Moszfilm

2019. 05. 07.
Címkék: Az úgy volt...  Ünnep 
Szerző: Kalmár András
▾ hirdetés
Üdvhadsereg 1% hirdetés

Pont harminc éve annak, hogy április négyről nem szól az ének. 1989-ben sok minden mással egyetemben egy a szó szoros értelmében vett piros betűs ünneppel kevesebb lett, olyannyira, hogy az ünnepelt, mármint a Szovjet Hadsereg (nagy sz, nagy H) április 25-én meg is kezdte a kivonulást Magyarországról.

Őszinte leszek: április 4-et mindig nagyon vártuk – persze gyerekfejjel minden ünnep ünnep, de az április négy egészen különlegesnek számított. A mi sulinkban ugyanis az volt a szokás, hogy ilyenkor átmentünk ünnepelni az iskola épületével szemben elterülő objektumba, a „katonákhoz”. A katonákhoz egyébként is jártunk, mivel a kis erdőszéli iskolánknak nem volt tornaterme. Ősszel-tavasszal a hegyoldalban, „a nyári fák alatt” a tönkökön gyakoroltuk a zsámolyugrást, a bordásfal egy nagy mészkő-szikla volt, a bemelegítő futáshoz pedig nemritkán a vaddisznók diktálták a tempót. Viszont a hideg esős napokon a sulival szemben lévő határőrségi laktanya fogadott be minket, rendes parkettás tornateremmel, teremfoci kapuval, és svédszekrénnyel, amiben el is lehetett bújni. És igazi katonákkal, akiknek derékszíján pisztolytáska volt, és géppisztolyos őrséggel, akik előtt párokba rendeződve csendben kellett elvonulni. És fekete-fehér fotók is voltak az öltözők folyosóin, amiken vadászgépek, rakétákat hurcoló teherautók meg tankok voltak, no meg határozott arcélű, hunyorogva a szebb jövő felé tekintő, puskát markoló izmos férfiak, és utánuk kendővel integető, búzakalászt és csecsemőt egyszerre karoló szép mellű nők.

De április 4-én nem a tornateremben gyűltünk össze, hanem a laktanya bejáratához közelálló, valaha szebb napokat látott, soklépcsős, oszlopos, öreg villába vonultunk át. A hófehér ingek és térdzoknik villogtak a tavaszi napfényben, szikráztak a kék műszálas rövidgatyák és a hasonló anyagból készült nyakkendők, amelyeket a bátrabbak nem csomóra kötöttek, hanem egy középen kifúrt gesztenyén keresztül húztak át. Ilyenkor hozzánk hasonlóan Mónika néni és Laci bácsi is úttörőnek öltözött, viccesen állt rajtuk a rövidnadrág, de nekik arany síptartó madzag dukált, és rajtuk voltak jelvények is. És Mónika néninek volt egy kis sapkája, olyan, mint az úttörővasutas lányoknak. Szépen kirúzsozta magát, és a szemét is kifestette, és tisztelgett, és azt mondta Laci bácsinak, hogy „csapatvezető-helyettes elvtársnak jelentem, hogy a Móra Ferenc raj az ünnepélyes zászlóavatásra teljes létszámban felsorakozott” – ami persze nem volt igaz, mert egy csomóan hiányoztak. És volt tribün, sokkitüntetéses katonákkal, pont mint a tévében, igaz ez nem volt olyan magas, és talán a kitüntetésük sem volt olyan sok, de voltak köztük szovjetek is, és oroszul is mondtak nekünk dolgokat. Aztán jött a műsor, én általában Mihail Iszakovszkijtól az Egy vöröskatona sírjánált szavaltam, aztán ki- meg behurcolták a zászlókat dobpergés kíséretében, magyar himnusz, szovjet himnusz, internacionálé és végül: a FILM!

Ott ért életem első igazán megrázó filmélménye. Mert kommunizmus ide, szocializmus oda, tartalmilag, képileg, esztétikailag elképesztő minőségű filmeket is tudott produkálni az a rendszer. És nekünk akkor, a nyolcvanas évek elején, a Szállnak a Darvak, az Iván gyermekkora, a Ballada a katonáról jutott, ezeket az egyébként európai filmfesztiválokon hatalmas sikerrel futó filmeket néztük az öreg villa egykori báltermében. A történetek, amiket elmeséltek, mind a háborúról szóltak, arról, hogy a háború undorító dolog. És nekem akkor tudnom kellett, hogy a szögesdrót meg a géppisztolyosok, meg a jelvényesek meg a határozott arcél és a szép mell mind azért kell, mert mi őrizzük a békét, de valahogy egy ilyen film után az egész laktanya valahogy nevetségesnek hatott... különben is, hát mit védenek ezek itt? Az iskolát?

Érettségi felé jártam, amikor eljött az utolsó április 4., amikor hazánk egy hosszúhétvégén lerohanta Ausztriát, no nem katonai erővel, hanem Ladákkal, Moszkvicsokkal, hogy aztán diadalmasan térjen haza Aiwa music centerekkel, képmagnókkal, hűtőládákkal és számos olyan tartós fogyasztási eszközzel, amiket a magyar üzletekben nem lehetett megvásárolni. Az emlékezetes 1989-es áprilisi 4-i roham méreteiről legyen elég annyit megjegyezni, hogy a határ túloldalán az anyukák tüntetést szerveztek, mivel a gyerekek nem tudtak átmenni az úttesten a magyar autóforgalom miatt. Aki szeretné komolyabban tanulmányozni a korszakot, okvetlenül nézze meg, a mára a főzőműsorok Doyenjévé avanzsált, de eredetileg rendezőként végzett Vajda Pierre filmjét, az Itt a szabadságot. Aki pedig a régi szovjet filmekre kíváncsi, annak jó hír az, hogy a Moszfilm – a szovjet filmgyártó vállalat – nyitott egy youtube csatornát, ahol az összes nagy klasszikus Tarkovszkijtól Bondarcsukig elérhető. Arról a villáról pedig, ahol az én iskolám ezeket a filmeket látta április 4-én, közben megtudtam, hogy ifj. Horthy Miklós mulatott ott hölgyvendégeivel annak idején. De most felújítják, és visszakapja eredeti funkcióját – na nem valamiféle találkahely lesz gazdag úri fiúk számára, hanem megkapja az én régi, még mindig erdőszéli, bár már tornateremmel felszerelt iskolám. Talán filmeket is vetítenek majd benne.