Egy gitár

2019. 06. 22.
Címkék: Üzenet a Földről 

Fotó: Vető Gábor

Fáj a feje? Nehéz a szíve? Elgyengült, vagy csak szeretne? Lassan öt évtizedes, avagy többgenerációs megfigyelésem, hogy miféle rezonőre lelkiállapotainknak egy dal, s annak előadója.

Természetes immunreakció, eszköz a kognitív újraértékelés pszichés folyamatainak tekintetében – ekképpen definiálja zenehallgatási motivációinkat a szakirodalom – mégis szeretem hinni, hogy a sorok nekem, rólam szólnak, még ha ezredmagammal is hallgatom... Zorán ilyen dalnok; a mamám, a testvéreim, a barátaim s lassan a fiaim énekese, ami tekintettel az elmúló ötven év sűrű történéseire, egyedülálló teljesítmény! Ahhoz a nemzedékhez tartozik, akik kitalálták a műfajt, s nemzedékének azon tagjai közé, akik még mindig keresik annak lehetőségeit.

Az egész úgy indult, hogy fogalmunk se volt arról, hogy mi zenészek leszünk. A testvéremmel műszaki pályára készültünk, a villamosmérnöki karra jelentkeztünk. A mostani turnén játszunk egy dalt Presser Gábor és Dusán legutóbbi dalai közül, aminek az a címe, hogy Az volt a dal. Konferálás gyanánt mindig kell beszélnem róla, mert még viszonylag ismeretlen szám a nagyközönség előtt, jár neki egyfajta felvezetés. Ilyenkor szoktam elmondani, hogy ez bizony a nevezetes 60-as évekről szól, mikor világszerte lázongások voltak, dúlt a „hippizmus” a háború- és a rendszerellenesség jegyében, bár ez utóbbival óvatosan kellett bánni mifelénk... Akkor született meg a rock and roll. Mindnyájan imádtuk a Beatlest és a Rolling Stonest, és mi is valami ilyesmit szerettünk volna csinálni. Gimnazista koromtól fogva vonzódtam hát a zenéhez, csodálatos dolog volt felkapni egy gitárt, és látni a lányok csillogó szemét!

Egy bő évtizedig, 1972-ig tartott a lelkesedés, amíg a Metro együttes létezett. Aztán jött egy átmeneti időszak, mikor nem tudtam igazán, hogy mit kezdjek magammal, hisz annyira zenekarban gondolkodtam pályafutásom elejétől kezdve, hogy hirtelen egyedül maradva, csak különböző próbálkozásaim voltak. Végül Dusán és Pici előjöttek az ötlettel, hogy írnának nekem egy lemezt. Presser amúgy már a kezdetektől fogva mondogatta, hogy hagyjam abba ezt a hülyéskedést az együttessel, és csináljam inkább egyedül! Hát így tartunk most itt, ennek okán született meg az első szólólemezem a hetvenes évek végén.

Hadd lépek az emlékek folyamába én is, illetve az alkotói triumvirátussal egyidős édesanyám és nemzedéke. Nyilván nem tudhattam még, hogy ez az a bizonyos generációs együttállás, ami kisvártatva a keserédes „nagy” jelzőt is kiérdemli, de már kisfiúként érezhető volt előadó és közönségének intellektuális platformja, hogy félszavakból értik egymást. Akarva akaratlanul épült új brand hangzásban, tartalomban és megjelenésben egyaránt. Zorán lemezborítóiról farkasszemet néz közönségével, s akkoriban erre az empatikus szembesítésre nagy szüksége volt mindenkinek. Jelzem, ma is. A szövegek aspektusa, a zene kamarahangzása asztalhoz ültette az énekest, szemben a hatvanas évek lázadó színpadi energiáival. Hirtelen meg- és kibeszélhetővé váltak az érzések egy harmincas korosztály számára, ami meghatározó életélmény.

Akárhogy is, de elkezdtetek felnőni, felnőttként gondolni egy jellemzően gyermeki őszinteségű önkifejezési formáról! Mintha megéreztétek volna az életkor és történelmi kor szinkronicitását...

Ezt abszolút én is így gondolom. Ma azt mondanánk, hogy egy interaktív játék a közönség és a színpad közti kapcsolat. Ahogy már mondtam, nekem volt egy átmeneti időszakom. Dusán már a „Metros időszakban” is nagyon jó és meglepően felnőttes szövegeket írt. Ettől függetlenül a szólólemezem környékén '77-ben, ez valahogy másról kezdett el szólni, mint addig bármikor. Volt benne egy olyan attitűd, hogy kicsit odamondogatunk, de azért nem felborítva az asztalt. A sorok között értettük egymást.

Már bocsánat, de aztán eltelik jó pár évtized, és nincs nagy különbség az értés, és elértés tekintetében!

Pontosan! Az utóbbi időben ugyanezt szoktam mondani a koncerteken, hogy hosszú évek után újra játsszuk az Így is jó című dalt, merthogy megőrizte szavatosságát, nem járt le. Fukuyama nagyon régen azt mondta, hogy „a történelemnek vége van”, aztán rá kellett jönni, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Ahogy mindig is tanultuk és sejtettük: ismétli önmagát.

És közben módosul, fejlődik, modernizálódik... Aggaszt az efféle változás?
A technológiai forradalom?

Körül vagyok véve fiatalokkal, a feleségemmel közösen neveljük a lányát, aki húszéves, így tudom, mi újság abban a korosztályban, illetve az én lányom 35 éves, így a következő generációt is ismerem, emellet amit reakcióként visszakapok a koncerteken a közönségtől. Szóval látom, hogy ez egy rettenetesen felgyorsult időszak, amiben nagyon kapaszkodni kell.

Van rajongói Facebook-, Instagram-oldalad?

Facebook-oldalam van, de nem én kezelem. Ma már Facebook-oldal nélkül nem vagy senki, olyan, mintha nem is léteznél. Ezért az kell. Ott érkeznek a visszajelzések, látom, hogy mi történik, csak nem avatkozom bele személyesen.

Ebben a korban válaszokat adni nagyon nehéz. Nem irigylem a mostani generáció tagjait, akiknek most kell megvívni a saját csatáikat, mind egzisztenciálisan, mind lelkileg, mert kapják a pofonokat jobbról-balról. Mark Zuckerberg jegyez egy kiáltványt arról, hogy a teljes internetes tartalmat át kéne vizsgálni és valahogy helyreigazítani, mert a rettenetes álhírektől kezdve, a populista demagógián keresztül van minden, s ezt sok mindenki felhasználja, sok mindenre, nemcsak a terroristák saját céljaikra. Egy ilyen közegben felnőni sajátos helyzet, nagyon drukkolok minden fiatalnak!

Egy pillantás és már szinte a jövőről nosztalgiázunk, riasztó igazolásaként az elmondottaknak. Pedig nem szeretném, hogy ikonjaim létezésének, mi több, töretlen munkakedvének tapasztalása egy efféle kommunikációs vircsaft függvénye legyen! Hogy nem vagyunk képesek alanyi jogon, a maga valójában értékelni valakit vagy valamit? Mért volt ez természetes korábban? Ha nincsenek is válaszok, vigasztal, hogy a kérdéseket hasonlóan éljük meg. A könnyűzenei szakma fiataljabbjai – a maguk profánul tiszteletteljes módján – „Zoránosodásként” tartják számon, mikor egy formáció elcsendesedik az általa korábban keltett zajhoz képest, mikor a mondanivaló háttérbe szorít egót, exhibíciót egyaránt.

A Lóci Játszik zenekar névadó frontembere, Csorba Lóránt szerint a veled való találkozással egy „kézfogásra” vagyunk Paul McCartney-tól... Egyrészt megkapó kifejeződése ez a nagyrabecsülésnek, másrészt rámutat a rock and roll népzenei mintázatára, az átadás-átvétel, a mesterek, adatközlők iránti respektusra.

Ezt hallottam én is, zavarba ejtő. Cserébe magam is nagy rajongója vagyok együttesének! Nagyon tisztelem azokat a srácokat és lányokat, akik most vagy nemrég kezdték a pályát. Szakmailag figyelem a tehetségkutatókat is, és látom, hogy rengeteg tálentum van, tele spiritusszal, elképzeléssel és legtöbbször mondanivalóval is. Ha abból a szempontból nézzük a műfajt, hogy mennyi ideje tart, akkor igen, beleillik a népzenei kategóriába. Nem véletlenül hívták városi folklórnak. De már rég túl van a városokon, jóval szerteágazóbb, mindenhol érezteti hatását!

Még több tízezer ember előtt is. Ismét Aréna koncertre készülsz, ami látszólag ellentmond minden intimitásnak. Miként fedezted fel ezt a lehetőséget, s hogyan újulsz meg évről évre ebben a minden adottsága ellenére egyféle térben?

 Fotó: Perger LászlóEz lesz a tizenkettedik Budapest Sportcsarnok, illetve most már sportarénabeli koncertem, és őszintén mondom, hogy nekem ezzel soha nem volt problémám. Másnak igen, illetve zárójelben egy kis szines a múltból: akkor még létezett a Magyar Televíziónak egy külkereskedelemmel foglalkozó részlege, akik elküldték ezt a koncertet a Music Television csatornának, mint a világ legnagyobb létszámú közönsége előtt tartott unplugged produkciót. Akkoriban ez nagy újdonságnak számított. Egészen az utolsó pillanatig jól mentek a tárgyalások, aztán kiszúrták a szponzorlógókat a színpadon. Ez van, a támogatónak köszönhetően létre tudott jönni egy ilyen nagyszabású elképzelés, és egyben akadályává is vált annak, hogy kilépjünk a nemzetközi térre.

Az igazi kelet-európai sikersztori a mért nincs világsztárunk kérdés margójára... Mint ahogyan véletlenek sincsenek, és te is kitartottál a forma mellett.

Már akkor sem volt gond, hogy az Aréna nagy tér, mert valamiért, amikor leszűkülnek a fények, leszűkül a figyelem is. Ha már szóbahoztad Paul Mccartney-t, az ő koncertjén hiába van eszeveszett hangerő és fényár a tempós nóták alatt a Yesterday-nél például minden és mindenki átalakul, még a közönség is. Ezeknek a daloknak van egy önműködő jellegzetessége: behúzzák a figyelmet és elfeledtetik a távolságot.

Ahogy a fellépők; állandó és vendégzenészeid egyaránt. Nem mindennapi gárdával dolgozhattál együtt az évek során...

Sok minden van a fejemben, gyakorlatilag az év vége óta csak az októberi fellépés foglalkoztat. Van is egy körvonalazódott koncepcióm e tizenkettedik nagykoncert kapcsán, miszerint szerkesztenénk egy „Best of Arénát”, meghívnánk azokat a személyeket, együtteseket, akik a korábbi koncertek legjobb produkcióit adták.

Ebben a dalban mindig lesz egy gitár, és egy kicsit benne leszünk mindannyian. Még elmeséli, hogy az idézett szerzemény Presser találmánya volt szövegileg is, valamelyikük lakásán klimpírozta a nótakezdeményt felszabadult, ihletett egyszerűségben. Merthogy egészen egyszerű (a) dal... Tán így lehet a számtalan bonyolult, kibogozhatatlannak és megoldathatatlannak tűnő problémánkra oly hatásos gyógyír ez, s annyi más Zorán. Igen, fogalomként használom.

Zoránnal a Kultúrpart stúdiójában Novák Péter beszélgetett 2019 májusában.