Tiszta rögtönzés

2019. 01. 04.
Címkék: Címlapsztori 
Szerző: Tompa Diána
Ironikusan azt állítja magáról, hogy egész életében olyasmikkel foglalkozott, amihez nem ért, mégis bármibe fogott, az siker lett: zenélés, tv-műsorok, forgatókönyvek és számtalan regény fűződik a nevéhez. A sokoldalú Vámos Miklóssal beszélgettünk januárban.


„Író az, akinek gondot okoz az írás” – írta Esterházy Péter. Ön nagyon termékeny író, idén két könyve is megjelent. Kell önfegyelem az íráshoz?

Ahány író, annyi féle, de Esterházy Péter arra célzott, hogy könnyű annak írnia, aki nem akar vele semmit. Két ellenkező akarás lehetséges. Az egyik az, hogy úgynevezett szépírás legyen, a szónak annak az értelmében, hogy dallamosak legyenek a mondatok, kerüljenek bele meghökkentő képek, olyan jelzők, amiket más nem használ. Nem ez az én irányom, hanem az ellenkezője. Nekem és a hozzám hasonló szerzőknek valamiféle gondolat kifejtése a célja.

Korábban nagyjából 77 kollégával készítettem interjút, mindegyikük azt mondta, hogy az írás komoly fizikai erőlködéssel és bizonyos fájdalommal jár. Nekem nem. Számomra az a nehéz, hogy a napi munkaórák után ne „írjam túl” a szöveget, mert akkor másnap nagyon nehéz lesz folytatni. Ez az írás egy nagyon régi fortélya, melyet Ernest Hemingway mondott el egy régi interjúkötetben.

Én történetmesélő vagyok, aki történetekkel akarja kifejezni a világot. Az a célom, hogy a fejemben lévő gondolat testet öltsön a regényben vagy novellában, s aztán visszaalakuljon gondolattá az olvasó fejében. Én úgy születtem, hogy író voltam, nem pedig író akartam lenni. Már négy évesen kis történeteket eszeltem ki a fejemben, írni kézzel még nem tudtam, ezért szóban mondtam el a felnőtteknek, többször is, ez volt a korrektúra. Számomra az írás élvezet. Annál jobban csak olvasni szeretek.

Olvasóként a történet marad meg, vagy az érzés, amit kiváltott?

Jó esetben minden megmarad, de ahhoz rendkívüli könyv kell. Például az Anna Karenina szinte fejezetenként megvan a fejemben, bár tény, hogy hat-hétszer olvastam. Ha egy mű kicsit is jó, akkor főleg az alakok maradnak meg, mert szerintem azok hordozzák a prózát a hátukon. Ha csak a cselekményre emlékszik az ember, de arra nem, hogyan nézett ki a főszereplő, akkor az szerintem nem elég jó könyv. Arra törekszem, hogy az alakjaim maradandóak legyenek, bár nem nagyon írom le a külsejüket. Legegyszerűbb egy embert a gondolataival ábrázolni. A lelkek ábrázolója vagyok, vagy legalábbis szeretnék lenni.

„Ha választani kell, hogy az ember egy könyvet olvasson el százszor, vagy száz könyvet egyszer, jobban jár az előbbivel.” – írja az Apák könyvében. Én mindig azt érzem, ha újraolvasok egy könyvet, akkor lemaradok más könyvekről.

Igen, de ha nem olvas újra egy könyvet, akkor is lemarad más könyvekről, meg az életről. Nekem alapélményem, hogy lemaradok. Nagyon mohó vagyok, és ha pénzen időt lehetne venni, akkor minden vagyonomat odaadnám azért, hogy nekem 48 órából álljon egy nap. Számomra az idő a legbecsesebb. Klasszikusok újraolvasása óriási kéj, mert megtudunk olyat is, amit első olvasásra nem lehet észrevenni. A tökéletes könyvekből nehéz tanulni, hiába olvassa el bárki a Háború és békét vagy a Száz év magányt, azt nem lehet utánozni. Ellenben közepes könyvekből rengeteget lehet kihámozni a mesterségről, főleg ha az az ember érzése, hogy ezt jól elszúrta az író.

Ez önbizalmat is ad?

Azt semmi nem ad, arra születni kell. Annál nagyobb önbizalom nincs, mint amikor az ember félrevonul, összepiszkít 200 oldalt, abban a reményben, hogy ez majd másokat érdekelni fog. Egész életemben olyasmivel foglalkoztam, amihez nem értek, ez íróként is igaz rám. Ha megírtam egy olyan könyvet, amit korábban más még nem, utána soha többet nem írtam ugyanolyat, mert a következő könyvnél mindig új szabályok, új stílus, új forma, új játék kell nekem. Ennek az egésznek az a magyarázata, hogy én a régi játékot unom. Már óvodában is csak egy napig tudtam a százas kockákkal játszani. Az életemben is azt szeretem csinálni, amit korábban még nem, amit még nem tudok. Egyszer csak elkezdtem tévéműsort készíteni anélkül, hogy fogalmam lett volna arról, hogy azt hogyan kell. De felkértek, így megpróbáltam kitalálni, hogyan tudnék valami olyasmit csinálni, amit mások még nem. Ugyanilyen okból alapítottam könyvkiadót is, és ezért tanultam idős fejjel újra gitározni, majd olykor felléptem Bornai Tiborral és Karácsony Jánossal. De három év után ezt is abbahagytam. Van bennem valami gyerekes tanulási vágy, amit én röviden halálfélelemnek fordítanék: gyorsan még ezt is kipróbálni, amíg még élek. Azt hiszem, ez a személyiségem egyik legfontosabb része, ami sokszor irritál másokat.

Kijavítaná a fiatalkori műveit?

Nagyon szerencsés vagyok, mert újabb tíz éves szerződést kötött velem a könyvkiadóm, optimisták velem kapcsolatban… Új kiadás esetén mindent átfésülök, picit javítgatom a régi szövegeimet, például ami már nem kell a szövegbe, mert ma már nem kell elmagyarázni, hiszen mindenki tudja, azt kihúzom. Amikor az első regényemet írtam, kevesen jártak nyomdában. A Borgiszban részletesen leírtam, milyen egy akkori nyomda, amilyen ma már nincs. Amikor újra kiadták, sokat húztam belőle. Ha találok egy ügyetlen mondatot, azt is kijavítom, mert aki olvassa, olvassa azt a változatot, ami a legjobb. Ezt sokan ellenzik, de nem kell úgy élni, viselkedni, ahogy azt a többi ember elvárja. Nietzsche mondja: „Ha valaha észreveszed, hogy arra mész, amerre a többiek, azonnal fordulj vissza!” Ennek alapján élek.

A könyveiben is gyakran használ idézeteket. Hogyan gyűjti őket?

Sehogyan sem, ami megtetszik, az megmarad a fejemben. Nem hiszek abban, hogy mindent idézetekkel kell alátámasztani, erről a legutolsó regényemben viccelődtem is, hogy akinek csak idézetei vannak, annak nincsenek saját gondolatai. De ha valaki egyszer már valamit jól megfogalmazott, amit én nem tudnék pontosabban, akkor használom.

A Töredelmes vallomás című könyvében kendőzetlen őszinteséggel vall a magánéletéről, olyan, mint egyfajta leltár. Terhelt családban nőtt fel, édesanyja mániákus depressziós, édesapja holokauszt-túlélő, és már 15 éves kora óta családfenntartó volt. Mit gondol, a családunk által okozott sérelmeket örök stigmaként cipeljük?

Nekem az az elvem, hogy 35 felett mi vagyunk a felelősek a sorsunkért. Ami rossz van az életünkben, azt mi csináltuk. A Hellinger-féle családállítás által könnyen be lehet látni, hogy az ember szülője annyi szeretetet, gondoskodást adott, amennyit tudott. Ebből nem szabad azt a következtetést levonni – amit én sokáig gondoltam –, hogy apám például megtagadott valamit tőlem. Adhatott volna, de nem adott, segíthetett volna, de nem tette. Az Anya csak egy van regényem írása közben jöttem rá, hogy az anyám marha jó fej volt, csak én nem vettem észre. Gyerekként nem tudtam, hogy ez egy többszörösen terhelt család, csak amikor 30 felé hátranéztem, akkor vettem észre. Ezen a regényírással tudtam túltenni magam. Az írás a legolcsóbb pszichoanalízis, mindenkinek javaslom, nem okvetlenül regényt kell írni, lehet naplót is. Ez a meditációnak egy nagyon egyszerű, viszont hatásos formája. Reggel vagy este öt percet arra kell szánni, hogy leírja az ember, hogy mondjuk a tegnapi napjában mi sikerült, mi nem, és mik az aznapi tervei. Ez ad az életnek egy keretet, és főleg akkor hasznos, ha valakinek éppen egy nagy érzelmi drámája van. Ahelyett, hogy magára vagy másra zúdítaná, kiírja magából.

A könyvben mindegyik családtagjáról született egy vagy több novella, kivéve a nővéréről. Miért?

Bizonyos regényeimben a nővérem enyhén negatív szereplő, noha amikor írtam, erre nem is gondoltam, mert akkor kihúztam volna, hiszen nekem az élet fontosabb, mint az irodalom. Ezért egy idő után fogadalmat tettem, hogy róla nem írok többet. Vagy úgy is mondhatnám, hogy róla már mindent megírtam.

Nagyon zavarban voltam, amikor az interjú miatt először írtam Önnek, hogy milyen néven szólítsam meg. Tibor néven anyakönyvezték, de 18 éves kora óta Miklós néven él, publikál. Melyik megszólítást kedveli?

Hát még én milyen zavarban vagyok emiatt! Úgy nőttem fel, hogy a családomban vad tiltakozásom ellenére, Öcsinek hívtak. Eleinte azt hittem, ez a nevem, majd amikor az óvodában kiderült, hogy más is Öcsi, sőt bárki az, elkezdtem tiltakozni ellene. De hatástalan volt, mert amikor anyámnak mondtam, hogy „Ne mondd azt, hogy Öcsi!”, akkor ő mindig azt válaszolta, hogy „Jól van, Öcsikém”. Nem lehetett kitörni ebből.

Mikor végre ezen túlestünk, akkor sem lehettem Tibor, mert rögtön kezdődött a „Miklós korszak”. 18 évesen fogadta el az Új Írás az első novellaciklusomat, és oda egy Vámos Tibor nevű akadémikus rendszeresen írt, ezért a főszerkesztő azt javasolta, legyek Vámos X Tibor. Ezt nem szerettem volna, így felajánlotta, hogy válasszak másik keresztnevet. Mivel őt Miklósnak hívták, viccből azt mondtam, Miklós. Egyébként talán Péternek kellett volna lenni, mert később kiderült, hogy a magyar irodalomban azzal lehet karriert csinálni. De a főszerkesztő azonnal áthúzta a keresztnevemet, és odaírta: Miklós, én pedig nem mertem ellenkezni. Abban az időben 18 évesen adták a személyi igazolványokat; amikor megkaptam az osztályfőnökömtől, láttam, hogy Vámos Miklós Tibort írtak bele. Gondoltam, a főszerkesztő már el is intézte a névváltoztatást. De a valóság az, hogy az én apai nagyapám, aki auschwitzi áldozat, Vámos Miklós volt. Az édesanyám katolikus családból származott, így az apám keresztnevét akarta adni nekem, az apám meg a saját apjáét, emlékből. Mindig anyám győzött mindenben, így Tibor lettem, de nagy kegyesen megengedte, hogy a második nevem Miklós legyen. Viszont a rendőrség a személyi igazolványba ábécé sorrendbe írta a neveket, így „megmiklósodtam”. Ezután elkezdett mindenki Miklósnak hívni, amire még nem hallgattam, a Tiborra meg már nem, és ez azóta is így maradt. Vannak a családi beceneveim, viszont én úgy szeretem hívni magamat, hogy VM, így is írom alá a leveleket.

Még egy nevet nem szeretett, amit szintén nem választott, hanem kapott: a 60-as években alapított Gerilla együttese nevét.

Ez úgy kezdődött, hogy Berki Tamással összeálltunk két gitárral, és próbáltunk Beatles-szerű dalokat fabrikálni. Majd jött Haraszti Miklós, és azt javasolta, hogy protest songokat, azaz tiltakozó dalokat írjunk. Mi mondtuk, hogy rendben, de miért tiltakozunk? A vietnámi háború ellen – felelte. A leghíresebb ebben a műfajban Bob Dylan volt, és Pete Seeger, aki egy gitárral vagy bendzsóval lépett fel. Az ő szövegeiket Haraszti lefordította, mi meg előadtuk, emellett én is írtam gyorsan három dalt, sőt egy vietnámi népdalt is. Oszolytetőn szervezett a Közgáz és a bölcsészkar egy úgynevezett Vietnámi Vasárnapot, ahová meghívtak minket is. A Margit hídnál volt a gyülekező, ahová kiraktak egy plakátot: „Pol-beat a hegyen! Gerilla együttes!” Először azt hittük, mégse mi lépünk fel. A pol-beattel az a baj, hogy amit játszottunk, az se nem volt beat, mert ahhoz elektromos hangszerek kellenek, sem nem volt pol, inkább folk. Később írtunk dalokat a magyar társadalmi problémákról, például a cigányok nehéz sorsáról, de azokat betiltották. Így egyszerre voltunk tűrtek, tiltottak és támogatottak, ami nagyon szomorú élmény volt.

Koltai Robi csinált egy édes paródiát, amin halálra röhögtük magunkat, de attól kezdve mindenki Gorilláknak hívott minket. Szóval, nem mondanám, hogy a nevekkel túl nagy szerencsém van. Hogy tetézzem még, a Vámost sem szeretem. A vámos az az ember, aki elveszi a határon az iratokat, és mindig elsüti azt a viccet, hogy én is vámos vagyok, meg te is. Amikor ezt már századszorra hallja az ember, szívesen leütné, de ugye egyenruhást nem lehet. De szerintem az én nevem ma már nem az, hogy Vámos Miklós, hanem hogy Apák könyve, Anya csak egy van, Zenga zének stb. Így mára majdnem 40 nevem van.

A nyolcvanas években a Yale-en volt vendéghallgató, majd váratlanul vendégprofesszorrá vált. Miután hazatért, nem tervezte, hogy tovább folytatja a tanítást?

Nem, én Amerikába se tanárnak mentem. Bemutatták az egyik színdarabomat, és ezért kaptam egy lényegében illegális ösztöndíjat, ami csak öt hónapra szólt, de végül hosszú időre ott maradtam. Azért tanítottam, mert felkértek, de én nem tanítani, hanem tanulni szeretek. Ráadásul kezdetben még alig tudtam angolul, ennek ellenére a szemeszter végén nagyon jó minősítést kaptam, ezért felkértek a következő évre is. Itthon kétszer tanítottam. Először az ELTE bölcsészkarán amerikanisztika szakon, ami nem volt jó élmény. Másodszor az IBS-en angol nyelven, Hogyan legyünk interjúalanyok címmel, kiképeztem a diákokat az újságírók ellen. Az első órákon csak azt tanítottam: miért ne adj interjút. Ez eléggé szórakoztatott, de akkor tudtam meg, hogy hamarosan ismét apa leszek, így nem vállaltam több feladatot az IBS-en. Azóta visszautasítok minden ilyen megkeresést, mert sajnálom rá az időt.

Olyan kultuszfilmek írója volt, mint a Csók, Anyu!, Szamba, Ámbár tanár úr, és a legutolsó a 2016-ban bemutatott Gondolj rám. Volt olyan filmforgatókönyve, ami a fiókban maradt?

A filmgyári legenda szerint, ha az embernek tíz forgatókönyvéből három filmmé válik, az egy nagyszerű arány. Nekem szerencsém volt, mert filmes működésem alatt összesen egy volt, ami nem készült el, és az is csak azért, mert közben meghalt a rendező. A forgatókönyvírás mérték utáni szabászat, vagyis ahogy egy méretre varrt kosztüm se jó másnak, úgy egy forgatókönyv se. Így a forgatókönyv akkor nem is készült el, de írtam belőle egy novellát, ami megjelent a Bár című kötetemben, Halhatatlan címmel. Majd pár éve Kern András megkeresett azzal, hogy szeretne újra filmet rendezni, aminek a főszereplője is ő lenne, és írjak neki egy történetet. András háromféle figurát szeret játszani: zenészt – de az már volt a Sztracsatellában –, orvost és pilótát. Én az orvost javasoltam, és eszembe jutott ez a novella, amelyben egy orvosnak azt mondják, hogy halálos beteg, felkészül rá, hogy meghal, minden hozzátartozójával megrontja a kapcsolatot, de végül mégis életben marad. Így született meg a Gondolj rám című film.

A Lehetetlen című tévéműsorban mindig öt-hat saját történetet meséltek el a vendégek, Ön pedig később bevallotta, hogy ezeket előre megírta.

Nem, csak leírtam és megszerkesztettem az ő saját történeteiket. Ez úgy kezdődött, hogy a szóba jöhető meghívottak azt mondták, hogy nem jönnek a műsorba, mert már nem tudnak magukról semmit mesélni. Én viszont nem a szakmai életükről akartam hallani, ezért javasoltam nekik, hogy üljünk le beszélgetni, és ha utána sem akarnak jönni, akkor rendben. Elkezdtem őket kérdezgetni az életükről, egészen csecsemőkoruktól kezdve az akkori időkig terjedően. Jegyzeteltem, aztán írtam egy bő vázlatot, hogy szerintem melyik történeteiket kéne elmesélniük, bár ezekbe helyenként beleírtam olyat is, ami nem volt igaz, csak jól hangzott. A sorrend is fontos volt, meg az is, hogy legyen legalább egy szomorú történet, mert én nem szórakoztatni akartam, hanem portrét készíteni.

Volt olyan, aki nem tartotta magát a leírtakhoz?

Aki egyáltalán nem volt hajlandó felkészülni a vázlataimból, az Psota Irén volt, ő akkoriban már nehezen tanult szövegeket. Odajött, hogy majd lesz valahogy. Elkezdte össze-vissza mondani a történeteket, én egy ideig próbáltam segíteni neki, de láttam, hogy ez lehetetlen, kár kínlódnom. Látványosan hátradőltem. A közönség nagyon nevetett, Irén azt hitte, hogy azért, mert sikere van. Egyszer csak azt kezdte el mesélni, hogy gyerekkorában sokat hazudott, ezért a nevelőjének azt mondta egy elmeorvos, hogy ebből a kislányból vagy színésznő lesz, vagy utcalány. Ekkor bennem már elég nagy volt a feszültség, így kiszaladt a számon: És tessék mondani, melyik lett? Aztán nagyon bocsánatot kértem. Szerencsére nem sértődött meg, csak nevetett.

1999-ben és 2000-ben sugározta a tévé a Rögtön című műsorát, amely a tíz éve sikeres Beugró előfutárának tekinthető. Saját ötlet volt?

Az IBS-en színházigazgató voltam – bár ahhoz se értettem – és kitaláltam, hogy legyen egy improvizációra épülő színházi előadás. Nem volt sok pénz, gondoltam, meghívok két színészt, és a jegybevételből fizetem ki őket. Akkor már három éve abbahagytam a Lehetetlent, és eszem ágában se volt újra tévézni, viszont megkeresett a televízió akkori elnöke, hogy minden sztárjuk cserbenhagyta, legalább én csináljak valamit. Mondtam neki, fáradjon el az IBS-be, és nézzen meg egyet a sorozatból – ha kéri, ebből csinálok műsort. Nem jött el, rögtön szerződést adott. De szerintem ez nem lett elég jó tévéműsor, mert aki eljött a helyszínre, az látta, hogy ez „háló nélkül” megy, hiszen a közönség szavazta meg az általam rögtönzött jelenetek minden elemét, csak aztán láttak neki a színészek. Viszont utólag azért valamennyit kellett vágni, így aki otthon nézte, nem biztos, hogy elhitte, hogy ez teljesen improvizáció. A másik baj az volt, hogy színházat és jeleneteket nem lehet tévén jól közvetíteni. Ezért már az első év végén abba akartam hagyni, de kétéves volt a szerződés.

A legfrissebb regénye Legközelebb majd sikerül címmel jelent meg, amely egy Beethoven-idézet. A címet már a kész szöveghez választja?

Ez speciális eset volt. Én le se ülök írni anélkül, hogy ne lenne meg a cím, és akkor is ragaszkodom hozzá, ha közben rájövök, hogy nem biztos, hogy jó. Ennek a könyvnek az első címe az volt, hogy Válási tanácsadó, mert erről szól. A regény főhőse azonos a Borgisz című kisregényemével, akit 19 évesen otthagytam, és most próbáltam kitalálni, mi lehet vele azóta. (Persze minden hősöm én vagyok. Én nemcsak Bovaryné vagyok, hanem a férje és a szeretője is.) A főhőst sikertelen filmírónak ábrázoltam, akinek csak egy filmje valósul meg, az is hatalmas bukás. Viszont válási helyzetekben próbál tanácsot adni, mert én is mindig ilyen helyzetekbe keveredem, akaratom ellenére. Az emberek valamiért azt hiszik, hogy megbízható vagyok, ezért ismeretlenek is hozzám fordulnak tanácsért. De az első fejezet első oldalán a hősöm összeismerkedik egy másik Ivánnal, így onnantól kezdve két főszereplőm lett. Akkor Válási tanácsadók legyen a cím. Abból kiszerettem, mert észrevettem, hogy ilyen címmel egyre gyakrabban jelentek meg könyvek, amelyek tényleg erről szóltak. Akkor az jutott eszembe, hogy legyen Kilenc, mert a Borgisz kilenc hónap története, ez meg kilenc évé, és adta magát, hogy jó lenne, ha Beethoven kilenc szimfóniája adná a szerkezetet, a hangulatot, ezért a kilenc fejezet tételekből áll. Megírtam az első változatot, már a borító is elkészült, amikor olvastam, hogy megjelent egy montenegrói író Kilenc című műve magyarul…

A regényemnek az volt a mottója: „Legközelebb majd sikerül”, mert Beethoven mindig ezt mondta, ha hamisan játszott a zenekar – majdnem mindig hamisan játszottak, hiszen amatőr együttesek voltak. Gondoltam, akkor legyen ez a cím. Elküldtük a nyomdába, majd olvasom, hogy Remélem legközelebb sikerül meghalnod című új magyar filmet mutatnak be. Ez van…

A Legközelebb majd sikerül két férfi barátságának a története, ami tán fontosabb is, mint a szerelem. Önnek van ilyen?

Három ilyen barátom is van. Ezek a barátságok fontosabbak más emberi kapcsolatoknál. Például a már említett Berki Tamással, akivel immáron több mint negyven éve vagyunk jóban. Azt hiszem, ahogyan az ember idősödik, a barátságok szerepe egyre nő, mert fiatalon könnyebben elherdáljuk a barátainkat is. Az én esetemben bizonyos barátságok létre se jöttek, mert amikor 20 évesen Örkényhez, Déryhez, Weöres Sándorhoz járhattam, nem nagyon érdekeltek a kortársaim. Azt hittem, ez örökké így lesz, aztán kiderült, hogy ők se halhatatlanok, és a nyolcvanas évek végén magamra maradtam.

Minden emberi kapcsolatot ápolni kell, minimum öntözni. A szerelem is ilyen. Aki nem fektet munkát a szerelmébe, az egyszer csak azt fogja tapasztalni, hogy vagy benne, vagy a másik félben elmúlik az érzés.

Akkor, ha házassági tanácsot kérnek Öntől, ezt javasolja?

Tanácsot nem adok, inkább valamiféle irányokat mutatok. Kétszer váltam, és volt hosszú párkapcsolatom is, így rengeteg tapasztalatot szedtem össze. Az emberek többsége halálosan rémült, ha egy kapcsolatból ki kell lépniük, pedig majdnem mindig jobb jön utána. Fontos, hogy a felek egyezzenek meg, mielőtt ügyvédhez mennek. Ezért először egy mediátor kell, aki bárki lehet, csak az a fontos, hogy ő nem mondhat véleményt, nem szólhat közbe, arra kell ügyelnie, hogy a felek kommunikációja zökkenőmentes legyen. Amiben aztán megegyeznek, azt be kell tartaniuk önként. Az emberek erre képesek, ha tudnak kommunikálni egymással, de általában nem tudnak, és ez a baj. Olyasmiket mondhatok csak, amire mindenki maga is rájön, csak az utat tudom kissé lerövidíteni.

Három éve elkezdett tangózni. Hogyan jött az ötlet, hogy táncolni kezdjen?

Kamaszkoromban nagy táncos voltam, imádtam a rock and roll összes változatát, és egészen jól is ment, a lányok kedveltek velem táncolni, mert zenészként jó volt a ritmusérzékem. Legtöbbször a Boschba mentem, ahol az Illés zenekar játszott, még angol nyelvű számokat. Aztán sok év eltelt tánc nélkül, majd egy párkapcsolat végén magamra maradtam. Derűs alkatom nem bírja a szenvedést. Nem akartam otthon siránkozni, ezért a hét minden napjára terveztem valami programot. Hétfőn mozi, kedden barátok, csütörtökre vállaltam felkéréseket, stb. Szerdára még nem találtam ki semmit, amikor olvastam, hogy salsatanfolyam indul. Jártam egy ideig, de nagyon mechanikusnak éreztem. A tangó mindig is tetszett, hát elkezdtem azt. Már az első órán mondta a tanár, hogy ez tiszta rögtönzés – erre felélénkültem, az az én világom. Vannak bizonyos lépéskombinációk, de azok nem fontosak. A lényeg az, hogy a gondolatunkat átadjuk egy másik embernek. Én egész életemben ezt csináltam. A tangó az ölelés művészete, de nem erotikus, hanem emberi értelemben. A tangón szerintem nem illik se csajozni, se pasizni, mert akkor elveszik az a szabadság, hogy mindig mással lehet táncolni.

Minden napra megvolt a programja, és írja is, hogy a szokások tartják egyben. Nem iszik, nem dohányzik, viszont rendszeresen sportol. Van bármilyen káros szenvedélye?

A türelmetlenségem. Ez nagyon sok bajt okoz nekem. Szerintem ennek szintén a halálfélelem az oka, mivel a hátralévő életem már semmiképp sem lehet olyan hosszú, mint az eddigi, így egyre türelmetlenebb vagyok.

A 60. születésnapján megfogadta, hogy több „ÉNidőt” szakít magának. Miből áll Vámos Miklós „ÉNideje”? Az írás is abba tartozik?

Az határeset. Az „ÉNidő” az, amikor olyasmit csinálhatok, aminek nincs semmiféle munkajellege: olvasás, Dunán evezés, tenisz, tangó, gitározás stb. Szeretnék megtanulni zongorázni, az még egy hátralévő projekt. Évek óta halasztom.

A Töredelmes vallomásban azt kéri Istentől, hogy: „Add, hogy örömöm teljék az életemben, ameddig csak tart.”

Egyelőre nagyon sok örömöm van, de ez a mondat arra vonatkozott, hogy maradjon is így. A sikeres életnél csak a sikeres halál fontosabb: akkor meghalni, amikor az életben még több az öröm, mint az egyéb.