Olvasójegy

2019. 01. 03.
Szerző: Kalmár András
▾ hirdetés
Üdvhadsereg 1% hirdetés

Falaztál – magányosan rúgtad a focit a kőkerítésnél, vártad a Könyvtárbuszt. Hetente kétszer járt, a suli mellett hétfőn, ahol meg laktál, a Vihar úton, ott csütörtökön parkolt a kereszteződésben. A Sanyi sofőrtől rettegtél: atlétában volt télvíz idején is, aranyfogai közt Kálky-szipkát szorongtatott, és nagyokat szítt a kikandikáló fecskén. Tetoválása is volt, talán töltőtollal nyomkodták a kézfejére, hogy bűn az élet. Ha előre dőlt, izzadt háta recsegve vált le a barna műbőr üléstámláról, rögtön mögötte a D betűs polc, csupa Karamazov, meg Félkegyelmű, meg Bűn és bűnhődés, olyan volt, mint egy nagy gonosz csiga, aki letépi magát a házáról, ami csupa Dosztojevszkij.

Váltótársa, a Gabi sofőr bioszban utazott, nagyragadozók és pucér csajok volt a szakterülete. Amikor nem a Könyvtárbuszon, akkor kamionon ült, hozott Bravot, meg nudizós magazinokat az ülés alatt. Dobozos sört is nála láttál először. Azt mesélte, az apja tigrisidomár volt, cirkuszban nőtt fel, ott tanult meg bánni az állatokkal, és hét évesen már vezette a kamiont. De hogy került ide? Rejtély maradt.

A viaszkosvászon védőfóliák illata összekeveredett a régi papír enyhe doh- és múzeumszagával, amit a dízel füst ipari keretbe helyezett, és te ott zavarogtál a témák, tematikák és szerzők betűrendje, a fafiókos megérthetetlen katalógusrendszer traverzei, és a piros betűs karton olvasójegyek halmai közt.

- Ne zavarogj már! – mondta Szabóervin néni. Bárki is ült a pult mögött, a neve mindig Ervin néni volt.

Pedig a zavargás csak a könyveket a polcokon tartó vaskorlátok csattogtatása, vagy egy-egy vaskosabb kötet puffanása lehetett, sok rosszalkodnivalót nem adott a hosszú keskeny tér, melynek minden sarkába elértek Ervin néni domború tükrei, amelyekkel szemmel tartotta olvasóit.

Először „csak úgy” jártál oda, nézegetni, megfogdosni, összekeverni a dolgokat, aztán később haza-hazavittél néhány színes autóskönyvet, amit rendre elfelejtettél visszahozni. Aztán megfenyegettek, hogy beírnak az iskolának, úgyhogy egy téli délután visszavittél szépen mindent. Korán sötétedett, a busz plafonján égtek a tompa huszonötösök, felhevítve a műanyag búrákat, amitől még furcsábbá vált a könyvek illata. Előtted egy nagyobb fiú állt sorba, fekete tüsi hajú nyolcadikos, legalább hat könyvet hozott vissza. Ervin néni gépiesen pecsételt, és a könyvekbe ragasztott kis papírfülekbe rendre visszatűzte a zöldeskék kártyákat. Ám egyszerre csak megállt a mozdulat, majd a könyv fedele becsapódott, anélkül, hogy a randa karton visszakerült volna a háromszögletű zsebbe.

– Ez nem könyvtári – mondta megvetően. – Tessék.

– De ez nem az enyém! – szabadkozott a nyolcadikos, és mint aki valami bűnt követett el, leugrott a buszról és elszaladt. Ervin néni rád nézett, majd gyanakodva méregette a visszaszolgáltatott könyveidet, nem akad-e köztük is valami apokrif. A nyolcadikos könyve ott hevert az asztalon, mint valami senkiföldjén.

– No jó! – hozott ítéletet Ervin néni –, majd te szépen utána viszed!

Akkor nézted meg először jobban. Akkor olvastad el először a címét. Aztán hazavitted. Elalvás előtt elolvastad az első bekezdést. Aztán az első 10 oldalt. Aztán szóltak, hogy alvás, mert holnap iskola. De te csak még egy kicsit. Már pirkadt, mire elnyomott az álom.

Másnap magyarórán intőt kaptál, mert olvastál a pad alatt. De olvastál a szünetben is, és olvastál három napon át. Mert elragadott a feneketlen mélység. Megtanultál olvasni. Úgy olvasni, ahogy csak az tud, aki először olvas. Amikor vége lett, még sokáig álmodtál vele, és talán álmodsz a mai napig is. Azt a legelső könyvet, amit kivetett magából a Könyvtárbusz. Amivel még egyszer utol kéne érni a nyolcadikost. Vagy legalább egyetlen nyolcadikost.