A dédi-féle rántotta

2019. 11. 27.
Szerző: Küttel Dávid

 

Egy őszi szombat reggelen Györgyi elindult dolgozni. Réka volt csak ébren a gyerekek közül, és ahogy anya kilépett az ajtón, mi azonnal visszabújtunk az ágyba. A tervem az volt, hogy még egy kicsit szundítok, de ez nem jött össze, mert az én egyetlen szöszi hercegnőm kijelentette, hogy nekem mesélnem kell. Méghozzá azokról az időkről, amikor még én is gyerek voltam, és a Nagyi még csak anyuka, a dédi pedig az én nagymamám. Elkezdtem a mesét és észre sem vettem, hogy a kislányom unszolására másfél órán keresztül a gyermekkoromról beszélgettünk, Ő pedig hallgatta.

Az alkalmi nosztalgiázás után el kellett kezdjük a napot. Rékával kitaláltuk, hogy készítünk valami csodás reggelit, amivel mindenkinek jól indulhat ez a szombat. Gyors leltárt készítettünk, mivel a nagytesókon kívül Dávid két barátja is nálunk töltötte az éjszakát. Megkérdeztem a lányomat, mi legyen az, aminek majd mindenki biztosan örül?

– Csináljunk „vonyarci rántottát”! – találta ki Réka. – Azt nagyon szeretik a fiúk! (mármint a bátyjai). Ráadásul a kifejezést is csak tőlük hallhatta, hiszen ő már sajnos nem nagyon emlékezhet arra a nagyimra, aki ezt a bizonyos rántottát készítette nyaranta Vonyarcvashegyen, a kisházában. Azt viszont már ő is nemegyszer megtapasztalta, hogy amikor 4-5 kamasz legény reggel éhes, akkor ez az, amire szükség van...

Nekiláttunk a titkos receptnek, felvágtuk a hagymát és a kolbászt, felvertünk kb. húsz tojást. Ahogy összepirult a hagyma az apróra vágott kolbászokkal, az illat elkezdte bejárni a konyhát, és eszembe jutott Vonyarcvashegy, a nagymamám és az a bizonyos utolsó nyár, amikor még ereje teljében vendégül látott minket. Bori lehetett tizenegy év körül, Ádám tíz, Gergő kilenc, Bence pedig hét, a szöszi hercegnő pedig talán anya hasában. Reggelire ezzel várta a dédunokáit és elmesélte nekik, hogy amikor gyerek voltam, én is ezt kértem tőle.

Ahogy a házunkat átjárta a piruló hagyma és kolbász illata, megjelent a lépcső tetején a tizenhat éves Bence, és egy kicsit „kómás” fejjel, de örömmel konstatálta: – Rántotta. Az jó! Kolbászt is teszel bele? Megnyugtattam, hogy már benne van.

A készülő étel szagára előtörtek az emlékek, és jó volt. Bevillantak a régi illatok: a nagymamám, a szoba, ahol nyarant együtt aludtunk. Jól esett ezen a szombat reggelen visszamenni tíz évet, meg húsz évet, és bevallom, előjött egy-két harminc évnél régebbi kép is. Jó volt visszagondolni egy picit...

Réka ült a konyhapulton, segített és annyit kérdezett: – Apa, csíp a hagyma? Elmosolyodtam és azt válaszoltam: – Igen, csíp. És most nagyon jó!