövet vagy szerv, például a lábszár izomzata. Néha heveny elzáródás jön létre, amikor még ahhoz sincs idő, hogy megkerülő érhálózat alakuljon ki: ilyenkor következhet be a szív- vagy agyi infarktus is. Ma már szerencsére elég sok hozzáférésünk van a folyamat dinamikájának megszakításához, a szervezet segítéséhez, ám ez elsősorban a kockázati tényezők kiiktatását jelenti.

Vagyis a betegek is elsősorban életmódváltással segíthetnek magukon?

Igen, de természetesen segítséggel. Az életmódváltoztatás egyik legfontosabb eleme a rendszeres fizikai tréning, amelynek jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ebben segítenek a gyógytornászok, a rehabilitációs programok. Az állati zsiradékokban szegény étrend alkalmazása, és a túlsúlyosok esetén a testsúlycsökkentés ugyancsak megkerülhetetlen feladat. A gondozó orvosok gyógyszeres kezeléssel tartják rendben a vérnyomást, célértékre állítják a vérzsírszinteket, kezelik a diabéteszt, vagy aszpirinnel elejét veszik annak, hogy a vérlemezkék egyből „odarohanjanak” a sérült területhez, és kitapadjanak.

Mik az érszűkület tünetei?

Eléggé ismert tünetekről van szó. Nem véletlenül nevezik az érszűkületet „kirakatnéző betegségnek”: járás közben az izomzat nem kap elegendő vért, és savanyú anyagcsere-termékek szabadulnak fel, aminek következtében izomláz-szerű, kellemetlen fájdalom keletkezik a vádliban, a combban. Ez aztán pár perc álldogálás, „kirakatnézegetés” után rendeződik, hogy aztán bizonyos távolság megtétele után ismét jelentkezzen. Ez a fázis ugyanakkor már a második stádium, az elsőben ugyanis nincs tünet, csak orvosi szűréssel ismerhető fel. A harmadik szakaszban pedig már nyugalmi állapotban sem elegendő a vérellátás a panaszmentességhez: ilyenkor a szívtől leginkább távol lévő területekben – a lábujjakban, a sarokban, a láb külső részén – lép fel zsibbadás vagy fájdalom. Ha a beteg felül és lelógatja a végtagot, megszűnnek a panaszok. A negyedik stádiumban pedig már a bőr vérellátása sem elég ahhoz, hogy ne legyen sebes az öregujj vagy a sarok: ez az úgynevezett gangréna stádiuma.

Feltételezem, már a második stádiumban muszáj lenne orvoshoz fordulni…

Természetesen! Elviekben végig orvosnak kellene kísérnie a betegeket. Akiket a szűréstől vagy a tünetek kezdetétől végigkísértem, és a tanácsaim szerint éltek, azok esetében egyetlen amputációt sem kellett végrehajtani, ugyanis megvannak az eszközök arra, hogy mikor mit kell tenni: ki kell iktatni a kockázati tényezőket, rendszeresen mozogni, szedni a gyógyszereket, tartózkodni a dohányzástól, és a nagyon zsíros ételektől. És persze rendszeresen vissza kell járni kontrollra. Ha valaki betartja ezeket az előírásokat, akár még visszafelé is haladhat a stádiumokban, de a betegek többségénél szinte garantálható, hogy az állapota nem romlik tovább. Ráadásul a probléma diagnosztizálása sem bonyolult, a kórkép felfedése a panaszokon, a fizikális vizsgálaton alapszik, és megerősítésül egyszerű kézi Doppler-vizsgálatot végzünk. Ha szükséges, egy vénába adott kontrasztanyag kirajzolja az ütőereket, azok szűkületét vagy elzáródását, mely eltérések CT-vel jól láthatóak. A CT-angiográfia elemzésekor az érsebész, a belgyógyász és a radiológus együtt dönt a beteg további kezeléséről. Úgy mondanám: 200 méter alatti járástávolságnál mindenképpen be kell avatkozni, a nyugalmi fájdalomnál pedig sürgős beavatkozásra van szükség.

Említette az amputációt. Ez mennyire gyakori ma Magyarországon?

Magyarországon nagyon nagy az amputációs ráta, a nyugati országokhoz képest két-háromszoros. Ennek több oka is van: nem történik meg az előbb említett kockázati tényezőkkel bírók szűrése, a már számbavett betegek nyomonkövetése, gondozása pedig nem kielégítő. Nem megfelelő a diabétesz rendbentartása, rengetegen dohányoznak, nem mennek el a vérzsír-kezelésekre, mert nem hiszik el a hatásosságát, és így tovább… Nem tudom eleget hangsúlyozni, mennyire fontos a beteg együttműködése, mi, orvosok ugyanis hiába erőlködünk, ha a beteg nem jön el, vagy nem törődik az állapotával, nem hagyja abba a dohányzást. De a probléma sajnos összetettebb ennél, mert országosan sem adott a megfelelő szervezeti keret a betegek utánkövetéséhez, kezeléséhez, sőt, még a szűréshez sem. Bizonyos intézkedések persze történtek, de ezek nem elegendők.

Minden kerületben, településen szükség lenne olyan szervezeti egységre, ahol el lehetne végezni a laborellenőrzést, a járástávolság vizsgálatát, és így tovább. De például nincs elegendő gyógytornász sem, akik a kórkép alapterápiáját képező járásgyakorlatokra megtanítanák a betegeket. Márpedig ezekben a kérdésekben lépni kell valamit, és a lelkesedés ehhez kevés: a szervezést a gyökereknél kell elkezdeni, méghozzá a betegek bevonásával. Ez pedig megfelelő szellemi és anyagi beruházás nélkül lehetetlen. Amíg ezen a téren nem történik változás, továbbra is Európa éllovasai közé tartozunk majd az amputációk arányát tekintve.