(D)és most valami egészen más!

2019. 02. 28.
Szerző: Novák Péter
▾ hirdetés
Üdvhadsereg 1% hirdetés
2019-ben Novák Péter kultúrmunkást ismét szerzőink között köszönthetjük, s ahogy az lenni szokott, megint valami speciálissal rukkol elő. Ebben az évben interjúkat készít a nagy és még nagyobb generációk jeles személyiségeivel; élőben a Kultúrparton, nyomtatásban a Szimpatika hasábjain. Őt idézve: „hogy a megélt kor, tapasztalat ismét szolgáljon tanulsággal, ahogy az egy normális társadalomhoz illik“. Így legyen!

Novák PéterMég százezerszer mondom el, és osztom meg, ha kell: nekünk magyaroknak jól áll a dal! Valamit nagyon tudunk az ön- és közösségi kifejezés ezen módjáról; írjuk és bírjuk, játsszuk és daloljuk, szerezzük és szeretjük. A dal a miénk – hogy hirtelen egy másik, bár beszélgetőpartneremtől nem is oly távoli klasszikust idézzek. Mért is ne, hisz a komponisták sorsa egy: hol pokolra, hol mennybe kell mennie, hol csakúgy egyáltalán, élni...

 Számomra az élet egy kaland, nem szeretek unatkozni, nem is vagyok rá hajlamos. És ha valamit elkezdek csinálni, akkor az bevonzza a következő munkát! 1985-ben például felkapta a fejét a szakma, hogy jé, ez a jazz-zenész ekkora slágert tud írni, mint a Szerelem első vérig? Jöttek is a megkeresések, hogy másoknak írjak. Megrémültem e szerepkörtől, a Nagy utazás után meg pláne, hogy betesznek a „sikeres dalszerzők fiókjába”. Nem akarok semmire ráállni, mert akkor elkezd működni a rutin. Valamilyen ürüggyel dolgozni maga a közhelyesség. Az embernek mindig szabadon kell dolgoznia, gondolkodnia, mert csak abból sülhet ki valami vállalható. És megnyugtató, hogy nincs olyan hang vagy megnyilatkozás az elmúlt 40 évemből, amit ne vállalnék!

Mindannyiunknak. Szerencsés esetben egy életmű az, mi piedesztálra emel, még szerencsésebb, mikor ezen erkölcsi elismerés egy-egy momentuma már önmagában is megállja helyét, sőt! A Dés összest felidézve nekem a Trio Stendhal jazzformáció volt a felfedezés, megint csak a nyolcvanas évek második feléből. Pedig akkoriban még hidrogénnel szőkített punktarajok látványával rémisztgettem az egyszeri járókelőt, s alternatív bandák idézeteit fújtam, néha teli tüdőből, néha fel a falakra. Mégis, az a megmagyarázhatatlan miliő – tisztán zenei, nonverbális kommunikáció – azonnal lenyűgözött. S ahogy illik, elakadt a szavam.

Dés LászlóÉrdekes, hogy ez a csonka, basszustalan trió – Snétberger Ferenc akusztikus gitáron, Horváth Kornél ütőhangszereken, én szaxofonon játszottam – miként lett része sokak zenei élményeinek... Egy kicsi kamarazenekar, és mégis valahogy kitört a „jazz gettó” belterjességéből, hiszen rengetegen jártak a koncertjeinkre. Három évig tartott, amíg előbújtunk a föld alól, de megtörtént a csoda! Valahogy akkoriban világos volt, ha valamire el kellett menni, legyen az film, színház, muzsika. És ez sem megszokás, rutin, klisé volt, mert megtaláltunk a világ zenei életével kompatibilis kortárs hangot. Persze magunk sem tudtuk, hogy ez lesz belőle, mikor az egész elkezdődött a Dohány utcai Figaroban. A fodrász szakszervezet valamikori helyiségében még duóban játszottunk Ferivel, de egy hét alatt átszoktak a színészek, rendezők, zenészek, mindenki az éjszakából. Hihetetlen gyorsan megérezték az emberek, hogy itt valami történik.

Márpedig a megérzéseknek nagy szerepe van, s leginkább szerzőként. Dés és írótársainak munkái évtizedek óta sikerdarabok a színházak repertoárjában anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is veszítenének morális értékrendjükből, és ez bizony nagy dolog, finoman szólva devalvált, megvadult mindennapjainkban. Geszti Péterrel, no és Molnár Ferenccel jegyzett legújabb musicalje telitalálat, két fiú édesapjaként látva, hallgatva mindenképp!

A Pál utcai fiúk már több is, mint siker, pedig nekem volt egy pár! Teszem hozzá, fél évig nem tudtam nekikezdeni, mert teljesen le voltam blokkolva. Pedig korábbi munkáim is rendre klasszikus irodalmi, filmes előzményekkel voltak terheltek – a Valahol Európában, a Dzsungel könyve szintén – de Molnár Ferenc hirtelen elkezdett nyomasztani, tán felmérhető világsikerei okán. Az egyik legfontosabb kérdés persze az, hogy találsz-e, és milyen zenei nyelvet használsz az adott történethez? Egyszerű lett volna abból kiindulnom, hogy ez egy századfordulós regény, ami ráadásul úgy kezdődik, hogy osztályterem ablakán beáramlik a verkli hangja...

De a közeg már mai, mai srácok játsszák, és azok ülnek a nézőtéren is! Ez a vívódás vagy fél évig tartott, és persze minden gondolat egyszerű, ha már megvan...

Végül arra jutottam, hogy mivel a történet nemesen egyszerű pesti srácokról szól, s egy grundon játszódik, valami ösztönös zene kell hozzá. Visszamentem a beat és rockkorszak felállásához: dob, basszus, gitár, zongora – ennyi! És szerettem volna, ha jó pár számban a színészek maguk ütik a ritmust egy zenei metaforaként: az egyik, majd a másik is elkezdi ütni a magáét, és ezek majd egy nagy, lüktető ritmussá alakulnak át. Képletté, ugyanúgy, ahogy egy csapat összeáll. Ahogy egy normális világban kellene... Na, ez a két ötletem lett összesen. De ahogy a helyükre kerültek, beindult az egész.

Kell-e ennél több? Hogy Dés, most valami egészen más is tud lenni, nemrégiben megjelent Éjféli Járat című szólólemezén, azt mutatja igen!

Állandó partnerei mellett Bródy János, Grecsó Krisztián, Müller Péter Sziámi, Nemes István, Parti Nagy Lajos szövegeit zenésítette meg, és – ami nekem még fontosabb – adja elő. Az Ő, vagy az én korom teszi, nem tudom, de a személyesség mellbe vág, s a legfontosabbra késztet: a megváltoztathatatlan, így az elfogadás része kell legyen életünknek, vagy megvannak számlálva napjaink...

Elhatároztam, hogy végre megcsinálom ezt a lemezt, mert ha most nem, akkor már soha! Mindig valahogy bejött valami nagy kaland, amit tudtam, ha nem veszek benne részt, akkor elmegy mellettem, vagy megcsinálja más. Az ember érzi mit érdemes, és mit nem. Ezért a lemezt mindig tologattam, félretettem. Aztán rájöttem, ha ezt még sokáig halasztom, akkor már hiába a vágy. Persze mindent addig írunk, amíg kész nem lesz, vagy inkább be nem fejezzük, mert „készen” soha nincs semmi!

Hát ezaz. Csak mint az élet, hogy lehessek már közhelyes beszélgetésünk végén, lévén a klisék igazságtartalmuk okán oly igazak minduntalan. Persze ez alapján még arra is ragadtathatnánk magunkat, hogy sose haljunk meg. Hacsak nem gondoljuk végig, hogy az idő pont annyira relatív, mint amennyire meg- vagy meg nem töltjük tartalommal. Tessék választani!