„Nem hiszek a hatásvadász rondaságban”

2019. 06. 26.
Kecskeméti Kálmán képzőművész budai polgári lakásában, egyben műtermében fogad. Besüt a nap. A rengeteg könyv között egy-egy festmény. Jó ezekkel a képekkel együtt lenni.  Derűt, harmóniát sugároznak, ugyanakkor minél tovább nézi az ember, annál izgalmasabbak. Kálmán sorra veszi le a polcról híres íróbarátai dedikált köteteit – élvezem, ahogy mesél. Élénk szelleme, elképesztő memóriája és humora mellett számomra külön inspiráló, ki mindenkihez fűzte személyes kapcsolat, akit én csak könyvből ismerek.

Pont ilyen lakásban képzeltem el.

Pedig 56 éves koromig a Baross utcában laktam. Amikor Pannival (dr. Ungár Anna tüdőgyógyász – a szerk.) összeházasodtunk, akkor lettem budai, a pestiek megvetésétől sújtva. Szerettem a Baross utca, Horváth Mihály tér régi, barokk hangulatát – ott is kezdtem a gimnáziumot, a Fazekast. Csak aztán apám félévkor megkérdezte, hányast kaptam latinból, én meg mondtam, hogy nincs latin, mert ez reál gimnázium. Másnap átíratott a Vörösmartyba.

Az idei életmű-kiállítása megnyitóján azt mesélte, az édesapja mindent megtett, hogy eltérítse a művészpályától. Még a festő-tekintélyt, Bernáth Aurélt is segítségül hívta.

Igen, orvos édesapám szerette volna, ha követem a pályán. Közvetve megkérte Bernáthot – aki az asszisztensnője sógora volt –, beszéljen le a festésről. De Bernáth megnézte a képeimet, és kifejezetten biztatott: festő-vénám van, csak így tovább. Amúgy sem tudott volna lebeszélni senki. Kisgyerekként kezdtem rajzolni. Apámnak a háború előttről maradtak banki kötvényei, pénzt sosem láttak, de remek papírra lettek nyomva. Ezek hátoldalára rajzolgattam. Rajztankönyvből képeztem magam, később különböző szabadiskolákban tanultam. Pl. a híres Dési Huber Körben.

Bernáth Aurél azt is mondta, hogy festőnek lenni jó?

Azt nem, sőt mindenki rémtörténeteket mesélt, milyenek a festősorsok: éhenhalás stb. Miután elsőre nem jutottam be a képzőművészetire – sokaknak negyedszerre-ötödszörre sikerült –, apám nem engedett többet felvételizni. Elmentem nyomdásztanulónak, és kitanultam a betűszedést, amely mint szakma rögtön meg is szűnt, mert a fényszedés már akkor bejött. Korrektor, majd revizor lettem, és mellette napi szinten festettem. Magyarász Imre festő volt az első fontos támogatóm, ő mutatott be Barcsay Jenőnek. Barcsay javasolta, hogy keressek magamnak mestert, ajánlólevelet is írt. Így költöztem 20 évesen, 1962-ben a pezsgő művészeti életű Pécsre Martyn Ferenc miatt, aki tanítványául fogadott.

Akkoriban még szokás volt, hogy egy fiatal festő mestert keres?

Már nem igazán, de én fontosnak éreztem. Kezdetben puritán körülmények közt húztam meg magam, de miután Martyn felajánlott nekem egy műtermet, pazar helyzetbe kerültem. A nyomdában mint korrektor ismertem meg Lázár Ervin írót, aki a Dunántúli Napló tördelőszerkesztője volt. Jó barátok lettünk. Én szintén írtam – először irodalomkritikákat publikáltam a Jelenkorban, de hamar rájöttem, mik a műfaj hátrányai. Úgyhogy, amikor később felkértek képzőművészet-kritikusnak, nem vállaltam: úgy döntöttem, elég ellenségem van. A verseimet először Szabó Magdának küldtem el véleményezésre, aki általános iskolában tanított. Sok rangos lapban megjelentem.

Pécsen szert tett munkára, mesterre, műteremre, és két művészi pálya állt nyitva Ön előtt.

Az irodalmi ambíciókkal hamar leszámoltam. A verseimet kidobtam. Szabó Magda kedves biztató levelét viszont megtartottam, a halála előtt pár évvel, egy közös vacsorán mutattam is neki. Mosolyogva kérdezte: „Ilyen komolyan vettelek?” Kassák Lajos mondta annak idején, hogy Magyarországon nem bírják elviselni, ha valaki két dolgot művel. Őt sem becsülték, a festők azt mondták, író, az írók, hogy festő.

Muszáj valamilyen fiókba betenni az embert, különben zavar támad a világban.

Én a képzőművészeti fiókot választottam, festőként voltam jobb. Festészetből persze nem lehetett megélni, de nekem tökéletesen megfelelt, hogy a megélhetésért dolgozom, és hivatásból festek. Ez szabadságot adott. ’63-ban, 21 évesen mutattam be először a képeimet Lázár Ervin méltatásával a Janus Pannonius Múzeumban; ’64-ben pedig Budapesten, Petri Galla Pál műtermében állítottam ki. Petri Gallának hatalmas lemezgyűjteménye volt, és zenehallgató-szalont vitt. Rengetegen jártak hozzá: egész más közönséget vonzott egy csütörtöki Wagner, mint egy szombati Bach. A kiállításom megmaradt vendégkönyvéből az derült ki, hogy Tandoritól Szentkuthyn, Korniss Dezsőn, Bálint Endrén át a filmesekig mindenki megfordult ott.

Mi érdekelte a festésben 20 évesen, és ez mennyiben változott az idők során?

Nem nagyon változott. Mindig is elmélyült ábrázolásra törekedtem, lemondva sok hatáskeltő eszközről. A szépség már régóta nem kötelező kritérium a művészetben, de számomra az. Nem hiszek a hatásvadász rondaságban. A hagyományos tematikán keresztül – portré, tájkép, csendélet – ki tudom fejezni magam, és kapcsolatot találok a nézőkkel. Ez a cél. Mindent át lehet szellemíteni, megemelni, hogy spirituális teret kapjon. De rengeteg munka, harc és képi diszharmónia árán jön létre a harmónia.

A budapesti Hegyvidék Galéria nem kicsi hely: az Ön idei életmű-kiállítása alkalmából megtelt.

Egy kiállítás mindig visszaigazolás. Különben nem hinnék abban, hogy amit csinálok, kell valakinek. Nagyon örülök, ha szeretik a képeimet. De ha senkit nem érdekelnének, akkor is festenék. A siker annyira esetleges, nem szabad keresni, mert félrevisz. Én szerencsére mindig független voltam anyagilag és művészileg, nem akartam megfelelni senkinek. Politikai táborhoz sem tartoztam soha, és aki Magyarországon nem politizál, hivatalosan nem is létezik. Engem, mondjuk, hogy tudomásul vettek. Aztán egyetemi tananyag lettem és szócikk a Kortárs magyar művészeti lexikonban.

Fotóművészként szintén jegyez albumokat, kiállításokat.

Alkalmazott grafikusként dolgoztam 15 évig: akkor kezdtem munkaeszközként használni a fényképezőgépet, de gyerekkorom óta fotózom. A könyv- és lemezborítókból, plakátokból, amiket terveztem, önálló életművem állt össze. Büszke vagyok rá, de tudatosan engedtem el, mert rontja a festői stílust. Pl. a plakátnál bármi áron hatást kell elérni, a festészetben nem szabad. Fotótémaként mindig a portrék érdekeltek igazán. ’88-ban a Magvető Könyvkiadó felkért, hogy a Szép versek antológiába fotózzak: leginkább a barátaimat és a hozzám közel álló írókat cserkésztem be. Azóta sajnos egyre többen meghaltak közülük. Felértékelődött ez a fotódokumentáció.

Filmeket is készített.

Tíz évig televíziós szerkesztőként dolgoztam, akkor ástam bele magam a filmezésbe. Portréfilmeket, ’56-os filmeket csináltam. A Veszélyes képek azokról a képzőművészekről szól, akiket a forradalom után megbüntettek. Az Áruló ezüstnitrát arról, milyen nehéz volt ’56-ban fotózni, és mennyi veszélyt rejtettek a képek, mert a hatóság beazonosította az arcokat. Én 14 évesen ott fényképeztem a Corvin közben, amikor Pongrácz Gergely (a Corvin közi felkelőcsoport főparancsnoka – a szerk.) hazazavart a lövöldözésnél. Neki köszönhetem az életem. Az akkor készült fotóimat anyám elégette.

Sokat tett azért, hogy a jelentős, de feledésbe merült XX. századi képzőművészek méltó helyükre kerüljenek. Ez hogyan vált céllá?

Az Osiris Alapítványt valóban azért hoztuk létre ’92-ben, hogy nagyszerű, de árnyékban lévő életműveket mutassunk be. Több kitűnő képzőművész ismerősöm halt meg, akit hamar el is felejtettek, és úgy éreztem, szegényebb lett a magyar kultúra. A XX. századi képzőművészet nincs feldolgozva. Létezik egy szűkös hivatalos kánon, én ezt próbáltam feltörni – részben sikerült. Kopócsy Anna művészettörténésszel 17 kiállítást rendeztünk, és néhány igen jelentős művészt sikerült meg- és elismertetnünk. Ilyen például Ecsődi Ákos, Czumpf Imre, Vajda Júlia, Illés Árpád...

A kiállításaink mindig a laikusok körében keltettek nagy érdeklődést, nem a szakmán belül, ami csak félsiker – de az történt, hogy a műkereskedelem átvette a tevékenységünket, vagyis a kiemelkedő életművek felfedezését, élén a Kieselbach Galériával. Ők kiadtak három gyönyörű könyvet XX. századi magyar képzőművészekről. Ezután elkezdett érdeklődni a szakma is – ahol pénzről van szó, mindjárt bekapcsolódik.

A kiállításán, ahogy beszélt, azt éreztem, mindenkit személyesen ismert, aki a múlt század kulturális, főleg irodalmi életében részt vett.

77 év nem múlik el nyomtalanul, és mindig több irodalmár barátom volt, mint festő. Már 1958/’59-ben eljártam egy önképző körbe: Vidor Miklós író vezette, aki elhozta az Újhold folyóirathoz tartozó barátait, mint Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes. A kört a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, élet-halál ura személyesen tiltotta be. Akkor, érettségi előtt találkoztam először a hatalommal. A gimnáziumban szintén működött önképző kör: Géher István barátommal, a későbbi híres Shakespeare-kutatóval mi indítottuk. Ott egyszer Bernáth Aurélról tartottam előadást, aki legnagyobb meglepetésemre megjelent. Borzasztóan kínlódtam, eleve valakiről beszélni, aki ott ül..., plusz el kellett fojtanom a kritikai hangokat. De azért nagyon jólesett, hogy eljött. Pécsen Lázár Ervin mellett Csorba Győzőt, Bertha Bulcsút, és rajtuk keresztül rengeteg írót ismertem meg. Tandori Dezsőhöz is ősrégi baráti szálak fűztek. Én esküvői tanúja voltam, ő is nekem, az első házasságomban. Sok évig visszavonultan élt, ritkán mozdult ki, viszont leveleztünk – két budapesti.

Mesélt egy anekdotát Illyés Gyuláról, Szabó Lőrincről és ... ki is volt a külföldi író? Szeretném megint hallani – mint a gyerekek.

Illyés Gyula éppen Tristan Tzarát (franciaországi román költő, esszéista – a szerk.) kalauzolta Tihanyban, amikor a Belső-tónál járva megláttak egy pásztort könyvvel. Tzara arca felderült, hogy a magyar pásztor olvas: vajon mit olvashat? Illyés biztatta, hogy kérdezze meg tőle. Tud franciául? – csodálkozott Tzara. Tudott, és azt felelte, Racine-t olvas: francia eredetiben. Tzara sose tudta meg, hogy Szabó Lőrinccel találkozott pásztornak öltözve.

Egyébként Illyéssel volt egy rossz élményem. Mentem be a nyomdába, fagyos hangulat fogadott. A friss Nagyvilág már a standokon volt – benne Illyés Nagy francia vers című költeményével. Amikor én ellenőriztem, az íven még jó volt, de az i betűt kihúzta a meghibásodott nyomdagép: Nagy franc a vers címen jelent meg.