Átfestett élet

2010. 07. 23.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Szerző: Polgár Teréz
Barátságtalan tacskó fogad, őrzi a kívül-belül rendben tartott, soha el nem készülő, vakolatlan házat. Gazdája betessékel, sárgászöld macskaszemével fürkészi az arcom. Tegez, fiamnak szólít. Megnyugszom. Összeálltak a szabályok. Amikor a vaskályha füstjében a kávét isszuk, már valóban beszélgetünk. Lassan kérdeznem is alig kell, Bada Márta – Balázs János-díjas cigány festőnő – mesél...
Hányadmagával lakik itt?

Hatan vagyunk, a másik szobában a nős fiam, a menyem és az unokám alszik, ebben pedig mi: a két fiam, itt a nagyobbik ágyban, én a kisebbikben. Két férjem volt, egyik cigány, másik magyar, mindegy volt, nem sikerült a házasság. Nekem nem kell ember már, csalódtam bennük. Így jó.


Negyvenkét év szolgálat után mentem nyugdíjba, takarítónőként, minimálbéren voltam, abból most nem lehet megélni. A festészetből se. Csak akik megrendelésre festenek, vagy jól forgolódnak, tudod. Nagyon nehéz képet eladni, gondolom, a nagyobb festőknek is. Örülök, ha egy-kettőt vesznek kiállításokon, akkor az elmegy vászonra, festékre. Fel vannak értékelve a képeim, 3-400 ezer forintra, de oda kell adni őket olcsóbban is.






Látom, ez a hálószoba a műterem is...

Nem tudok máshol festeni, csak itt. Muszáj nagy rendet tartani, hogy elférjenek a vásznak, a félkész festmények. Látod, egyszerre három képen is dolgozok, mikor melyiket folytatom. Nem kell ehhez műterem, sose volt. Szerencse kell csak, hogy ha a gyerek tehetséges, észrevegyék. Én szerencsés voltam, mert itt, Gödöllőn mindig sok művész élt, és működött rajzszakkör. László Lilla vezette Mizser Pállal. A tanáraim felfigyeltek rám, és elküldtek hozzájuk, ők pedig azt mondták, tehetségem van, rajzolnom kell.

Azóta is rajzol-fest, kihagyás nélkül?

Hát, majdnem. 14 évesen dolgozni mentem, mert öten voltunk testvérek, és csak apám keresetéből éltünk. Kezdett elmenni a kedvem a rajzolástól, gondoltam, semmi értelme; a szüleim is azt mondták, mi ez a nagyzolás. Örültünk, ha ételre jutott, papírra, festékre nem telt. Azt hitték, kicsit dinkós vagyok, hogy nem megyek szórakozni, inkább rajzolgatok magamba. Tudod, csak a zene volt a művészet a cigányságban. A tanárok azér' nem hagytak el engemet. Rábeszéltek, hogy munka mellett is menjek vissza a szakkörbe. Tudtam, hogy Remsey Iván vezeti a következő ősztől, hát elmentem hozzá: vittem képeket, nézze meg, érdemes-e nekem rajzolni.

Féltem becsöngetni is, de helyette az apját találtam otthon, és Jenő bácsi, aki szintén festő volt, azt mondta: nagyon sokat dolgozzak, mert még zöld a gyümölcs, de ha megérik, magától leesik. Ezt akkor nem értettem, mégse felejtettem el. A szakkörben minden technikát megtanítottak, úgy, hogy nem irányítottak, nem akarták – így mondták – az őstehetségemet elrontani. Hagyták, hadd fejlődjek. A családom se tiltotta a rajzot, de olyan történt, hogy kellettek volna képek a szakköri kiállításra, és a szüleim eltüzelték őket, mert otthon papírhiány volt. Többször kijöttek a Remseyék, és magyarázták apáméknak, hogy a kislánynak őriznie kell a rajzait. Én végül csak azt kértem, hogy nézzék meg a dátumokat, és legalább a régieket égessék el.

Milyen gyorsan érett a gyümölcs?

Pályázatokon nyertem, csoportos kiállításokon szerepeltem. 23-24 éves koromtól jöttek a felkérések, állandó kiállítások. Aztán megismertem a cigány festőket is, amikor Lakatos Menyhérték kijöttek hozzám, mert cigány képzőművészekkel rendeztek kiállítást. Addig nem is igen tudtam, hogy más cigány festő is van rajtam kívül. Jöttek a sikerek, Strassbourgba is kivitték a képeimet, aztán a világkiállításon is ott voltak. Én nem jutottam el, mert már megszülettek a gyerekek. De Hollandiában, Németországban, Kínában is kiállították a munkáimat.

A cigány gyökerek meghatározóak a festészetében ...

A gyökerek mindig fontosak. Csak erről ma megfeledkeznek: cigányok is, magyarok is. Én főleg a mesevilágban, a cigányság életében és a gyerekkoromban találom meg a témáimat. Látod, fiam, akkor még így nézett ki a környék, mint ezen a képemen. Kis parasztházak, alapjuk sem volt, de csupa virág minden. Mi, kislányok meg virágkoszorút fontunk... A vályogvetőket is rettentően szerettem nézni, köztük apámat..., és hallgatni a meséket, amikor összegyűlt a nagycsalád. Ma csak tévé van. Emlékszem, milyen gyönyörű volt akkoriban az erdő is, nem ám ilyen szemetes. Megfestem, hogy legalább képen megmaradjon. Régen nagyon szegény világ volt, de nem vágták ki az emberek a fát, mint most, hanem csak gallyakat szedtünk, vittük haza a hátunkon. És az öregek megtanítottak úgy gombászni, hogy ne szedjük ki a gomba gyökerét...Tiszteltük a természetet.

A félkész képek alapján a vallás is fontos téma...

Nagyon vallásos családban nőttem fel. A cigány hagyományban néha kicsit máshogy vannak a bibliai történetek. Tudod, a legenda szerint cigány lopta ki a szöget Jézus tenyeréből, ez egy cigány imában is benne van. Na, ahogy én elképzelem, úgy festem. Nem tudom, igaz-e. Mindig festettem szentképeket, már az iskolában is; folyton elkérték őket. Festek virrasztaló cigányokat, mert meg akarom mutatni őket. Itt van a képen a halott, látod? A virrasztalók mesélnek. De nem ám könyvből! Mennyire tetszett ez nekünk, gyerekeknek!

Ha soha senki nem látná a képeit, akkor is festene tovább?

Igen. A Jóisten adta a tehetséget, csak ő veheti el. A tanáraim is őrizték. Amikor a fejembe jön egy kép, addig nem nyughatok, amíg meg nem festem. Addig háborog a lelkem. Aztán, ha kész, megkönnyebbül, akkor is, ha nem nagy csoda, ami lesz belőle. Magamban látom, mit kell festenem, de közben addig piszkálom, amíg nem jó. És amit festek, a gyerekemmé válik. Nagyon nehéz megválni tőle, ha eladom, de jó helyre kerül, mert aki megveszi, szereti.

Ha három kívánsága lehetne, mi lenne az?

Kettő is elég lenne. Nagyon vágyok rá, hogy lássam a tengert. Már megfestettem, ahogy én képzelem. Nem csak a színe érdekel, hanem, hogy mi van alatta. De nem tudom, hogy nézném meg, nem búvárkodok...

Létezik üvegaljú sétahajó...

Na, az jó lenne! Hátha a Jóisten megsegít. Amikor Hollandiában voltam, vagy a nagy festőket nézhettem meg a múzeumban, vagy a tengert. (A festőket választottam.) De hogy a másik kívánságomra térjek: az lenne, hogy legyen munkája cigánynak, magyarnak – mint régen. Mert itt mindig együtt éltek, és soha nem volt probléma köztük. Aki szorgalmas volt, becsülték és megélt. Én takarítottam egy vállalatnál, és eleinte bizonyítanom kellett, hogy tényleg tudok dolgozni. De nagyon meg is szerettek. Amikor kiállításom volt, mindig mondták, mennyire büszkék rám. Takarítás közben meg jól tudtam gondolkodni, mit festek majd. Most az a baj, hogy nincs munka, eladósodik mind a cigány, mind a magyar, és így könnyű őket egymásra uszítani. Nagyon nehéz időket élünk. Ezt onnan látom, hogy egyre szomorúbb az emberek szeme a képeimen.

Kikísér. - Úgy próbáld összeírni, hogy összehámozódjon – szól még utánam.

A tacskó nem kedvel jobban, de már nem zavar. Csak azért is megsimogatom.


Bada Márta képeit korábbi cikkünkben mutattuk be, kattintson ide, és nézze meg őket !