Ó, ha rózsabimbó lehetnék!

2019. 11. 29.
Szerző: Kalmár András
A Nemzeti Színház büféjében találkozunk, az évtizedek óta elmaradhatatlan kalapban és egy márkás sportcipőben fogad. Amíg Kriszta kattintgat, az októberi Szimpatikát forgatja, azt mondja, Kovács Kati egyre jobban néz ki. A fiatal színészek összesúgnak, Gyuszi bácsi megint interjút ad? Hát nem mesélt el már mindent? – Remélem nem.

A Szimpatika előző számában megelőlegeztünk néhány kérdést, és arra, hogy kivel inna szívesen egy kávét, Ön rögtön rávágta, hogy Törőcsik Marival... Az első feleségével.

Igen, mert ha kávézhatnánk, az azt jelentené, hogy már jól van. Olyan régóta szenved, már igazán megérdemelné, hogy javuljon az állapota. Sok ez egy embernek, csoda, hogy kibírja.

A házasság és a szerelem hogyan változott barátsággá?

Nem tudom. Mi soha nem voltunk rossz viszonyban. Szerettük egymást, csak még túl fiatalok voltunk, vonzott az élet, hol erre, hol arra. Nem volt egy közös célunk, vagy gyerekünk, ami összetartotta volna a házasságot. De nem emlékszem, hogy bármikor is harag vagy sértődés lett volna közöttünk, egyszerűen elváltak az útjaink.

Neki ráadásul korábban volt egy egy napig tartó házassága...

Igen, véletlenül férjhez ment, de nagyon gyorsan kiderült, hogy az egy tévedés volt. Lényegében egy hosszú napig tartott a házasságuk Wiedermann Károllyal. A sors iróniája, hogy később ez a filmrendező srác rendezte meg velünk a Házasságból elégséges című filmet, amiben mi férj-feleséget alakítottunk. De körülöttünk alapvetően mindig béke volt. A válóperes tárgyalásunkon Pethes Gyuri, a színházrendező volt a tanúnk, ő egy külön padon ült, mi pedig önfeledten beszélgettünk Marival. Hirtelen behívták őket, de két perc múlva Gyuri vérvörös fejjel rohant ki, hogy azonnal menjek be, mert Marit tőle akarják elválasztani – első ránézésre csak annyi látszott, hogy mi kedélyesen beszélgetünk, Gyuri pedig egy másik padon ül, hát akkor biztos ő a férj, gondolták.

Mesélte, hogy matematika-fizika szakos tanárnak készült – azért ez meglepően hangzik egy színész szájából.

Igen, elég sokáig ez volt a terv. A nővérem és a húgom is tanár, tehát valószínűleg ez benne volt a génjeinkben, és az is sokat számított, hogy nekem a matematikát valójában nem kellett tanulni. A legtöbben kínlódnak vele, de én annyira egyszerűnek találtam. Hát mit nem lehet ezen érteni? Színtiszta logika az egész. Érdekes módon ebből színészként is sokat profitálok. Például nem úgy tanulom meg a szerepeimet, hogy bemagolom a szöveget, pl. azt, hogy „jó napot kívánok, jöjjön el holnap vacsorázni” hanem átgondolom, hogy miért köszönök, milyen viszonyban vagyok a másik karakterrel, miért hívom meg. Tehát mindig a körülményekre figyelek, hogy hogyan lesz a leglogikusabb a játék, mert ez nagyon fontos a színpadi hitelességhez, és erre nézőként is figyelek.

A színház az élet kifejezése, nem pedig az élet lemásolása. Az igazi színház számomra az, amikor megjelenik a színen valaki, és alig várom, hogy megtudjam, ki ő, és mi történt vele. Egy előadás sokkal nagyobb élményt nyújt, ha van benne logika, értelem és következetesség. Szerintem a matematika valójában költészet. „A párhuzamosok a végtelenben metszik egymást”– ez egy vers. Ez az örök lehetőségről szól, hogy bármi megtörténhet. A matematika egy csodálatos játék, és engem egy ideig rettenetesen vonzott ez a játékos világ. Volt olyan matematika tanárom, aki csak nekem tartott órát, mert a többiek nem figyeltek. Egyszer, amikor már a Színművészetire jártam, összefutottam egy régi oktatómmal, aki miután megtudta, hol tanulok, csak annyit kérdezett: „Miért, meghülyültél?”

A családja mit szólt ahhoz, hogy ilyen – hmmm... hogy is mondjam... –bohém szakmát választott?

Apámnak az volt az elve, hogy ameddig iskolába járunk, addig a mi életünk az ő felelősségük. De utána azt csinálunk, amit szeretnénk, és ő támogatni fog abban, hogy minél sikeresebbek legyünk. A nővérem és a húgom tudatosan választott pályát, én viszont mindig arra mentem, amerre az élet sodort: azt szoktam mondani, hogy nem én választottam a színészkarriert, hanem a színészpálya választott engem. Bárhova mentem, mindenhol azt kérték, hogy szavaljak vagy táncoljak. Néptáncosként kezdtem. A nővérem néptánc-koreográfus akart lenni, ezért táncolni járt, de egyszer megbetegedett, és engem küldtek el, hogy szóljak, aznap nem tud bemenni. De mielőtt ezt elmondhattam volna, a tanár rám szólt, hogy csináljam utána, amit mutat. Megcsináltam, kiküldtek a folyosóra, aztán közölték, hogy felvettek... Innen egyenes út vezetett a SZOT-együttesbe. Csodálatos három évet töltöttem ott: minden nap reggel nyolctól este nyolcig táncoltunk és énekeltünk. Az ötvenes éveket a korombeliek borzalomként írják le, mi viszont nem tudtuk, mi zajlik a világban, milyen szörnyűségek történnek, állandóan fellépésekre jártunk, még külföldre is, ráadásul fizettek érte. Ezért én csak úgy tudok emlékezni arra az időszakra, mint a csodák csodájára.

De ha ennyire jó volt ott, miért jelentkezett a Színművészeti Főiskolára?

Ha az ember nagyon beleszeret valamibe, akkor előbb-utóbb azt is átgondolja, hogy ez az állapot meddig tartható fenn. Rájöttem, hogy én túl későn kezdtem el táncolni, és nem csinálhatom majd életem végéig. Ezért inkább jelentkeztem a főiskolára, színházi rendező szerettem volna lenni. Csakhogy abban az évben nem indult ilyen képzés, így színésznek jelentkeztem. Nem volt tétje, de aztán egyszer csak jött a levél, hogy felvettek, és a három rostán is könnyedén túljutottam. Három osztályba összesen 45 hallgatót vettek fel, köztük Törőcsik Marit is – ő az operett, én pedig a prózai osztályba jártam. Akkoriban még sok rosta volt a képzés alatt is, és annyira sokan estek ki, hogy végül csak kilencen végeztünk. Később aztán sokkal rosszabb lett a rendszer, mert annyian végeztek, ahány diákot felvettek, és ezzel felhígították a szakmát. Pedig akkor sem volt sok pályaelhagyó, legalább a társaság fele azonnal szerződött Kaposvárra vagy Debrecenbe.

Ön pedig a József Attila Színház társulatának tagja lett.

Akkoriban, diploma után, mindenkinek kötelező volt két évet vidéken töltenie. De Marit a Nemzeti Színház szerződtette, így én is Pesten maradhattam, mivel akkor már házasok voltunk. A József Attila Színház társulatát akkor toborozták, engem oda vettek fel, de ez a színház tulajdonképpen egy vidéki színház volt a fővárosban. Fodor Imre igazgatónak köszönhetően olyan 1956-os „rendetlenkedők” is helyet kaptak ott, mint Sinkovits Imre vagy Darvas Iván, akiket egy belvárosi színház nem alkalmazhatott volna. Zseniális előadások születtek ezzel a társulattal, ott volt Ráday Imre, Komlós Juci, Szabó Ernő, Mádi Szabó Gábor... ezért nagyjából két év alatt a város egyik legnépszerűbb színháza lett. Annyira megszeretett minket a közönség, hogy hajlandóak voltak kijönni értünk a külvárosba. Emlékszem, amikor először mentem oda, a híddal szemben csak egy pártszékházat láttam, meg kellett kérdeznem egy járókelőt, hol van a színház, és hol van a bejárata. Ha az ember taxit hívott, és azt mondta, a József Attila Színházba akar menni, akkor elvitték a Katona József Színházhoz... De aztán csodálatos hely lett belőle.

Ebben az időben kezdett el filmezni is?

Akkoriban, ha valaki népszerű volt a színházban, egyből hívták a televíziótól és a filmgyártól is. Egy csatorna volt, nem ismételtek meg mindent ezerszer, mégis nagyon sok emberhez jutott el egy-egy film. Volt olyan, hogy egy színészből műsorvezető lett, de ma már ez fordítva van: ha valaki nagyon ügyes a tévében, még szerepet is kaphat egy színházban. Szóval az élet úgy megy, ahogy akar, mi pedig vagy fel tudunk szállni a jó irányba, vagy szembemegyünk a forgalommal.

Kevesen tudják, hogy az egyik első filmje az Oldás és kötés volt.

Csodálatos volt Jancsó Miklóssal dolgozni, de az előtt még ott volt az Asszony a telepen vagy a Májusi fagy Sztankay Pistával, akivel sokszor dolgoztunk együtt, mert különböző zsánerű fiatalemberek voltunk. De akkoriban pörgött az élet: reggel elmentünk a szinkronstúdióba, aztán a próbára, délután a rádióba, este pedig előadás volt.

Kedvenc filmes munkák?

A Hattyúdalt a Villa Negrával nagyon szerettem, és ott a szereposztás is parádés volt: Szendrő József, Páger Antal, Gobbi Hilda és persze Sztankay. A híres betétdalt most is elő fogjuk adni a Színművészetin az egyik osztállyal, és szóltam, hogy jó lenne, ha valaki tudna gitározni – erre kiderült, hogy az egész csapat gitáros. Mondtam, hogy nyolc gitáros nem kell, de kéne egy szájharmonikás, mert van egy futam, amit anno én is játszottam a filmben, és jó lenne, ha azt valaki tudná produkálni.

Imádtam filmezni, de azért ahhoz különleges tehetség kell, nem mindenkinek képre való a játéka. De a filmekben a színész csak egy eszköz, nem véletlenül lehettek sokszor állatok is világsztárok – például Tarzan Csitája. A színház teljesen más, ott két nélkülözhetetlen dolog van: a színész és a közönség. Ha valamelyik hiányzik, akkor a dolog nem működik. Ezért az a rendező, aki azt hangoztatja, hogy a közönség nem számít, jobb, ha azonnal leteszi a lantot. A színész számára a közönség is egy szereplő, akinek van reagálása, csendje, nevetése és tapsa, ezek mind hozzátartoznak az előadáshoz. Egy film lehet remekmű, mégsem tud együtt lélegezni a nézővel. Persze ott más is az igény.

Ugyanakkor a szinkron is csodálatos lehetőség egy színésznek, főleg amikor összenő egy hang a szereppel, mint például Szabó Gyula és Columbo. Nekem ilyen volt Süsü, a sárkány.

Megállítják még a gyerekek az utcán?

Persze, de nem a gyerekek, hanem az idős, ősz hajú emberek, akik akkor voltak gyerekek, amikor ment a tévében a mese.

Jelen kellett lenni a forgatásokon, vagy utólag szinkronizálták?

A forgatáson nem voltunk ott, de tudni kell, hogy az alapmese egy rádiójáték volt, azt csináltuk meg először, utána leforgatták a filmesek és a bábosok, mi pedig újra elmondtuk a szöveget hozzá. A filmverzió sikeréhez Csukás István mellett Bergendyék is nagyban hozzájárultak, akik megírták Süsü dalát, de ezt sajnos sokan elfelejtik.

Gondolom a Süsü mellett a Linda az, ami miatt megszólítják az utcán...

Persze, annak idején gyakran megkérdezték, hogy hogy van a kislányom. Egy ideig értetlenül néztem, hogy milyen kislányról beszélnek. Aztán megszoktam, és már rutinosan válaszoltam, hogy köszönöm szépen, jól van. A Linda is egy jól sikerült sorozat volt, ugyanis a részeknek még volt eleje, közepe, vége, és főleg saját története. Manapság ha megnézek egy sorozatot, azt látom, hogy sokáig nem történik semmi, aztán amikor már majdnem lenne értelme, jön a felirat, hogy majd holnap folytatjuk. És persze a következő részben se történik semmi. A kedvesem, Angéla – aki nagy sorozatnéző – fogalmazta meg jól: az a baj, hogy ez nem izgalmas, hanem idegesítő.

Próbál most új darabot?

Az Operettszínházban készülök a János vitézre, a francia királyt alakítom benne. A József Attila Színházban fut a Mici néni két élete, a Nemzeti Színházban pedig hamarosan lesz egy összeállítás Trianonról, és persze fut ott még néhány darabom: Egy ember az örökkévalóságnak, Házasság Palermóban, Caligula helytartója.

Nagyon sportosnak tűnik. Még mindig sokat járja a természetet, vadászik?

Persze. Bár Budapesten élek, de alapvetően vidéki vagyok, ott töltöttem a gyerekkoromat, és csak 1946-ban kerültem fel a fővárosba. Veszprémben, Pápán, Érdligeten is éltem. Apám építkezéseken dolgozott, Pápán a repülőteret építették, aztán a háború közepén már Csepelen dolgozott, mi pedig Érdligetről néztük, ahogy bombázzák a szigetet. Borzasztó volt.

Nagy szakács hírében áll. Szokott főzni mostanában?

Tudnék, de Angéla már nem enged a konyhába, mert hiába főzök jól, állítólag nagyon nagy rendetlenséget csinálok. Ő is tud főzni, de ő nem csinál rendetlenséget. Szóval megadtam magam, és már csak akkor főzök, ha elhívnak valahova, otthon már csak nagyon ritkán jutok hozzá a konyhához.

Sok időt tölt az unokákkal?

Nem annyit, mint kellene. Tizenöt és tizennyolc évesek, és nagyon szeretjük egymást, legutóbb fel is léptünk együtt egy Szenes Iván-esten. Enikőnek szép hangja van, és a szervezőknek az az ötlete támadt, hogy egy húszperces blokkban énekeljünk négyesben: Enikő, a fiam, Ádám és persze Voith Ági. Mit mondjak? Hatalmas siker volt. De hát ez a világ rendje: az unokák a nagyapák nyomdokaiba lépnek.