Hó volt, hó nem volt…

2019. 01. 23.
Címkék: Társaslány 
Szerző: Vág Bernadett
▾ hirdetés
Üdvhadsereg 1% hirdetés
Szaki és Pistike úgy döntött, hogy síelni megyünk, méghozzá mindahányan. Márti azonnal rávágta, hogy kivéve őt, mert a hótól szemfolyása van, a hidegtől meg fogvacogása, és hagyják őt békén.

Spirike is megpróbált lagymatag ellenállást mutatni, de Szaki csúnyán nézett rá, ezért inkább befogta. Pár perc múlva viszont mégiscsak kifejtette, hogy nem érti, miért kell ebből a síelésből ekkora ügyet csinálni, és hogy egy vicc, hogy másról se hallani, mint hogy hol mennyi a síbérlet és mekkora a hó, hány csillagos a szállás, és megáll-e a sílift a panzió kapujában.

Szaki szerint azért van ez így, mert aki nem síel, az nem normális. Pistike vadul bólogatott, és próbált az érzékeinkre hatni, miszerint mi lehet csodásabb, mint felkapaszkodni a csúcsra az azúrkék ég alatt, aztán leszáguldani szabadon a természet szikrázóan fehér, szűz ölébe, majd inni egy korsó sört?

Hát, nem is tudom. Én például pár éve a Semmeringen voltam, ahol a szikrázó természet lucskos volt és saras, tele hamburgerpapírral és csikkel, szűz ölét folyton telepotyogta valami vizes trutyi (valamint én), azúrkék pedig csak a sípcsontom lett, amit elcsapott egy hódeszkás. Sör tényleg volt, csak azt utálom. Pistike szerint, aki már foglalta is volna Szakival az egyik tuti paradicsom két darab kétágyas szobáját, Spirinek meg nekem az lehet a bajunk, hogy nem tudunk elég jól síelni, mert ha értenénk a csíziót, akkor élveznénk, és majd ők megtanítanak, és kezdhetjük is az edzést. 

És máris nekiláttak, hogy kifejlesszék a síeléshez szükséges izomzatunkat ott a nappaliban, hogy törzshajlítás, térdrogyasztás, testsúly ide, testsúly oda, kisterpesz meg ilyenek. Spirike, aki a sísapkában se éri el a negyven kilót, elég jól bírta, még élvezte is, mert eszébe juttatta aerobikos múltját, de én már a negyedik papucsban jobbra dőlésnél kivoltam.

És eszembe jutott, hogy tényleg de csudi jó volt úgy húsz éve Donovalyban, ahol égig értek a havas fenyők, meg én is, vagy hetven percen át, ugyanis elromlott alattam a hintás felvonó. (Mínusz húsz, szélvihar, vadul libegő libegő – hányós zacskó nem volt.) Spirike is előkapta az egyik szép síelős emlékét, miszerint egyszer Kreischbergben, ahol valóban csodás volt a táj, és a nap is végig sütött, és az a fiú (aki annyi könnyet okozott neki nem sokkal később) megtanította őt hóekézni, és csákányos felvonózni. Spirike lobogó pomponnal nyargalt a csákányba kapaszkodva, míg el nem jutott a tetőig, ahol inkább mégsem merte elengedni a csákányt, a rémülettől ugyanis beállt nála a fogóreflex. Spirikét a gép felrántotta a magasba, ahol mégis elengedte a csákányt (nem hiába gyakorolja évek óta az elengedés tudományát), és fejjel lefele egy hókupacba zuhant úgy, hogy csak a lábai kalimpáltak égbe meredve. A felvonókezelőhöz majdnem mentőt hívtak, mert esélyes volt, hogy agyvérzést kap a röhögéstől, hozzá viszont nem, mert legnagyobb problémája a szájába gyűlt hó volt meg a szégyen, ami ha hulla lett volna, cseppet sem zavarta volna.

A hullákról jutott eszembe, hogy egyszer, szintén Ausztriában, olyan bátor voltam, hogy felmerészkedtem egy kék jelzésű dombtetőre, Szaki szerint libalegelőre, ami fentről mégis túl meredeknek tűnt, így picit megálltam megpihenni és erőt gyűjteni, de akkor vumm, egy szuperman körém hasított kétszázzal, és az arcomba verte a porhót, amitől kissé megpördültem, de aztán már indultam is lefelé. Háttal. A pálya széli hótorlaszig, amibe hátulról befúródott a lécem. Lassan telt a délután. Már kezdtem elálmosodni (a fagyhalál előtt mindig elalszik az ember), amikor egy idegen lány németül megkérdezte, hogy minden oké-e. Én meg kinyögtem, hogy hilfe, bitte. A lány kicsit túlreagálta a dolgot, mert elég lett volna, ha kiráncigál a csapdámból, ám ő előkapta a telefonját és már hívta is a pályamentőt. Meg is jöttek fütyörészve, lekaptak a lécemről, hanyatt fektettek egy tepsibe, aztán behúztak valami nagy, piros zsákba, amilyen a hullaházban is van, csak az fekete. A tepsit az autó után csatolták, és levonszoltak a hegyről – fejjel lefelé. Egy-két kitérőt is tettek, cikáztak és porzottak, csak hogy örüljek. Leérve nekitámasztottak a falnak, a léceim mellé.

És amíg ezt végigmeséltem, picit könnybe is lábadt a szemem, amit meglátva Pistike megszánt, és azt mondta, sebaj, mert az is ember, aki tök béna, mint például én, és annak is lehet érzéke a szépre, aki utálja ferdén nézni a havat, és még az ilyen bénákat is lehet szeretni. Ezért ha Szakival visszajönnek a síelésből, felvisznek engem meg Spirit a Normafához szánkózni, és talán még egy hóembert is építenek nekünk.