Titkos kis kincseink

2019. 08. 02.
Címkék: Társaslány 
Szerző: Vág Bernadett

Pisti sír. Mert megint nagyon hiányzik a nagymamája. A nagymamája valójában nem is a nagymamája, hanem a dédije volt, de mivel nagyija sose volt, a dédi lett előléptetve. De ez a dédi is már vagy huszonöt éve meghalt, épp mikor Pisti nagylány korba lépett.

A dédivel mindenről lehetett beszélgetni, szipogja Pisti, igaz, nem mindig lehetett érteni, mire is akar kilyukadni, egyrészt, mert többet hadonászott a nagy görbe kezével, mint beszélt, másrészt mert amit meg mondott (kissé elmosva a mássalhangzókat), azt rendre elröhögte, és a mondat vége nem is volt más, csak egy hosszú, majdhogynem sátáni kacaj, ami végül krahácsoló köhögésbe fulladt, majd rémült sírdogálásba. A sírdogálás egyébként tévedés volt, ami abból eredt, hogy a dédi annyira nevetett, hogy kibuggyant a könnye, a köhögésroham végére viszont már elfelejtette, min is nevetett, a könnyeket pedig úgy értelmezte, mintha előzőleg sírt volna, és gyorsan elő is kereste a fejéből, min is sírhatott éppen, és amint kitalálta, igen nagyon nekibúslakodott. És akkor már jöttek is a véget nem érő történetek háborúról, éhínségről, bujkálásról, halott dédpapáról, miegymás.

Pisti most meg azért sír, mert megtalált egy régi gyerekkori naplót, amibe kusza betűkkel feljegyezte az akkori nagy horderejű eseményeket, például hogy a Tölgyesi Feri miként adott neki félrecsúszott puszit az iskolaudvaron, valamint az első menstruációjának eljövetelét a Gellérthegyen, na meg a dédi jó tanácsait, receptjeit és furmányait, többek közt éppen azt, hogy hol van a Pisti rejtett kincse. Amikor a kincs helyét a dédi elárulta hadonászva, mutogatva és halálra röhögve magát közben, abból akkor Pistike nem értett semmit. Hiába olvasta el újra meg újra évekkel azután is, hogy hol kell keresni, hiába nézte át az egész ruhatárát, különös tekintettel a szoknyákra, illetve azok fodraira és rejtett zsebeire, nem találta. Csakhogy mostanra megtalálta. Épp mostanra, amikor már túl a negyvenen egész más elképzelései vannak az embernek a kincsekről.

– Milyen kincs? – csillant fel Szaki szeme, aki kisfiú (bocs, kislány) kora óta imádta a titkos kincseket, meg a kincsekhez vezető titkos térképeket és titkosírásos rejtvényeket, ma is van fémdetektora például, amivel a Balcsi fenekét kutatja elvesztett aranyláncokért.

– Ez nem olyan kincs – legyintett Pisti, de akkor már késő volt, mert addigra mindnyájunknak eszébe jutott valami a kincsekről. Márti például bevallotta, hogy van egy bádogdoboza, amiben régen francia csoki volt, de ő szépen kipucolta, selyembélést varrt bele, és abban őriz tizenhét hajtincset apró kis masnikkal átkötve, a selyemre varrva. Tizenhét ember hajtincsét, akit szeret vagy valaha szeretett. Néha, amikor egyedül van, előveszi a dobozt, sorra megérinti a kis pamacsokat, azok pedig mesélnek. Csak egy dolog bántja Mártit, hogy igazából tizennyolc tincsnek kellene lenni, de az ő élete jelen szerelme feje tök kopasz, így – hacsak be nem éri valami mellkas szőrrel – tőle nem lesz emléke a hajas dobozban.

Én is meséltem a kincsemről, amiről sokáig azt hittem, igazi vagyont ér, egy kis gyűrűről van szó, amit egy idegen néni adott át nekem, amikor ötévesen kórházban voltam. Akkoriban alig lehetett meglátogatni a gyerekeket, a gyerekosztályra épp ezért befektettek egy-két felnőttet is, hogy mindig legyen valami felügyelet, de az nem számított. Sokat sírtam, mondhatni reggeltől reggelig, mert fájt a mandulám helye, és féltem, és egyedül voltam, de ez a néni a mellettem lévő ágyból nem hagyott magamra. Amikor pedig hazaengedték, odaült mellém, és a fülembe súgta, hogy ad nekem egy nagyon értékes ajándékot, egy varázsgyűrűt, amit ha megsimogatok, teljesülnek a kívánságaim, de csak akkor, ha nem mondom el senkinek. A könnyeim azonnal felszáradtak, amúgy is imádtam a gyűrűket, hát még ezt! Színarany volt és hatalmas rubint ragyogott a közepén, olyan nagyon fénylett, hogy attól féltem, átragyog a paplan szövetén és meglátják. Tényleg lehetett vele varázsolni. De pár év múlva a tirpák unokatesóm megtalálta, és kinevetett, ócska bizsu, mondta. Attól fogva sehol a varázserő, a kő homályosan pislogott, az arany megkopott...

Szaki erre epésen felröhögött, jellemző, hogy milyen hülye vagyok, mondta, majd leszögezte, hogy ő legalább igazi kincsekről beszél, egyszer talált egy töltőtollat, aminek tényleg tizennégy karátos arany a hegye.

Spirike ámulva hallgatta a történeteinket, majd nagyokat sóhajtozva nekifogott, hogy meggyőzzön minket, hiába álmodozunk vagyont érő kincsekről, mert a valódi kincs a szívünkben van, és az nem zárható csokis dobozba, se nem váltható pénzre, blablabla.

Aztán Márti – elnézve a még mindig szomorkodó Pistit – hirtelen feltette az elmaradt kérdést:

– És mondd, végül hol találtad meg a kincsedet, amire a dédi célzott?

Pisti elvigyorodott, majd röhögve-sírva és hadonászva végre kinyögte, hogy a dédi szerint ott bujkál a szoknyája alatt.